Van persze rengeteg hír, amiről írhatnék ma estére egy reflexiót, de valahogy fennakadtam valamin, ami személyes. Persze nagyon sok dolgunk, ami személyes, az tulajdonképpen egyúttal politikai is. Szerintem ez a történet is ilyen.
A fotó, amit kitettem az oldalamra az idei nyaralásunkból származik, a férjem készítette. Olaszország, Szicília, épp egy kellemes esti koktélozás. Végtelenül kedves nép az olasz és rendkívül fejlett a vendéglátói kultúrával rendelkezik. Mindenki tudja ezt, aki járt már náluk. Ennek megfelelően naponta legalább hússzor megkérdezték, hogy „Where are you from?” (Honnan jöttél? Hová valósi vagy?”). És bár több, mint húsz esztendeje részben Ausztriában élek a munkám miatt (mert már akkor elüldöztek a szeretett feleim), és ezerfelé utazom a világban konferenciákra, soha még eddig nem volt ezzel a válasszal problémám. Mindig kapásból rávágtam, hogy „From Hungary!” De most egyszerűen nem jött ki ez a szó a számon. Bevallom, ez döbbenettel töltött el. Csak figyeltem magamat, hogy mi történik. Honnan ez blokk, ez a zár? Minden egyes alkalommal azt feleltem: „from Budapest.” Ez simán gördült, nem volt nehézkes. De miért?
Mert külföldön járva az első gondolatom az volt, hogy szégyen Magyarországról jönni, mert mindenki, ha ezt kimondom, azonnal Orbán Viktorra gondol és mindazokra a bűnökre, amelyeket Európa ellen jelenleg elkövet. És én képtelen vagyok ezt a szégyent magamra venni! Egyszerűen nem akarom! Holott én aztán tényleg büszke magyar vagyok. De most valami történt.
Nálam a végleges törést a magyar kormány oroszpártisága okozta. Amikor Viktor belebújt Putyin s*ggébe, és azóta sem talál ki belőle. Amikor ő lett a tövis, amit a vén Európa kecses ujjainak egyik körme alá beszúrtak. Nem több ő ennél, nem tőr, nem kard, nem is szablya. Csak egy tövis. Nem éri el Európa szívét, nem tud komolyan sérülést okozni. De mégis ott van: kellemetlen és fáj. Persze nagyon könnyű eltávolítani, csak egy kis csipesz kell hozzá. Ennyi.
De mégis. Nem tudtam büszkén azt mondani, hogy Magyarországról való vagyok. Mert szégyelltem. Nem tudatosan, hanem ösztönösen. Hát ezt is sikerült elérnie a tizenhárom évnek! Vajon, hány magyar honfitársunk érzett már hasonlóan? Az egészben az a legabszurdabb, hogy pont ők beszélnek a büszke magyar öntudatról, miközben a porig rombolják. Milliók szívében.
Ezt nem hagyhatjuk! Vissza kell vennünk tőlük a hazánkat, hogy újra büszke magyarok lehessünk, bárhol is járjunk a világban! Mert a haza, Viktor, nem eladó, bármennyi rubelt is adjanak neked érte!
Forrás: Újnépszabadság
