Szerdán volt az utolsó egyetemi órám, s épp az egyházon belüli szexuális visszaélésekről szóló szemináriumi csoporttal. Pro és contra vita volt a módszer. Ilyenkor a diákok érvelni tanulnak, egy téma kapcsán hol támogató, hol ellenző érveket felhozó csoportba kell beülniük és érvelni, függetlenül a saját véleményükről. Ez nagyon kemény feladat, de így lehet még erősebb érveket találni a saját pozicióhoz és leválni az érzelmi alapú reakciókról.
A lengyel abúzusról szóló dokumentumfilmmel dolgoztunk, ahol az áldozatok meglátogatták a tetteseket és felvették rejtett kamerával. A kérdés az volt: Lehet- e jó eszköz egy ilyen film az egyházi szexuális bűncselekmények feltárásában vagy nem?
Körülbelül tíz perc után a contra csoport behozta az érvet: „az áldozatok hazudnak, ha egy ember szava áll egy másik ember szavával szemben, akkor nem lehet eldönteni, kinek van igaza.”
Erre a pro csoport vezetője, aki már nagyon sápadt volt, egész félévben rendkívül szomorúnak láttam a tekintetét, hirtelen rácsapott az asztalra és ezt mondta: „Na ez az! Pont ez történt velem is! Nyolcszor tettem feljelentést a pap ellen és pontosan nyolcszor mondták azt, hogy nem hisznek nekem. Ő mindent tagadott. Én gyerek voltam.„
Majd még egyszer végtelen keserűséggel rácsapott az asztalra és azt mondta, de már inkább dühösen: „Na, hát ezért vagyok itt ezen a szemináriumon!”
És ekkor mély csend lett a csoportban. Hirtelen egészen konkrét lett az arca annak a fájdalomnak, amiről már október óta beszélünk. És éppen az egyik csoporttársuk, sokaknak barátja lett az, akinek a tekintetében meglátták azt a borzalmat, amivel az egyház nem akar szembenézni, legalábbis csak fél szívvel.
A szerző Facebook-bejegyzése 2021. december 17-én.
