Hanem Lázár Jánosé. Hanem a magyar kormányé. Tragédia az, hogy ilyesmi megtörténhet 2024-ben Európa szívében! Nem a Balkánon, nem Indiában, nem Manilában vagy Afrikában, hanem Magyarországon, amiről évek óta órásplakátokon bizonygatják nekünk, hogy jobban teljesít. És még mindig van 2 millió ember, aki inkább elhiszi azt, amit a propagandatévében az arcába hazudnak, mint azt, amit a saját szemével lát. Vajon meddig még?
A pályaállapotok romlanak, a vonatok ezért nem csupán késen, de ki is siklanak, mint most a Keleti pályaudvar közelében. Télen fűtés nincs, nyáron hőgutát kapnak az utasok. Egyre nagyobb a MÁV dolgozók leterheltsége és az utasok ingerültsége. Nincsen pénz. És a nincsből nem lesz jobb semmi. De Lázár János még mindig hallgat.
Éppen augusztus 20-án, amikor egy kerékpártúrával ünnepeltünk, tapasztalhattam meg a vidéki vasút elképesztő állapotait, ugyanakkor a MÁV-os dolgozók végtelen kedvességét is. Ugyanis azt vettük a fejünkbe, hogy néhány szakaszt azzal gyorsítunk fel, hogy vonatra szállunk.
Már az is csoda, hogy egyáltalán fel lehet vinni Magyarországon egy kerékpárt a vonatra! Nyugaton – ahol rengeteget utaztam az elmúlt húsz évben – külön kocsit tartanak fenn a kerékpároknak. Ahol olyan ajtót szerelnek fel, amin nem kell megemelni a kerékpárt, csak egy könnyed mozdulattal betolni a járműbe. Majd szépen elhelyezni arra a helyre, amely direkt a kerékpárok számára lett ügyesen és praktikusan kialakítva. Ezután pedig leülhet az utas a légkondis kocsiba és élvezheti az utazást.
Nos, hogy megy ugyanez Magyarországon? Előbb Tapolcán szálltunk fel egy gyorsvonatra, az egész szerelvény mindössze egyetlen kocsiból állt. Három vagy négy óriási lépcsőn kellett felmászni a kerékpárral együtt a vagonba, ahol semmilyen hely nem volt a bicajok számára, pedig kifejezetten „kerékpárbarát” járatot választottunk. Én fel sem bírtam volna emelni nőként a biciklit a vagonba, ha nincsen ott a férjem, aki segít, akkor vagy én maradok ott vagy a bicaj. Mivel nem volt sem helység, sem tároló, ezért kint maradtunk a kocsi végében az ajtó mellett, hogy ne legyünk túlságosan útban. De, amikor megállt a vonat és le- meg felszálltak az utasok, folyton pakolgatni kellett a kerékpárokat. Szóval az aznapi erőemelés is meglett! A MÁV javára legyen írva a késés, amivel indult, mert sajnos mi is elkéstünk, egy 10 km-es szakaszt nyomtunk le előtte, és nem érkeztünk pontosan. Amikor a kedves kalauzhölgy meglátta, hogy eszeveszett módon rohanunk, sípolt egyet és a vonat megvárt minket.
Amikor hazafelé jöttünk, akkor már Keszthelyen felszállva egy olyan vonattal utaztunk, amiben volt kerékpáros tárolóhely is! De ránézésre legalább 70-80 éves lehetett a vagon. A kerékpárszállító kocsi ajtaját az utas nem tudta kívülről kinyitni, mert azt csak belülről lehetett megtenni, olyan robosztus és tonna nehéz ajtó volt rajta és olyan keskenyek voltak a lépcsők, hogy azon életveszélyes lett volna felmenni. De a kedves kalauz észrevett minket, gyorsan felugrott, belülről kinyitotta az ajtókat, aztán izomerőből felhúzta a bicajokat a férjem kezéből. Ami brutál kemény fizikai munka volt. Majd felszálltunk a kocsiba, ahol szerintem kb. 58 fok volt. Később jött egy nyári munkán levő fiatal srác, neonzöld mellényben és mondta, hogy majd ő segít nekünk leadni a bicikliket a célállomáson belülről. És így is lett.
Szóval pénz nincsen. Katasztrófa van. De én a MÁV dolgozókra nem panaszkodom. Mert ők – akár csak az egészségügyben – emberfeletti küzdelmet vívnak, hogy ránk ne omoljon az egész.
Pedig ránk fog. És Lázár, meg a magyar kormány majd azt fogja mondani, hogy „aki vonattal jár, az annyit is ér!”
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. augusztus 26-án.
