Pénzosztás helyett stratégia: merre tovább a határon túli támogatásokkal?

A Transtelex cikke.

Talán az egyik legfontosabb kérdés a magyarországi kormányváltás kapcsán, hogy mi lesz a magyarországi támogatásokkal, és „vajon kapunk-e” pénzt. Attól, hogy ennek az erkölcsi vonatkozásai és a „magabíró erdélyi közösség” önértékelése szempontjából milyen vonatkozásai vannak, inkább tekintsünk el, hisz az egy álomkép (egyelőre), hogy az erdélyi magyar közösség elég erős legyen ahhoz, hogy egy magyarországi politikai széljárástól függetlenül tudjon hatékonyan boldogulni.

A felvetéseim sokkal inkább arra vonatkoznak, hogy milyen lenne egy üdvözlendő támogatáspolitika, ami egy versenyképes, önálló („magabíró” – hisz ez a kifejezés ismerős az utóbbi időben), jövőbe mutató közösséget segítsen.

Mindenekelőtt azt szögezném le, hogy annak ellenére, hogy számos olyan elemzés, írás jelent meg, és a közbeszédben az hangzik el egyesek részéről, az elmúlt tizenhat év támogatáspolitikája nem volt mindenestől rossz. Nagyon sok hasznos eleme volt, és sok mindenben segítette az erdélyi magyar közösséget. Persze sok-sok visszásság van, és rengeteg frusztráció gyűlt fel, de ezek a sértettségek, frusztrációk nem vezethetik a következő támogatáspolitikát. Én sokkal inkább arról indítanék egy érdemi vitát, hogy milyen átalakítások, koncepcionális változtatások szükségesek ahhoz, hogy mindez hatékonyabb legyen, és ténylegesen az erdélyi magyar közösséget segítse. Az eddigi – elmúlt 35 év – támogatáspolitikájával talán az volt a legnagyobb probléma, hogy sok esetben nem rendszerszintű problémákra próbált megoldást adni, nem egy jól strukturált stratégia mentén épült fel, hanem sok volt benne az esetlegesség, az „egyéni” és „egyedi döntésen” alapuló támogatás, és néha megragadt a 90-es évek szintjén. Aki hatékonyan meg tudta győzni a budapesti döntéshozót arról, hogy az ügy támogatásra érdemes, az kapott ideig-óráig támogatást, és ebből sok esetben jó dolgok születtek, de nem biztos, hogy minden esetben költséghatékonyan és eredményesen valósultak meg a projektek.

Az első politikai nyilatkozatokból az jött le, hogy az új magyarországi kormányzó párt nem akarja megszüntetni a határon túli támogatásokat, nem akar egy újabb MSZP–Gyurcsány–DK-vonalat, amivel elidegenítené a határon túli magyarokat. Amennyiben ez így lesz, akkor célszerű lenne meghatározni az alapkérdéseket, azt a stratégiát, ami a vezérvonal kell legyen. Az nem megoldás, ha az eddigi pénzosztókat lecserélik új pénzosztókra, ettől nem lesz jobb a rendszer, maximum átalakulnak a súlypontok. Nem ez lenne a cél, hanem rendszer, átláthatóság és pontos célok szükségesek.

Próbálkozom megfogalmazni néhány alaptételt a támogatáspolitika kapcsán, kiemelve, hogy elsősorban az erdélyi magyar támogatásokra vonatkoztatok, hisz nem ismerem mélyrehatóan a többi határon túli magyar térség támogatáspolitikájának vonatkozásait.

1. A „szinte alanyi jogon járó támogatásokat”, például az oktatás-nevelési támogatásokat nem szabad bántani. Lehet ezt hatékonyabbá tenni, átgondolni, de ez az alap, ez jut el nagy tömegekhez, és ez érzelmileg, politikailag és szociálisan is fontos, hogy maradjon, és gördülékenyen menjen tovább.
2. A támogatáspolitika alapelve az kell legyen, hogy elsősorban arra kell támogatást adni, amire Romániában nem lenne lehetősége az erdélyi magyar szervezeteknek hozzáférni. Amit lehet és amit tudunk, azt hívjuk le Bukarestből, Brüsszelből, helyi forrásokból, azt szerezzük meg, és csak arra kérjünk és kapjunk Budapestről támogatást, amire nem lehet itthonról. Ez sok szempontból fontos: legyünk részesei a romániai rendszernek, váljunk versenyképesebbé (civil szervezetek, gazdasági intézmények, egyházak stb.). Mi romániai adófizető polgárokként ezt kérhetjük, ez nekünk jár, és ehhez kapjunk hatékonyságnövelő, kiegészítő forrásokat.
3. Átláthatóság, kiszámíthatóság, verseny – ezek az elvek kell vezessék a támogatáspolitikát. Ez nem egy lehetetlen feladat, egyszerű elveket szükséges követni:

• Átláthatóság: szükséges egy centralizált intézményi rendszer, ahol látszik, hogy mire ki ad támogatást, és milyen koncepció alapján. Ki lehet és ki kell iktatni a „zavarosban történő halászás” lehetőségét, és a támogató intézményeknek (ha nem egyetlen centralizált rendszer lesz) összesíteni kell a támogatásokat.
• Kiszámíthatóság: a civil szervezetek, egyházak, szociális szervezetek kiszámíthatóan, pontosan, tervezhetően kapják meg a támogatásokat (sok esetben eddig is ez történt), és legyen egy korrekt, monitorizált rendszer, ami arra épül, hogy aki jól, hatékonyan használja fel, az várhassa a következőt is.
• Csökkenteni kell (amennyiben lehet, 80–90%-ban kiiktatni) az egyedi támogatások rendszerét. Természetesen szükségesek lesznek az egyedi döntések: pl. a szilágycsehi református templom esetében nem kérdés, hogy kell egy egyedi döntés, hisz a templom tornya leomlott, de egyéb műemléktámogatás nem egyedi döntésről kell szóljon, hanem kiszámítható, versenyhelyzetet teremtő rendszer szükséges, pontozással, átláthatóan stb.
• A verseny és a kiegészítő támogatások minden területen fontosak. Legyünk már okosabbak, ügyesebbek, mint a versenytársaink (pl. Romániában a román többség): ha lehet valamit itthon megszerezni, akkor szerezzük meg, és azért, hogy ezt jobban, hatékonyabban valósítsuk meg, kérjünk és kapjunk anyaországi támogatást. Ez az oktatásban is érvényes tud lenni (hogy ne duplázzuk az intézményrendszert, hanem „okuljunk romániai pénzen”, és „még okosabbak, még versenyképesebbek legyünk” magyarországi pénzen), de a gazdaságban egyértelműen.
• Használjunk „benchmarkokat”, standardizáljunk: nemzetközi standardok alapján limitáljuk a költségeket a működés (pl. fizetések, irodaköltségek stb.), egyszerű beszerzések (pl. IT-eszközök esetén felső limit, és ha valaki drágább eszközt akar, akkor fizesse ki a különbséget), beruházások kapcsán. Erre vannak módszerek – itt sem kell a spanyolviaszt feltalálni.
• Évi átvilágítás, monitorizálás, hatékonyság-ellenőrzés: segítsük a pályázó szervezeteket, hogy tanuljanak a hibáikból.

Számtalan kérdést lehetne érinteni, de alapvetően a tapasztalatokból és a jó példákból ihletődve reális esélyünk lenne eljuttatni a támogatáspolitikát egy olyan szintre, amelynek segítségével erdélyi magyarnak lenni komparatív előny lenne, és nem hátrány. Összetettebb ez a kérdéskör annál, hogy pár hasábon ki lehetne fejteni, de semmiképp nem az a jó irány, hogy mindent kidobjunk, és egyszerűen lecseréljük a pénzosztókat, aztán aki nem kapott eddig szállodát vagy rendezvénypénzt, az most kompenzálásképp kapjon. Arra nincs annyi pénz. És felesleges is lenne.