Bevallom, nem szeretem az ünnepeket. Egyéb okai is vannak, de főként a sablonosságuk miatt!
Sajnos nem tudunk ünnepelni, ünnepeink – egyházi vagy állami, társadalmi rendszertől is függetlenül – évről-évre tökéletesen egyformák!
A karácsony ugyebár a békesség és a szeretet ünnepe. Mi lenne, ha csak ez a két nap lenne utálkozásé meg a gyűlölködésé – a többi 363 nap pedig békességé és szereteté? Én bizony ha tehetném, ilyenné tenném!
Az egyházi sablonosságról eszembe jut Hofi, aki a következőt mesélte:
Nagypéntek, a templom zsúfolt, jelen volt a cigány is. A pap bácsi mondta: – Jézus Krisztust a Gecsemáné kertben elfogák, megvesszőzék, majd keresztre feszíték. A mise végén a hívek hazamentek. A következő évben ismét zsúfolt a templom, megint ott volt a cigány is, majd a pap bácsi megint mondta: – Jézus Krisztust a Gecsemáné kertben elfogák, megvesszőzék, majd keresztre feszíték. Erre felkiáltott a cigány: – Mééé ment oda a bibás, hát tavaly is ott kapták eeee!
Az állami ünnepek sem különbek. Volt ugyebár április 4., meg november 7. Hol vannak már? Ez utóbbiról eszembe jutott egy honvédségi történet, bár nem a mi alakulatunknál történt, hanem egy kollégám mesélte, de el tudom hinni, hogy így volt… Tehát november 7., a politikai tiszt „nagy ünnepi beszédét” tartja, és többek közt a következőket mondja: „Elvtársak! 1917. november 7-én a Föld egyhatodán győzött a szocializmus. Ez a munkásosztály nagy ünnepe! Ma még csak a Föld egyhatodán, de eljön a nap, amikor ez ünnep lesz a Föld egytizedén, egyhuszadán egyharmincadán!” És büszkén körülnézett, hogy micsoda jót mondott.
A következőnek azonban szem- és fültanúja voltam, ugyanis 2000-től 2012-ig az állami ünnepségeken – akartam vagy nem, tetszett, vagy nem – jelen kellett lennem! Március 15-én – a XXII. kerületben, lent Nagytétényben – emlékmű-koszorúzás… Minden évben az aktuális polgármester elmondta a hat-nyolc perces ünnepi beszédét, a következő séma szerint: két perc megemlékezés az évfordulóval kapcsolatos eseményről, utána a továbbiakban fele-fele arányban a szép jelenünkről és a még annál is szebb jövőnkről! Persze pártállása szerint az ellenoldal súlyos bírálatát is beleszőtte. Utána a koszorúk elhelyezése, majd éljen a haza, menjünk haza. 2009-ben történt, hogy a kollégámnak mondtam, mennyire unhatja a polgármester minden évben tömeg előtt ugyanarról beszélni – miért nem egy civilt kérnek fel ünnepi beszédet tartani? A legjobb helyen mondtam, hiszen két méterre sem állt tőlünk a jegyző, meg a Polgármesteri Hivatal vezérkara. Hallották és észszerűnek tartották az észrevételemet. A következő évben már nem a polgi, hanem egy erre felkért civil meghívott tartotta az ünnepi beszédet. Ő pedig nem volt más, mint dr. Szabad György (1924-2015) professzor, a ’90-ben a már valóban szabadon választott országgyűlés elnöke! Nos, Gyuri bátyánk a hat-nyolc perces beszéd helyett egy szabályos negyvenöt perces történelem órát tartott! Negyedóra múlva kezdett fogyatkozni a mintegy kétszáz főnyi ünneplősereg, harminc perc után már feleannyian sem voltunk, a háromnegyed óra végére csak mi koszorúzók maradtunk.
S ha már a karácsonnyal kezdtem… Első karácsonyi élményem 56-hoz fűződik. Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, abban az évben a „nagy felfordulás” miatt szinte semmit nem lehetett kapni. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim már évekkel azelőtt sem voltak tehetősek. Háború, az ország kivérzése, hiperinfláció, majd 300 millió akkori dollár háborús kártérítés a SZU-nak, az újjáépítés kezdete, aztán „Rákosi apánk” elhibázott gazdaságpolitikája – először nálunk szűnt meg a jegyrendszer, aztán ’50-ben újra bevezették –, na meg a Békekölcsön; a szüleimnek ott a négy gyerek, én vagyok a legfiatalabb… Szóval egyáltalán nem kádercsemeték voltunk. Ezért minden tiszteletem néhai szüleimé, mert az anyagi nehézségeik ellenére mind a négyünket taníttattak, sok lemondás, nélkülözés árán. (Szolzsenyicin nagy mondata jutott eszembe: „Aki ember akar lenni, annak előtte meg kell járnia a pokol néhány bugyrát!”) Hétéves múltam, akkor tudtam meg, hogy a karácsonyfát meg az ajándékokat egyáltalán nem a Jézuska hozza. Emlékszem, anyám főzte a szaloncukrot, hiszen nem lehetett kapni, mi gyerekek meg csomagoltuk. A legidősebb bátyám Sopronban volt egyetemista, onnan jött haza, és hozott két nagy, tíz-tíz kilós vöröskeresztes élelmiszercsomagot. Abban volt szinte minden – amire emlékszem: 1,5 kg-os sózott vaj, egy olyan kilós rúd sajt, leveskockák spiritusz kockával és kis állvánnyal stb., meg néhány tízdekás tábla csoki. Egyet a kezembe nyomott, hogy ne lábatlankodjak ott, és én nem akartam elhinni, hogy az mind az enyém, azt nem kell a két másik nagyobbal megosztanom! Aztán mi gyerekek lefeküdtünk, a szüleim pedig a konyhában beszélgettek, hogy ki mit kap. Arra emlékszem, hogy a nővérem egy télikabátot kapott. És a János? Neki nincs semmi. Hallottam, elsírtam magamat, de aztán elaludtam. De mégis lett, mert valahonnan szereztek egy szájharmonikát, nem tudtam neki igazán szívből örülni, hiszen hallottam az előző estit. De azért fújtam.
Végül: ’71-ben a honvédségnél a karácsonyt, a névnapomat meg a szilvesztert a fogsziban töltöttem, na, az egy vidám dolog volt. Ugyanis ketten „kinéztünk a kerítésen és kiestünk”, csak „megzuhantunk”, tehát tíz nap csapatfogszi! A barátomnál hagytam pénzt, hogy szilveszterkor a „jókedvünkről gondoskodjon”! Be is küldött nekem egy félliteres lengyel Wódka Zubrówkát – az volt a legolcsóbb, akkor 46 Ft, és fogalmam nincs, hogyan, honnan szerezhette. Az alakulatnál mi voltunk a legrészegebbek. Akkor már öregkatona voltam, jól ki is aludtam magamat, snóbliztunk és kártyáztunk, hülyéskedtünk, ha jött az ÜTI, az ügyeletes tiszt, akkor be a „kóterbe”, aztán amikor befejezte az ellenőrzést vissza. Öregkatonának a fogszi ugyanis „honvédüdülő” volt! A kopasszal viszont többnyire nagyon, egyesekkel pedig, akikre már előzőleg megorroltak valamiért az öregkatonák, azokkal kifejezetten kibabráltak.
Voltak még élményeim, de ennyi elég lesz, remélem megértik, hogy nem szeretem a karácsonyt. Hanem egy vidám dolog még eszembe jutott, ’66 szilveszter este mentünk be a barátommal a városba. Felszálltunk a villamosra, de akkor még kalauz volt, és a kétfilléres is törvényes, hivatalos fizetőeszköz volt. Nekem ugyan szabadjegyem volt, mert apám az FVV-nál (ma BKV) dolgozott, csak nem kint a forgalomban, hanem a javítóműhelyben, de én is megvettem az akkor 50 filléres vonaljegyet. Mi viszont egész évben gyűjtöttük a lyukas kétfilléreseket egy cipőfűzőre felfűzve, azt lehúztuk, és a kalauz markába nyomtuk. A kalauz mérgében – csak ’68-tól lett a fővárosi tömegközlekedéseken „kalauznélküliség”, számolás nélkül vágta be a többi pénz közé. Ma már nem tenném, de ugyebár fiatalság, bolondság.
Rég volt.
Rovat: VÉLEM ÉN