A Tisza Párt földcsuszamlásszerű győzelme a 2026. április 12-i országgyűlési választásokon a magyar társadalom érettségének, egészséges immunrendszerének bizonyítéka, amire itthon és külföldön kevesen számítottak. Bár várható volt, hogy tizenhat évi kormányzás, négy Fidesz-kétharmad után az embereknek elege lesz Orbán Viktor autoriter kormányzásából, azt kevesen várták, hogy a tömegek ilyen zsigeri elutasítással reagálnak a mindenfelől rájuk zúduló propagandára, az óriásplakátok és „nemzeti petíciók” cunamijára, a nyíltan korteskedő televízió- és rádiócsatornák nyílt és burkolt reklámjaira, a digitális térben folytatott, költséget nem kímélő kampányokra.
Pedig a költségvetésből finanszírozott „spindoktorok” mindent megtettek azért, hogy a politika szolgálatába állítsák a tömegek félelmeit, elfojtott szorongásait, irracionális vágyait. De a nép, „az istenadta nép” ezúttal józan maradt, elutasította a Sorossal, a migránsokkal és az ukrajnai háborúval való riogatást, fütyült arra, hogy „ki nevet a végén”. Fontosabb volt a számára az, hogy Magyarországot ne szakítsák ki az Európai Unióból, és ne kerüljön ki a NATO védőernyője alól, ahova az 1989–90-es rendszerváltás után befogadták. Tisztában volt vele, hogy ha a Fidesz továbbra is hatalmon marad, a miniszterelnök irreális ambíciói záros határidőn belül kivezetnek bennünket az EU-ból, és végül a lázálomból Putyin Oroszországának ölelő karjaiban ébredünk, vagyis arra a sorsra jutunk, mint Belorusszia. Ez a riasztó perspektíva felébresztette a társadalom önvédelmi ösztöneit, s mivel napjainkra Kádár János „koraszülött jóléti államának” már forgácsai sem maradtak, és 2022 óta a gazdaság valamennyi mutatója folyamatosan romlott vagy legjobb esetben stagnált, a választópolgárok radikális döntésre szánták el magukat: lényegében az egész magyar politikai elitet leváltották.
A Tisza Párt eredményvárója a parlamenttel szemben, a budai Duna-parton volt, nem messze a Bem-szobortól, ahol 1956. október 23-án kora délután a tömeg először fogalmazta meg a forradalom követeléseit, mindenekelőtt azt, hogy „Ruszkik, haza!”, és először skandálta az ikonikus jelszót: „Aki magyar, velünk tart!” A Tisza sikerét ünneplő sugárzó, fiatal arcokat látva eszembe jutott, mit mondott Németh László az „Emelkedő nemzetről”. Bár a szerző harmincas, negyvenes éveiben írt művei, akkori gondolatvilága távol áll tőlem, érdemes idézni a Magyar Rádióban 1956. november 2-án elhangzott szavait: „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom, voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is.”
Mélyütés a mélyállamnak – A bukás mindenekelőtt Orbán Viktor személyes kudarca; hiába küzdött nemtelen eszközökkel, hiába szabták rá és az állampártra a szabályokat, hiába volt nyomasztó az erőforrásfölénye, a kihívó minden téren leiskolázta
A párhuzam 1956-tal szerencsére nem teljes (legalábbis ami a végkifejletet illeti, bízom benne), viszont a történelmi visszatekintés nem haszontalan. Ha a 2026. április 12-i választás eredményét rendszerváltásnak vagy legalábbis alapos rendszerkorrekciónak tekintjük, megállapíthatjuk, hogy ez az első, amely először ment végbe szabályozott, demokratikus viszonyok között, legföljebb annyi többoldalú külföldi befolyással, amennyi egy ekkora nagyságú országban napjainkban szokványosnak tekinthető. Nem volt elvesztett világháború tragikus következménye, mint 1918–19-ben és 1944–45-ben, vagy egy világbirodalom összeomlásáé, mint 1989–90-ben. A magyar társadalom belső energiái törtek felszínre, végre erőszakmentesen, jogállami keretek között, valahogy úgy, ahogy az 1956-os forradalom is indult, s talán folytatódott is volna, ha már október 23-án nem kezdenek el dörögni a fegyverek, s torkollik vérfürdőbe két nappal később a békés tüntetés a parlament előtt.
A két forradalmi hét alatt érthető módon nem volt lehetőség a „pártosodásra”: nem volt idő a választási törvények elfogadására, a hatalom szabályozott átadására. Mégis figyelemre méltó hogy 1956. november 1-jén Kiskunhalason egy helyi politikus, Nagy Szeder István önkormányzati választásokat szervezett az utoljára 1947 augusztusában indult pártok részvételével. Itt az FKGP 76 százalékot, az SZDP 14-et, a Petőfi Párt (korábban NPP) 6-ot, az átalakult kommunista párt, az MSZMP 4 százalékot szerzett.
Vagyis a nem sokkal azelőtt mindent uraló kommunista párt 1956-ban napok alatt összezsugorodott, sokkal kisebbre, mint utódja, a már átalakult MSZP 1990 májusában. A szocialisták akkor a szavazatoknak országosan több mint a 10 százalékát szerezték meg, majd négy év múlva már 33 százalékot, s ezzel átmenetileg a legerősebb párttá váltak. Ehhez képest a Fidesz 2026. áprilisi eredménye, a szavazatok 38 százalékával (jelen állás szerint) megszerzett 55 képviselői hely az előző ciklus kétharmadához képest letaglózó vereség. Ha a párt nem lesz képes szembenézni, milyen okok miatt következett be ez a katasztrófa, nem tud megújulni. Márpedig az önkritikának, legalábbis eddig, semmi jele nem látszik. Pedig erre, más csak a politikai váltógazdaság működtetése miatt is, nagy szükség lenne.
A vereség annál fájdalmasabb, mert versenytársát, Magyar Pétert sokáig lenéző, világpolitikai ábrándokat kergető Orbán Viktor szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkezett a választások eredményének befolyásolására. És nem mellesleg két világhatalom, Oroszország és az Egyesült Államok elnöke is a támogatásáról biztosította.
Mi lesz veled, Fidesz? – Marad Orbán Viktor a Fidesz élén vagy más kerül a helyére? Összeállnak-e a Mi Hazánkkal Lázár Jánosék? Mi vár a DK-ra és a Kutya Pártra? Politikai elemzők válaszolták meg kérdéseinket.
Mindenki, a Tisza Párt hívei és ellenfelei egyaránt tudják, hogy most, a választási siker után következik a neheze: olyan rendszer kialakítása a parlamentben megvitatott és elfogadott törvényekkel, megfelelő alkotmánymódosítások révén, amely lehetőséget nyújt az eltérő politikai alternatívák artikulálására, a többpárti váltógazdaság működtetésére, a fenyegető energiaválság kezelésére és a gazdasági fejlődés újraindítására. Mindezt anélkül kell véghez vinni, hogy a konfliktusok a végletekig elmérgesednének, és az érdekellentétek politikai válságokat idéznek elő. Szükség van „fékekre és ellensúlyokra”, de ezek nem akadályozhatják meg sem a törvényhozói, sem pedig a végrehajtó hatalom működését.
Egy ilyen rendszer megalkotására az 1990-et követő két parlamenti ciklus pártjai is tettek kísérletet. Mégis, a „kerekasztal-tárgyalások” során elfogadott keretek között nagyon nehézkesen zajlott az új, demokratikus rendszer stabilizációja. Nem véletlen, hogy a kilencvenes években nem sikerült olyan alkotmányt elfogadni, amely kimondta volna, hogy két teljes ciklusnál tovább egy politikus sem maradhat miniszterelnök, és a sarkalatos törvényeket kétharmadnál nagyobb parlamenti többséggel lehet csak módosítani.
A Tisza Párt kétharmados győzelme megnyitotta azt az utat, amely visszavezet bennünket Európába: most már csak a kérdés, hogy végig tudunk-e menni rajta. Tény ugyanakkor, hogy a magyar választók érzéke jól működött, pontosan érzékelték, hogy a NER erősen korrumpálódott rendszerében már nem lehet megoldani a felmerült problémákat, ezért új erőre kell bízni a nemzet sorsát. Úgy tűnik, hogy a politikai érettség vizsgáján, bár jókora késéssel és ismétlésre bocsátva, de végre sikerült átmennünk.
