A gyerekkori jó barát, Berend T. Iván előszavával adta ki az ismert történész, Pelle János csaknem ötszáz oldalas tanulmánykötetét a Kocsis Kiadó. Érdemes elmélyedniük benne mind a téma iránt csupán tájékozódni akaró, „egyszerű” olvasóknak, mind a szakavatott kutatóknak. Az előbbiek közé sorolja magát e könyvajánló szerzője is. (A kötet borítója a magyar Jud Süss, Kádár Lajos és Solymosi István Ártatlanok című, 1944-ben bemutatott színdarabjának plakátja alapján készült.)
Újságíróként a kilencvenes években figyeltem föl először Csurka István e tárgyban közölt „írói munkásságára”, illetve a „zsidókérdésről” a Magyar Nemzet akkoriban megjelent cikkeire. E fejtegetések sok mindenről szóltak, arra azonban nem találtam magyarázatot, hogy voltaképpen mit értsünk „zsidókérdésen”? Ezért is vettem kézbe most érdeklődéssel Pelle János (a bal oldali képen) kötetét.
A szerző nem tekinti a régmúlt relikviájának az úgynevezett zsidókérdést, amelyet véglegesen „elintézett”, zárójelbe tett a holokauszt. (Amit egyébként alaposan föl is dolgozott a történelemtudomány, főként Randolph L. Braham nagyszabású munkája.)
Pelle Jánost 1944 is foglalkoztatja, ám kutatásának homlokterébe inkább a nácizmus (és a hazai nyilaskeresztes mozgalom) bukása utáni esztendőket állítja – egészen az ötvenhatos forradalomig.
Történészek feladata lesz majd annak megítélése, hogy mennyi új adalékot, szempontot sikerült a szerzőnek hozzátennie korábbi publikációihoz, a hazai fajvédők által generált gyűlöletkeltés feltérképezéséhez. Kétségtelen, hogy e tömegpszichózis vezetett el végül a zsidótörvényekhez, majd a gettósításhoz, illetve a vidéki zsidóság bevagonírozásához.
Ahogyan Berend T. Iván is hangsúlyozza: a szerző elképesztően hatalmas anyagot, dokumentumok tömegét gyűjtötte össze, rendszerezett a „Zsidókérdés” és magyar társadalom 1938-1956 című munkájában. Találóan emeli ki az előszó, hogy Pelle János nem ismer tabut; a kényes és évtizedekig szőnyeg alá söpört témát „tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja”.
A történelemben kevésbé járatos olvasó már a címen meghökkenhet. Zsidókérdés? Létezik ilyen fogalom? Vagy burkoltan az antiszemitizmus jelenségét jelölték vele?
A Jászi Oszkár szerkesztésében megjelent Huszadik Század című folyóirat 1917-ben körkérdést intézett hatvan értelmiségihez. „Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?” A válaszadók zöme igenlő feleletet küldött vissza, és az antiszemitizmus okául a társadalmi egyenlőtlenségeket jelölte meg.
Mint ismeretes, a huszadik században ez az elméleti probléma politikai programmá alakult át, amely a szociális aszimmetriát a zsidók jogfosztásával és tömeges megsemmisítésükkel „orvosolta”.
Pelle János viszont – mint említettem – nem az 1944. esztendőt helyezi a fókuszba, sokkal inkább az 1938–44, illetve az 1945–56 közötti évekre koncentrál. Kutatási szempontjai között további lényeges törekvés a „zsidókérdés” tömeglélektani hátterének felvázolása. Plasztikus képet kapunk arról, hogy miként nyert teret a magyar társadalomban a harmincas évek végétől a zsidóellenes uszítás, a hisztérikus gyűlölet, ami valaha Tiszaeszlárral kezdődött és a nyolcvan évvel ezelőtti halálorgiában érte el mélypontját.
1945, illetve a népbírósági döntések, a bűnösök felelősségre vonása után egy ideig úgy tetszett, hogy nőttek a megbékélés esélyei. Ám a keresztény többség és a zsidó kisebbség konfliktusa más keretek között újraéledt. A Rákosi Mátyás vezette kommunisták a „reakciós feketézőket és szabotőröket” használták céltáblának, azaz (bár általában burkoltan) ismét a zsidókra hárították a felelősséget – ezúttal az ellátási, gazdasági nehézségek miatt. Az úgynevezett lánckereskedés ellen fellépő gazdasági rendőrök tétlenül statisztáltak a miskolci és fővárosi lincselésekhez, és nem léptek föl azzal az újabb hamis vérváddal szemben sem, amely a Teleki téri „gyerekkolbásszal” vált hírhedtté.
Az 1945 után tovább lappangó antiszemitizmusnak kétségkívül tápot adott, hogy a kommunista vezetők, illetve az államvédelmisek (az ávósok) között szép számmal voltak zsidók, vagy a zsidóüldözések kárvallottjai. Így aztán a velük szembeni előítéletek ismételten fel-feltörtek. Ez főként vidéken volt jellemző, ahol a holokauszt után visszatérő zsidók tovább kívánták őrizni vallásos meggyőződésüket, hagyományaikat. Kelet-Magyarországon – olvasható a szóban forgó könyvben – mintegy 15-20 súlyosabb incidens történt.
A közhiedelemmel ellentétben az 1956-i eseményeket is beárnyékolta a „népi antiszemitizmus”. Pelle Jánoson kívül eddig még senki sem vette a fáradtságot, hogy pontosan rekonstruálja az akkor történteket. A „Zsidókérdés” és magyar társadalom 1938-1956 című könyv szerzője úttörő munkát végzett az ötvenhatos forradalom egyik igen súlyos antiszemita kilengésének, a hajdúnánási „pogromnak” a feltérképezésével is.
„Magyarországon 1956-ban, a forradalom napjaiban és az utána következő hónapokban a zsidók közül sokan rettegtek, és a nemzsidók is tartottak az antiszemitizmus kiújulásától… A forradalom után a kelet-magyarországi, vallásos zsidók túlnyomó többsége kivándorolt… A mintegy kétszázezerre becsült 1956-os »disszidens« között 20-25 ezerre becsülik a zsidók számát” – olvasható Pelle Jánosnak a Kocsis Kiadónál megjelent tanulmánykötetének utolsó lapjain.
