SÃO PAULO, Brazília
Pelé egyszer bevallotta, hogy régóta foglalkoztatja őt egy rejtély, amelyet csak akkor tudna megfejteni, ha szemtől szemben találkozna Istennel, és magyarázatot követelhetne tőle. Kettős identitás érzése gyötörte: Egyrészt ott volt “Pelé”, a 20. század legnagyobb élő sportlegendája, de ott volt mellette “Edson Arantes do Nascimento” is, az a hétköznapi ember, akinek az volt a feladata, hogy vigyázzon Pelére, viselve az előbbi legenda létezésének súlyát. Pelé, aki csütörtökön, nyolcvankétéves korában hunyt el, úgy érezte, talán némi humorral, hogy valamiféle választ kellene kapnia arra, hogy miért jutott neki ez a kettős sors: a világ szemében isteni státuszát fenntartva ő maga túlságosan is emberinek érezte létezését. Halálakor vajon tűnődött-e azon, ki fog most meghalni, ha egyszerre él benne a megtestesült félisten és a legegyszerűbb teremtmény?
Bárki, aki látta őt játszani, nem kételkedik abban, hogy Isten valóban magyarázattal tartozott neki. Pelét, a tökéletesség legtökéletesebb, legvilágosabb alakját, aki valaha is a futballpályát díszítette, nagyon fiatalon ragadta magával a hírnév, kezdetben nem is tudott saját kivételességéről. Elmondása szerint legszemélyesebb célja az volt, hogy elérje azt a meg nem valósult nagyságot, amelyet apjában megpillantott, aki csodálatra méltó, de ismeretlen játékos volt és úgy vélte megválthatja őt a sikertelen futballkarrier nyomasztó emlékétől . Mire észbe kapott, már a bolygó legnépszerűbb sportágának első számú bálványa volt, aki tizenhétévesen, az 1958-as világbajnokságon, berobbant a pályára.
Mindez a sport ártatlanságának egy letűnt korszakához tartozik. A futballmeccseket a rádió közvetítette, és ez a tény azonnal legendákkal és mítoszokkal átszőtt, szóbeli történetmeséléssé tette őket. Pelé pályafutása először a rádióra, majd a televízióra támaszkodott, és 1970-ben, amikor a brazil csapat megszerezte az ország harmadik világbajnoki címét, már a tévében szilárdította meg hírnevét. Pályafutása nagy részéről, beleértve néhány nagyszerű gólját is, nem maradtak fenn felvételek. De az 1960-as években Pelét egyöntetűen a futball királyaként emlegették, és ő a fenségét olyan ember természetes nemességével viselte, aki megértette, hogy híressége minden parasztember számára érték.
Senki más játéka nem párosította a gyorsaságot és cselező-tehetséget, a két lábbal való lövés képességét, a játékot a földön és a levegőben, a varázslatos időzítőérzéket, az események azonnali felfogását. Ehhez járult az igazi atléta teherbírása.
Egy költő egyszer megjegyezte, hogy úgy tűnt, mintha Pelé a pályát is magával rántaná az ellenfél kapuja felé, mintha a gyepszőnyeg saját bőrének meghosszabbítása lenne. Testének szépsége és intelligenciája az akciók közben, valamint sasszeme és trükkjeinek kiszámíthatatlansága miatt úgy tűnt, mintha a többi játékostól eltérő frekvencián működne, lassított felvételen figyelné ugyanazt a játékot, amelyben ő nagy sebességgel vett részt, míg a körülötte lévők mintha éppen fordítva cselekedtek volna.
A jelenséget gyorsan felfedezték és minden kontinensen felkarolták, még jóval a modern, nagyszabású marketingkampányok előtt. Túl azon, hogy az európai futball hagyományos köreiben felismerték és tisztelték, ezt a barátságos fekete embert, egy periférikus ország nagykövetét, aki portugálul, egy nem ismert nyelven kommunikál, a világ legkülönbözőbb szegleteiben ünnepelték és szerették.
Brazíliában Pelé világszínpadra lépése egybeesett a nemzet 1960-ban alapított új fővárosának, Brasíliának és innovatív építészetének, valamint a bossa nova zenének a sikerével. Azt mondták, hogy Pelé egy gólja, Oscar Niemeyer egy-egy íve vagy egy João Gilberto által énekelt Tom Jobim-dallam olyan volt, mint az “öröm ígérete” egy egzotikus marginális országból, amely úgy tűnt, hogy a világnak zökkenőmentes, bár mélyreható átmenetet kínál a népiességtől a modern művészetig, az ipari forradalom költségei nélkül. Az ezt követő, 1964-ben kezdődő diktatúra a mai napig visszatérő és tartósan fennálló jeleket adott arra, hogy ez az út finoman szólva sem volt olyan közvetlen vagy egyszerű.
A hagyományos brazil jómodor diktátumai szerint viselkedő Pelé nem vette át Muhammad Ali hivalkodó lázadását, sem az argentin Diego Maradona szenvedélyes, politikai kitöréseit, és nem követte generációjának másik nagy brazil sztárja, Garrincha karneváli stílusát. Ehelyett a fekete bőrűség hallgatólagos és grandiózus tanúja maradt. A Pelénél politikusabb Maradona soha nem szűnt meg Maradona lenni, annak árán sem, hogy dicsőségének és bukásának lángjai felemésztették. Azzal, hogy lemondott az Isten megkérdőjelezéséről, Maradona önmagát tette Istenné és és élt saját vergődő démonjaival. Garrincha és Maradona felemelkedett és elbukott anélkül, hogy valaha is el tudott volna szakadni a sportolói léttől.
Pelének eközben ott volt Edson, a magánember. Korunk zsenijei közül őt a hasonmása őrzi, aki kisebb léptékben vállalja az élet esetlegességeit és személyes drámáit. Még ha a fiatalabb generációknak soha nem is adatott meg, hogy a pályán lássák csodálatos, leírhatatlan megjelenését, őrangyalának köszönhetően Pelé kettős énjével, a sztárral és az emberrel, megmenekül a pusztulástól, életében halhatatlan marad.
Talán Isten, ha létezik, majd elmagyarázza ezt neki.
Címkép: 2014. Luiz Maximiano fotója
A szerző brazil író és zeneszerző, esszéjét a New York Timesnak írta
Forrás: Újnépszabadság
Tom Jobim and Joao Gilberto Reunited
