Magyar szó Pekingben…
Amikor először jártam Kína fővárosában, ha jól emlékszem, 1976-ban, még Pekingnek hívták, és az út emlékezetes maradt több okból.
Egy nagyobb küldöttség tagjaként mentem Japánba a Konishiroku céghez, a marosvásárhelyi új fotógyár érdekében. Marosvásárhelyről négyen mentünk, két kollégámmal és a főmérnökkel, Bukarestből pedig vagy tízen jöttek, a tervező vállalattól, illetve a külkereskedelemtől.
Az első meglepetés az volt, hogy engem is elengedtek, hiszen addig még Magyarországra sem adták meg az útlevelet. Tulajdonképpen Pekingben csak repülőt kellett volna váltsunk, de valami technikai hiba miatt két teljes napot töltöttünk a röptéren.
Abban az időben még nem létezett sem világháló, sem Google, sem digitális fotó – ismereteink eléggé hézagosak voltak Pekingről, Kínáról. Késő ősszel érkeztünk, lassan a csomagokat is kivettük, nagy halomban feküdtek az üres röptéren. Az egyik kollégám, aki már járt Pekingben, meg is állapította, hogy azokat tulajdonéppen ott is lehetne hagyni, amig tovább megyünk Tokióba, mert a kínaiak biztos nem nyúlnának hozzá. Erre a főmérnökünk csak megemlítette, hogy ő nem tenné azt, lévén bukarestiek is vannak a csapatban.
Persze a csomagokat kivettük, és indultunk a röptér egyik épületébe, ahol elszállásoltak. A röptér is, a szálloda is makulátlan tiszta volt, akarva sem lehetett nemhogy szemetet, de még egy porszemet sem találni. Igaz a szállodában vaságyak voltak, cement padlózat, de selyem ágynemű. Persze senki nem lázongott, hogy két napig nem tudtunk tovább utazni, hiszen akkor még nem volt mindennapi egy ilyen kaland, Pekingbe utazni. Habár a napidíjunk kicsi volt, mintegy $12.00, de ha nem is adtak volna, akkor is szívesen maradunk. Nem beszélve arról, hogy az akkori szabályzatok szerint élelmet még szabad volt vinni és mindenkinél volt kolbász, szalonna stb. Mert azért csak szerettünk volna valami apróságot haza vinni a családnak, ha már ilyen szerencsések voltunk, és ott spóroljunk, ahol lehet.
Másnap aztán kisütöttük, hogy létezik egy autóbuszjárat, ami minimális összegért bevisz Pekingbe. És ez volt a második meglepetés, a busz, mely elvitt Pekingbe, szinte egy órai járásra. A busznak a légkondija, nagyon ötletesen volt megoldva, az összes ablak félig lehúzva, amikor bizony elég hideg volt. A vezetési stílus is elég egyéni volt; a busz felgyorsított kb. 45 km/h sebességre, miután a sofőr megállította a motort míg a busz lelassított, utána pedig folytatódott minden elölről.
Már a röptéren is felfigyeltem, hogy itt mindenki egyenruhában van, mindenik egyforma, csak a színek eltérőek. Én háromfélét különböztettem meg, volt szürke, kék és zöld, mindegyikhez világos, egyszínű ing. Lassan csak megérkeztünk Pekingbe, és találomra leszálltunk a Tiltott Város előtt. Nem az egész delegáció jött velünk, de voltunk vagy hatan-nyolcan amikor leszálltunk. Percek alatt emberkör alakult körülöttünk és kerített be, negy-öt méter távolságra. Kezdetben nem tudtuk mire vélni a dolgot, és bizony nem volt valami kellemes érzés. Hamar rájöttünk azonban, hogy nagyon békés szándékúak, csak csodálkoznak. Még nem láttak embercsoportot nem egyenruhában felöltözve, hölgyeket szoknyában. Mi röviddel Mao halála után érkeztünk, és valószínűleg egyike voltunk az első idegen csoportoknak, melyek meglátogatták Kínát.
A Tienanmen, vagy Mennyei Béke tér hatalmas, a világ egyik legnagyobb tere. Ami még érdekesebbé tette, hogy autót egyet sem láttunk, annál több gyalogost és nagyritkán egy-egy biciklit. Szokatlan érzés volt ilyen hatalmas téren gyalogolni, ahol mindenki ott járt ahol éppen jónak látta. Ha nagyritkán jött is egy-egy autó, volt elég hely, hogy kikerülje a gyalogosokat. Jobb oldalunkon a Tiltott Város bejárata, a bal oldalunkon pedig a hatalmas Tienanmen tér. Miután nézelődünk egy kicsit, úgy határoztunk a vásárhelyi kollégákkal, hogy bemegyünk az egykori Tiltott Városba.
Hatalmas impozáns, téglavörösre festett épület bejárati kapu felett pedig Mao képe. A Tiltott Várost 7,9 méter magas fal, valamint egy hat méter mély, 52 méter széles árok veszi körül. A falak vastagsága az alapnál 8,62 méter, tetejükön 6,62 méter.
A Tiltott Város minden oldalán egy-egy kapu található. A déli falon nyílik a főkapu, a Meridián-kapu. A Tiltott Város előtt, a Meridián-kaput eltakaró Tienanmen-kapu, ami a bejárat feletti Mao-képről ismert, szigorúan véve nem része a Tiltott Városnak; az a régi „belső városon” belüli császárváros bejárataként szolgált. A Tiltott Várost hagyományosan két részre osztják. A külső udvar más néven első udvar a palota déli részeit foglalja magában, és ceremoniális célokra használták. A belső udvar vagy hátsó palota az északi részre terjed ki, ahol a császár és családja élt és intézte napi ügyeit.
Az egész Tiltott Város épületeinek cserépzete úgy volt megoldva, hogy madarak nem tudtak leszállni reá. A tetőcserép olyan síkos volt, hogy nem tudtak megállni rajta, nehogy összepiszkolják. Persze ez nem akadályozta meg hogy a bősz kommunisták elhanyagolják, hogy a fű kinőjön rajta. Szerencsére a nyulak és a lovak nem tudtak felmenni, hogy megtisztítsák. Miután bemegyünk, kiábrándítóan kevesen vagyunk benne. Persze ez a mi esetünkben inkább előny, mint hátrány, mivel jobban körül tudunk nézni. Hatalmas belső udvarok, különleges, számunkra ismeretlen építészeti stílus, márvány díszítés.
Egy-egy harcias oroszlán a vigyáz a házakra. Az 1406 és 1420 között épült komplexum 980 épületből, bennük 8707 szobából áll. 1987-ben lett a világörökség része. Nincs időnk megszámolni hány szoba van és tulajdonképpen nem is lényeges, a maga nemében mindegyik épület, szobor egy mestermű, nagyrészük kiállta az idő munkáját.
Egy pár napot el lehetne tölteni itt, de a mi időnk véges, máshova is el szeretnénk még menni. Igyekszünk kifelé, utunkat a vagy három utcával délebbre fekvő Ég Temploma fele vesszük. Ahogy átmegyünk és elhagyjuk a Mennyei Béke Terét, a környék kezd elhagyatottabbnak kinézni, az úton sok a pocsolya, és itt már szemét is van.
Az Ég Temploma templomkomplexum 1406 és 1420 között épült és 1998-ban az UNESCO fölvette a világörökségek listájára. Peking egyik leglátogatottabb helye. Út közben, megfigyelhetjük Peking lakóit, de semmi újdonság. Mindenki egyenruhában, kék, zöld, illetve szürke, világos ing és szinte mindenki fején sapka. Továbbra is figyelnek, de már diszkrétebben, nem alakul kör, hogy csodáljanak.
Kína uralkodói minden évben ellátogattak az Ég Templomához, hogy egy ceremónia keretében jó termésért imádkozzanak. Három fő épületcsoportból áll: a Jó Termésért szóló imák csarnoka, a Fölséges Menny csarnoka, a Kerek oltárhalom. Az utóbbi egy üres kerek emelvény, három réteg márványkövön, itt imádkozott az uralkodó alkalmas időjárásért.
Ez feltétlen sokkal kisebb mint a Tiltott Város, aránylag hamar körbejárjuk.
Utolsónak a bevásárlóüzletet hagytuk, ahol csak a külföldiek tudtak valami emléktárgyat vásárolni. Nem mintha vásárolni akartam volna valamit, mert a napidíjba az nem volt beszámítva, hanem hogy inkább ismerjem meg közelebbről a kínaiakat. Az üzlet előtt már autók is parkoltak, lehetett következtetni, hogy itt valami különösebb, nem minden kínainak elérhető dolgok vannak. Egy hatalmas teremben kínai szobrok, vázák és más turistacsalogató volt. És potom áron, nem hittem a szemeimnek milyen olcsón. Jádé szobrok, cloisonne vázák, kínai festmények és még sok más tárgyat lehetett látni. Nézegettem, csodálkoztam, amikor egy adott pillanatban, azt hittem nem hiszek a füleimnek, mintha magyar szót hallottam volna…
Magyar szó Pekingben, eléggé valószínűtlenül hangzott, de hamarosan meggyőződtem, valóban magyarul beszéltek. Egy kicsit megdobbant a szívem, örömömben megszólítottam őket, persze magyarul. Szinte időt sem hagytak, hogy bemutatkozzam, közbeszólottak, hogy hagyjam őket békében, mert nem tudnak segíteni semmivel. Először azt hittem, itt valami félreértés van, én nem akartam semmiféle segítséget, csak egy pár magyar szó reményében szólítottam meg őket. Mint utólag kiderült egy Budapesti irodának-nagykövetségnek voltak az alkalmazottjai. Gondolom, mondanom sem kell, e rövid szóváltás teljesen elrontotta napom hátralevő részét. Későbbi külföldi útjaim alkalmából gyakran találkoztam hazánk fiaival, el is beszélgettünk, de hasonló szóváltásra soha többé nem került sor.
Sokáig gondolkodtam a látottakon, elég váratlan ért az utolsó napi hatalmas információhalom. Először jártam külföldön, és amit láttam, messze felülmúlta minden elképzelésem.
Nem is beszélve arról, hogy akkor, valószínűleg kevesen voltak akik megjósolták volna hova jut Kína a következő negyven-negyvenöt év alatt.