Hogyan derítette ki egy bátor oknyomozó újságíró, hogy miként működnek Romániában – a rendszerváltozás után is – a palesztin harcosok kiképzőtáborai.
1996 elején a Cațavencu Akadémia közzétette az év egyik legizgalmasabb felmérését.
Ion Iliescu, aki azok szerint, akik számolni tudtak, második, önmaga és támogatói szerint pedig első elnöki ciklusában volt, új jelöltségre készült. Ugyanakkor mindenféle, a nagyközönség számára többé-kevésbé észrevehető baklövéseket követett el.
Egy ideje már keringtenek olyan információk és képek, amelyeken Ion Iliescu kétes arab származású üzletemberek társaságában látható. Kitüntette őket, magával vitte külföldi látogatásokra, különböző hivatalos alkalmakkor fogadta őket a Cotroceniben. Valószínűleg nem saját elhatározása, biztosan nem az ő biznisze volt. De a párton belüli hrebenciuc-ista banda őt állította oda, ő volt az, aki hitelessé tette a PDSR (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja) tagjainak arab világgal folytatott ügyleteit, amelyeket a Securitate-tól szégyentelenül átvettek.
Egyre gyakrabban kezdtem írni. Nem csak írni, hanem oknyomozást művelni is. És az egyik terület, amivel foglalkoztam, a titkosszolgálat volt.
Kutakodtam, beszéltem a forrásokkal, és egy alkalommal a kezembe került néhány szenzációs dokumentum. Pár fényképen kívül, amelyek létezését Iliescu tábora hevesen tagadta, hozzájutottam titkos kormányhatározathoz is, amelyek még a Hivatalos Közlönyben sem jelentek meg, és amelyek meghatározták a feltételeket, amelyek mellett Románia palesztin harcosokat képzett ki a hadsereg és a titkosszolgálat bázisain.
Tanulmányoztam a szóban forgó határozatokat, gondosan elolvastam minden dokumentumot, ami a kezembe került, és több olyan forrással is beszéltem, akik meg tudták erősíteni vagy cáfolni az információimat. Több másolatot készítettem a dokumentumokról, és a biztonság kedvéért Bukarest különböző pontjain szétszórtam őket.
A csütörtöki szerkesztőségi értekezleten bejelentettem, hogy van egy nagyon forró történetem a hármas oldalra, de ezt csak utána akarom megbeszélni a Biroul de Investigatii („Nyomozóiroda”) rovat vezetőjével, továbbá Doruval, Törpével és Tomával.
A történeteinket többnyire hétfőnként írtuk, amikor szerkesztőségi napunk volt (és van). Így eléggé meglepte őket, hogy lehetőséget adtunk nekik arra, közvetlenül elolvassák az anyagot, amit közzé akartunk tenni. Az első részt, mert az információ olyan sűrű volt, hogy nem fért bele egy oldalra.
Elolvasták az anyagot, miközben megnézték a képeket és néhány bizonyítékot is. Teljes csendben.
Még csak huszonegy és fél éves voltam, de már majdnem hat évnyi sajtómúltam volt, plusz néhány más, nagyon erős anyag megjelentetése a portfoliómban. Senki sem kérdezett a forrásokról, senki sem kérdezte, mennyire vagyok biztos abban, amit írtam. Annyira világos és nyilvánvaló volt minden, és a dokumentumok annyira megvilágító erejűek, hogy nem volt szükség további magyarázatra.
A fiúk elolvasták, elégedetten bólogattak, talán még gratuláltak is, és zöld utat adtak. Egyik részünk visszavonult abba a szobába, ahol biliárdasztalt állítottunk fel, és ahol rendszeresen kifosztottuk Groșant és Nea Tataie szerkesztőségi alkalmazottat.
Csakhogy amikor már mindannyian összepakoltuk az asztalainkat készen állva a távozásra, és elégedetten, hogy megvan a hármas oldal, a Nyomozóiroda vezetője, Cornel Ivanciuc közbelépett. Nem értett egyet a nyomozás közzétételével. Nem azért, mert amit ott írtunk, nem volt igaz. Nem ezer más lehetséges okból, hanem mert – mondta a rettenthetetlen Cornel – túl veszélyes. Azok az emberek, a palesztinok, képesek felrobbantani a szerkesztőségünket, be fognak jönni egy csapat fanatikussal, és mindannyiunkat lelőnek, vagy ha nem, akkor felrobbantják a szerkesztőséget. És megint csak mindannyian meghalunk. Tehát nem, nem ért egyet az anyag közzétételével.
Mindannyian nevettünk. Azt hittem, hogy ez egy vicc. Nem volt az, Cornel Ivanciuc nagyon komolyan gondolta. Tehát szavazásra került sor, és természetesen úgy döntöttek, hogy közzéteszik az anyagot, az egyetlen ellenszavazat Cornelé volt.
Látva, hogy az öngyilkos döntést a szerkesztőség részéről, elfogadta, de kérte, hogy írjon egyfajta mottót arabul, hogy azok az emberek megértsék, hogy semmi bajunk velük, csak Iliescu, Văcăroiu, Hrebenciuc és a hozzájuk hasonlók ellen. Megírta, én helyben hozzáfűztem az anyaghoz, és végül elhagytam a szerkesztőséget. Ez csütörtökön történt.
Pénteken tudtam meg, hogy a Cațavencu Akadémia nyomozóirodájának vezetője, a rettenthetetlen újságíró, Cornel Ivanciuc szabadságra ment. Éppen csak annyi időre, hogy le legyen fedezve a két tervezett anyag megjelenése és az esetleges megtorlások között. Nagyra értékeltem a támogatását…
Megjelent a Caţavencii ez évi 49. (a kezdeteitől 641.) számának Tabloidul lui Mendeleev (Mengyelejev tabloidja) rovatában december 13-án.
A szerkesztő megjegyzése
1. Kevesen tudják: 2010-ben megállapodást írtak alá Románia és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) között, amely egy román és palesztin politikusokból és üzletemberekből álló bizottság felállítását írta elő, hogy Ciszjordániában együttműködjenek „a kultúra, a tudomány és az oktatás területén”. A megállapodás értelmében 2012-től idén – 2023! – nyárig száz arab diákot képeztek ki a rendőrakadémia bázisain.
2. A romániai lapok sorsa is hányatott, mondjuk úgy, dinamikus. De a legviszontagságosabb a rendszerváltás után alapítottak közül a Caţavencué volt. Ezen a néven alakult meg 1990-ben a legkomolyabb román szatirikus lap. (Nae Caţavencu híres Caragiale-hős az Elveszett levélben: jogász, a Răcnetul Carpaților – a Kárpátok Bőgése – című újság igazgatója-tulajdonosa, az Aurora economică română – Román Gazdasági Hajnalhasadás – Enciklopédiai-Szövetkezeti Társaság alapító elnöke és tulajdonosa.) Már egy évre rá osztódással szaporodott (nemcsak a szerkesztőség) a lap is, utána nagyon sokáig Academia Caţavencuként futott, hatalmas sikerrel. (Újabb osztódás melléktermékeként kivált belőle a Kamikaze.) Akkor az ismert módszerrel – csőd, felvásárlás, majd felszámolás – akarták kinyírni, de az Akadémia Társaság elhatározta, hogy folytatja Caţavencii (A Caţavencu-k) néven. Lapigazgató: Mircea Dinescu, neves költő, hiteles ellenálló. Főszerkesztő: Doru Buşcu, remek publicista.
Induláskor a hetilap legfiatalabb tagja a középiskolás, tizenöt éves Patrick André de Hillerin volt. Írt, dolgozott, egyetemet végzett, túlélt. Szociológus. Oszlopos tag. Kíméletlen. Felmenői több száz éve költöztek Franciaországból Moldovába. Tulcea városban lakik. Negyvenhárom éves.
