Konferenciánk témája azt látszik sugallni, hogy a benne foglalt két kategória – ti. a bunkóság és a reprimitivizálódás – valamiképpen összefügg, egymásra utal. Ez aligha vitatható, a dolog mikéntjét azonban homály fedi. Vajon a bunkóság szüli az utóbbit, avagy éppen megfordítva áll a dolog? Netán valamilyen közös ok lappang mindkettő hátterében? Magam erre hajlanék. Annál is inkább, mivel a társadalom elvadulásáról, barbarizálódásáról és primitivizálódásáról immáron jó egy évszázada elmélkedtek a modern tömeglélektan „alapító atyái” (Sighele, Le Bon, Tarde). A Nietzschével kezdődő kultúrkritikai áramlat tovább szőtte és új színekkel árnyalta a „Nyugat alkonyáról” (Spengler) és a „tömegek lázadásáról” folyamatosan írott narratívumot.
Eszméljünk rá, hogy beszélgetésünk témája ehhez a hagyományhoz kapcsolódik. Még akkor is, ha a bunkóság erősen metaforikus használata a maga sokat sejtető és sokértelmű jelentésbeli holdudvarával vadonatúj irányokba terelheti tűnődéseinket. Egyebek közt annak mérlegelésére is indíthat, hogy vajon ki az illetékes a bunkók kijelölésére. Hiszen ha vannak a társadalombanbunkók”, akkor lenniük kell ,nem-bunkóknak” is. De ki tartozik ide vagy oda? Óvakodnunk kellene attól, hogy témánk vitatása során belesodródjunk egyfajta akaratlan értelmiségi arisztokratizmusba vagy szokványos búsongásba, netán az úgyszólván készen kínálkozó elit-tömeg séma használatába. Ehhez viszont valaminő egyezségre kellene jutni arról, mifajta értelmes jelentéssel ruházzuk fel metaforánkat. Ennek híján gondolataink szerteszaladhatnak; bravúros – ám egymástól jórészt független – esszéket szülhetnek. Alkalomadtán pedig akár az aktuális politikai csatározásokban forgatott – stílszerűen szólva – publicisztikai bunkóvá válhatnak.
Megkockáztathatnék hát egynéhány kijelentést arra nézvést, jómagam mit is értek bunkóságon. Jóllehet a bunkó rendszerint faragatlan husáng, mégsem utalhat egyszerűen az iskolázatlanságra, műveletlenségre és tudatlanságra: a kulturális és civilizációs „meg- gyalultság” hiányára. Vannak persze az emberi kultúra vívmányaiból kirekesztett, diszkriminált és „alulszocializált” bunkók is, akik vétlenek és ártatlanok. Olykor valamely más, idegen kultúrát képviselők is ilyenképpen tűnhetnek fel. A kiművelt és cinikus bunkók az igazán veszedelmesek. Ezt egyébként már Arany János is tudta, midõn a Toldi estéjében ezt írta:
„Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme;
Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.”
Nos, ebből az is következik, hogy a bunkóság társadalmi-társas viselkedésmód, sajátos mentalitás gyakorta nem egyéb, mint a brutális cinizmus látható és érzékelhető megjelenési alakja. A bunkó alapjellemzője, hogy felmondja vagy felfüggeszti a társadalom érvényes normáit (még az etikettet is!),akölcsönös érintkezés és a konszenzuskeresés írott és íratlan szabályait, a társadalmi kommunikáció és dialógus, valamint a kooperáció kölcsönösségen nyugvó rendjét. Ennélfogva gátlástalanul érvényesíti – ha kell, erőszakkal is a maga szigorúan önős érdekeit, hatalmi motívumait vagy (egyszerűen csak) pillanatnyi hangulatait, indulatait és szeszélyeit.
A bunkó szemében a másik ember mindig külső-idegen tárgyként, eszközként jelenik meg, olyan eszközként, amelyet tetszés szerint lehet felhasználni és manipulálni. A bunkó az elvszerű antihumanista: az intoleráns érdekérvényesítő, a megtestesült
önösség.
Ha a bunkóságot többé-kevésbé jól körvonalazható magatartásmódként írjuk le, kézzelfoghatóbbá tehetjük a körébe sorolható jelenségeket. Az iméntiek persze talán túlságosan is elnagyolt ecsetvonásokkal festik a képet: csupán a lehetséges megközelítésmódok egyikét képviselik. Mindig kockázatos, ha egy metaforát fogalmi kõntösbe öltöztetünk.
Mármost kétségtelennek látszik, hogy a bunkók számának gyarapodása a társadalom primitivizálódásának tünete. Ez azonban nem jelenti azt, hogy oka is! A közös okok bizonyosan mélyebben rejteznek: korunk néhány, mélyen húzódó, alapvető fejleményében – ha úgy tetszik, paradoxonában – gyökereznek. Ezek közül említenék meg egynéhányat, éspedig csupán jelzésképpen, hiszen alapos kifejtésükre e helyt nincs mód. Nos, melyek ezek a paradoxonok?
A „jól értesült tudatlanság” paradoxona. Közhelyszámba megy, hogy korunk az információrobbanás időszaka. A globális hírszóró eszkőzök elárasztják képzeletünket híresztelésekkel és értesülésekkel; a világtörténelem látványa betelepszik otthonunkba.
A mai ember olyan, mint az osztályismétlő diák: mindenről hallott valamit, de semmit sem tud igazán mélyrehatóan és biztonsággal.
Alkalmi és felületi értesülések bombázzák érzékszerveinket. Különösebb erőfeszítés nélkül mindenről hírt kapunk: a világeseményekről és a tudomány szenzációiról, a politika kulisszatitkairól és a nyilvánosság hőseinek intim dolgairól. A „beavatottság” érzületében és hamis tudatában élünk, s ez folytonosan táplálja az omnipotencia képzetét.
Új és új technikai eszközök szövik át mindennapi életünket: ag- gály nélkül élünk velük, anélkül, hogy bármi fogalmunk lenne a bennük megtestesült szellemi és tudományos tartalmakról, az őket létrehozó emberi erőfeszítésekről. Ezta mentalitást nevezte Ortega az elbizakodott úrfi” valóságlátásának: a felületesség és az ön- teltség különös elegyének. E pontról még bonyolultabb összefüg- gésekre is nyílik rálátás. Meglehet, igaza van Lorenznek, midőn ezt írja: ….az emberi szellem ezúttal olyannyira komplikált rendszert alkotott, amelynek áttekintéséhez saját komplicitása nem elégsé- ges”. Még ha nem osztjuk is maradéktalanul e kételyt, maga a kér- désfeltevés mindenképpen tűnődésre késztethet.
A bunkóság mindig kétely nélküli: jottányit sem kételkedik ma- gában és az értesülései alapján összerótt valóságképben. Ezért lesz oly fogékony a rövidzárlatos, mindent megmagyarázó társadalmi- politikai jelszavakra és ideológiákra, a magabiztosságot sugalló le- egyszerűsítésekre. A bunkó csak egy sematizált, végletekig átte- kinthetővé tett világban mozog biztonsággal, értesültsége egy ef- fajta világ megszerkesztését szolgálja. Ebben a világban, amelyben zajlik az érzelmek fagyhalála” is (Lorenz), csakis a vulgáris prag- matizmus célszerűségi logikája kecsegtet sikerrel – véli a bunkó, S ennek szellemében jár el. A bunkónak elemi módon szüksége van arra a tudásra és értesültségre, amelynek birtokában cselekedni tud. S ha bunkósága ilyenformán beválik – a mindennapi érintke- zésben, a gazdaságban vagy a politikában – egyszerűen hozzáférhetetlen lesz bármilyen értékszempontú ellenvetés számára. A ta- nulatlan és iskolázatlan bunkó kiművelhető, a jól értesült tudatlanságban” szenvedő bunkó hozzáférhetetlen: reménytelen eset, csupán a kemény és következetes társadalmi ellenállás megtapasz- talása szoríthatja kordába.
A tömegember magányának paradoxona. Az „eltömegesedés” felpanaszlása – a legváltozatosabb formákban – századunk szellemi életének vezérmotívuma. A „tömegek lázadásáról”, a tömegemberről, a „magányos tömeg” tünetegyütteséről könyvtárnyi írásmű született. Ezúttal két szál keltheti fel érdeklődésünket: az anonim vagy/és szerepszerű helyzetek tipikus volta és a társadalmi normativitás működésének megbomlása. Mindkettő kezére játszik a bunkómagatartás létrejöttének és térhódításának.
A modernizáció kiemeli az egyént abból az alaphelyzetéből, amikor személyében, individuális egyszeriségében mindig azonosítható és névvel nevezhető. A hagyományos társadalmi kollektivitásformák felszámolódása, a viharos népességnövekedés és urbanizáció, a nagyszervezetek létrejötte, a tömegfogyasztás és a tömegszórakoztatás rendre a „társas magány” állapotába taszítja az egyént. A mindennapi sürgés-forgás is csupán az egyén szerepszerű és szerep-kijelölte funkciójára tart igényt: csak mint vásárló vagy munkaerő, beteg vagy ügyfél, szomszéd vagy kolléga válik érdekessé környezete szemében. Személyiségének egyéb síkjai a kutyát sem érdeklik! Az ember ilyenformán hasonlatossá válhat egy jól működő, sok- funkciós automatához. Ha szem ełől vész, hogy „ilyen az ember, egyedüli példány” (Kosztolányi), akkor teret hódít az egyetemes behelyettesíthetőség, az uniformizáltság érzete és logikája. Az anonimitás gyakori megtapasztalása – legyen bár szó általában a nagyvárosi létről vagy a legkülönbözőbb tõmegalkalmakról – táplálja a magárahagyottság élményét, vagyis azt a hiedelmet, hogy egymagamnak kell végigküzdenem sorsom játszmáját, hiszen senkire sem számíthatok. Érdemes ügyelni arra, hogy a bunkó rendszerint magányos: partizánharcos a társadalom dzsungelében. Még akkor is így van ez, ha természetesen az ő környezetében is felfedezhetünk ilyen vagy olyan „útitársakat”.
Az organikus kapcsolatok leépülése és súlyos beszűkülése újra és újra kiélezi a társadalom normatív rendjének zavarait. A normativitás „puhább” alakjai (a tradíciók és szokások, rítusok és szimbolikus aktusok, erkölcsi előírások) mögül kihull az őket fenntartó és szankcionáló homogén és tekintélyes közvélemény. Ennek következtében egyre inkább kiterjed a tisztán formális-jogi szabályozás és vele együtt a jogi szankcionálás igénye: a jog „túlterhelődik”: elkerülhetetlen rései pedig megteremtik a cinikus kalkuláció és a megkerülő magatartás közlégkörét. Ez a felpuhult és normatív bizonytalansággal terhelt állapot eszményi közeg a bunkóság új és új alakjainak a létrejöttéhez. Bizonyosnak vélhető, hogy a „tömegember” meghatározott értékhangsúlyú fogalma és a bunkó képzete meglehetősen közel állnak egymáshoz, mi több, alighanem ikertestvérek.
Az „örök jelenidejúség” paradoxona. Ebben ragadható meg korunk egyik alapnyavalyája. A múlt – még a nem oly távoli múlt is – elveszíti mindenfajta kapcsolatát a jelennel, csupán a historizáló politikai szónoklás és demagógia szabadon fosztogatható raktára lesz. A viharos gyorsasággal változó életmódminták és technikai körülmények még inkább elmélyítik a radikális szakítás élményét, devalválják a múlt és a történelem kultúrájának becsét. A jövő alig belátható, tele van bizonytalansággal. A múltját vesztett ember leválik közösségei történetéről; identitása elveszíti a hozzájuk fűződő kapcsolatait, azonosulásait. Az „elfogyott jövő” érzete e közös- ségek várható alakulásának képzeletvilágára is rátelepszik.
A mai ember valóságérzékelését a „háromgenerációs időhorizont” jellemzi: a belátható és gyakorlatiasan kezelhető időtávlat, a tervezhető jövő jobbára csak a nagyszülők, szülők és unokák nemzedékét fogja át. A sikeres alkalmazkodás és túlélés csupán ebben
a keretben lesz latolgató mérlegelés tárgya.
Ez pedig különösen alkalmas táptalaj a bunkóság tenyészete számára. A bunkótól ugyanis mélységesen idegen mindenfajta – önmagán túlmutató és személyes létének határait transzcendentáló – igény és cselekvés. Ő a mindenkori jelen „hőse”: az azonnali sikereké, a türelmetlen és halasztást nem tűrő érdekérvényesítésé. Elemi érdeke hát, hogy homályba boruljon vagy tetszés szerint manipulálható legyen a múlt, és elmosódjék a jövő arca.
Sajátos a bunkó viszonya a szabadsághoz. S e helyütt érdemes kissé hosszasabban idézni Freud fejtegetését a Rossz közérzet a kultúrában című nevezetes tanulmányából: „Az egyéni szabadság nem kultúrkincs… A kultúra fejlődése során a szabadság korlátozása szükségszerű, és a törvényesség azt követeli, hogy senki se takaríthassa meg ezeket a korlátozásokat… A szabadságvágy tehát vagy a kultúra meghatározott formái és igényei ellen irányul, vagy általában a kultúra ellen.” Ügyeljünk arra, hogy Freud itt nem apolitikai szabadságokról értekezik, hanem a kultúrában foglalt normatív (és az ösztönkésztetésekkel szemben represszív) követelmények és a mindenkori társadalom s benne az egyéni magatartások viszonyáról. Szavaival csupán arra kívánunk figyelmet fordítani, hogy létezik az egyéni szabadságnak affajta értelmezése, amely azt szembefordítja a kultúra vívmányaival, vagyis érték- és kultúraromboló. S vajon miért? Pusztán azért, mert a kultúra gátolja (a bűntudat árán) a korlátlan és gátlástalan ösztönkiélést, mindenekelőtt az agresszív késztetésekét.
Ilyen értelemben a bunkó kultúrafosztott ösztönlény. Ezért ma is időszerű – csaknem háromnegyed évszázad múltán – a Freud által megfogalmazott, nyugtalanító kérdés: „…vajon és milyen mértékben sikerül a kulturális fejlődésnek úrrá lenni az emberi agresszív és önpusztító ösztönöknek az együttélésben okozott zavarán”? A válasz, ha egyáltalán létezik, a bunkóság korlátozásának módjára nézve is eligazíthatna bennünket.
A szublimáció visszavonásának paradoxona. Ez a jelenség szorosan összefügg az iméntiekkel: azok logikus továbbszövése. Az utóbbi időben heves viták folynak arról, vajon érvényesek-e Freud gondolatai a libidinális energiák kreatív-szellemi transzformációjáról: átfordításáról a kultúrateremtés folyamataiba. Számos tény látszik arra utalni, hogy a reprimitivizáció különös renaturalizációval jár együtt. Ennek legfőbb tünete az ösztönközeli magatartás kultusza, az ösztönkiélés korlátlan szabadságának igénye s az ezek uralását célzó kulturális minták, gátak és tradíciók rombolása. Ha ez a
feltevés jogosult, ismét csak a bunkóság születésének forrásvidékén járunk: a bunkó – ösztönlény.
A kép persze meglehetősen bonyolult, hiszen a szóban forgó területeken nem kevés ásatag és antihumánus norma és hagyomány élt és él. A dolog, mint rendesen, ezúttal is a mértéken és az alaptendencián múlik. A képi agresszió oly sokszor és jogosan panaszolt áradata, a szexuális forradalom túlbillenései, egy általános hedonisztikus életvitel és magatartás térhódítása, a hétköznapi élet és érintkezés brutalizálódása mind-mind arra vall, hogy legalábbis eltöprengeni érdemes azon, vajon nem egy kulturális-civilizációs fordulat sodrában leledzünk-e.
Az emberiség kulturális fejlődése (összhangban egyébként Freud feltevéseivel) mintha mindeddig azt célozta volna, hogy a mítoszok, vallások, erkölcsi rendszerek, művészetek és a tudomány képében létrehozza az emberi ösztönszféra humanizálásának és ellenőrzésének eszközeit, miközben ezek az eszközök maguk is szakítottak aszketikus, természetellenes és embertelen vonásaikkal.
Ámde most mintha ellentett fordulat érlelődnék: mintha az ösztönközeliség normatív értékké válnék, mintha valóban fellázadtak volna a „leigázott” ösztönkésztetések, éspedig most már a kultúra kikényszerítette büntudat nélkül. Minél erényesebb az ember, annál szigorúbb és gyanakvóbb – mondja ismét csak Freud. Feltehető, hogy az állítás ellentettje is helytálló: minél inkább híjával van az ember az erénynek, annál elnézőbb és gyanútlanabb. Talán ezért sem talál a bunkó kellő ellenállásra és megtorlásra?
A bunkó a „Homo homini lupus” igazsága jegyében él, ezért mindig kifelé figyel, s így elveszíti egyik alapvető emberi ismérvét: az önreflexió igényét és készségét. A társadalom az ő számára harcmező; állandó készenlétet követel. Mindig szárazon kell tartania a puskaport, mert félelmet gerjesztő, váratlan veszedelmekkel kell szembeszállnia. A bunkó a lelke mélyén fél; bárdolatlanságával és külső agressziójával tulajdonképpen saját félelmeit igyekszik ellensúlyozni.
Konrad Lorenz írja a civilizált emberiség nyolc halálos bűnéről szóló esszéjében: „A szorongató hajsza és félelem hozzájárulnak ahhoz, hogy az embert megfosszák leglényegesebb tulajdonságaitól… Az a lény, amely nem tud önmaga egzisztenciájáról, képtelen a fogalmi gondolkodás, a szavakkal való beszéd, a lelkiismeret és a felelős erkölcs kifejlesztésére. Az a lény, amely felhagy a reflexióval, azt veszélyezteti, hogy mindezeket a sajátosan emberi tulajdonságokat és teljesítményeket is elveszíti.”
A szublimáció visszafordításáról zajló vita még nem ért véget. Bármilyen eredményre vezessen is, tanulságai bizonyosan érintik majd a bennünket ezúttal foglalkoztató kérdéseket is.
A társadalmi és a személyes tekintély felmorzsolódásának paradoxona. A tekintély – mint általában a társadalmi képletek – kétarcú jelenség. Az erőszakra és a tömegmanipulációra támaszkodó autoritás mindig a totalitárius rendszerek egyik fontos támasza.
Szerves – vagyis teljesítményen nyugvó és értékalapú, orientáló, mintaképző és mintaadó – tekintélyek nélkül azonban nem képzelhető el egészséges szocializáció, sem pedig érett, demokratikus jog- államiság.
A bunkó rendszerint híve az erőszakra támaszkodó autoritásnak, mivel maga is annak eszközeivel él. Viszont ellensége a meritokratikus tekintélynek – legyen szó személyről vagy intézményről –, mivel az létalapjait fenyegeti. Korunkban a szerves tekintélyek felmorzsolódásának arányában növekszik a magatartási mintákat kínáló pszeudoautoritások befolyása. Divatok és fogyasztói minták, különféle sztárszemélyek és nemzedéki idólumok, tömegbálványok és közszereplők villódznak előttünk, s így vagy úgy meghódolásra késztetnek: szándéktalanul is mintául szolgálnak, követésre indítanak.
Ezek azonan felettébb múlékony és átmeneti modellek. Alkalmatlanok arra, hogy tartós azonosulás és ezáltal szilárd identitásképzés támpontjai legyenek. Ennek következtében a Felettes Én kialakulása szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Növekszik az identitásvesztéssel, az identitás-diffúzióval és a tájékozódási zavarokkal küszködők száma. A represszív tekintélyek (erőszakszervezetek) is veszítenek preventív befolyásukból; rendőrviccek kedvelt tematizációi lesznek. A jog már ecsetelt „túlterhelése” és a jogi aktusok inflációja ugyancsak felpuhítja a társadalom tekintélyi viszonyait. Reménytelenül a múltba tűnik a hagyományos tanári, orvosi, szülői és nagyszülői tekintély; sok tekintetben hasonló sors jut osztályrészül a kollektív és intézményes tekintélyeknek is, mint a nagyszervezetek (iskolaügy), politikai pártok vagy a parlament és a közigazgatási bürokrácia.
Mindez ismét csak kezére játszik a bunkónak, hiszen ő önreferenciájú: nem óhajt azonosulni semmifajta külső tekintéllyel, sốt, létével egyenesen rombolja őket. Kizárólag saját kierőszakolt személyes autoritása foglalkoztatja. A tekintélyeit vesztett társadalom „kaparj kurta” mentalitása eszményi közeg a bunkószaporítás számára; úszik benne, mint hal a vízben.
Bizonyára ellenemre vethető, hogya felsorolt fejlemények meglehetősen tendenciózus és egyoldalú képet sugalmaznak, túlságosan sötét színeket halmoznak, akárcsak a századelő kultúrkritikai válságirodalmának termékei. Hiszen a „jól értesült tudatlanság”
hátterében mégiscsak ott húzódik az iskolázottság színvonalának ugrásszerű emelkedése, a közműveltség felívelése. A tömegtársadalmak létrejötte a technikai civilizáció korábban ismeretlen vívmányait hozta létre; a nekilódult globalizáció vadonatúj távlatokat nyitott. A tartalmatlanná vagy béklyóvá vált normák és tradíciók, a kiürült tekintélyek széthullása felszabadítóan hatott. Mindez aligha vitatható, amiként az sem, hogy az említettek legalábbis ellentmondásos következményekkel jártak.
A történelemben nincsenek „tiszta” folyamatok; mindig egymást kizárni látszó tendenciák kapcsolódnak össze. Ha valamelyiket kiemeljük, szükségképpen önkényesen járunk el. De ha a bunkóságról és megjelenési alakjairól, valamint okairól vitatkozunk, természetesen tudjuk, hogy vannak ,nem-bunkók” is; a kettő együttlétezése a társadalom természetes állapota.
Végezetül célszerű volna szemügyre venni még egy különös – ámbár természetesen felbukkanó – kérdést. Ha a társadalomban vannak bunkók, márpedig kétségtelenül vannak, vajon miért „kifizetődő” számukra a bunkóság. Mi a jutalmazó értéke a bunkó
mivoltnak? Pszichológus számára kiváltképpen érdekes lehet a válasz firtatása. A válasz végül is egyszerű: a bunkóság azért marad fenn és születik mindegyre újjá, mivel beválik: alkalmazkodási és túlélési technikaként sikeresnek bizonyul. S mindaddig fenn is marad, amíg képviselője úgy véli: eredményesen élhet vele.
A bunkó csakis akkor veszítheti el lába alól a talajt, ha ráeszmélni kényszerül: viselkedésmódja alkalmatlan a sikeres társadalmi alkalmazkodáshoz. Hogy az ilyen állapot elkövetkezik-e valaha, nem tudhatjuk. Már csak azért sem, mert a bunkóság egyik kétségtelen szülőanyja – az emberi butaság – minden bizonnyal örök.
De azért is célszerű feltenni az iménti kérdést, hogy ráébredjünk: a bunkóság ezernyi szállal szövődik bele a társadalom mindennapi életébe; sokfajta ok és számos tényező járul hozzá előállásához.
A bunkóságnak nincs önálló és elkülönülten kezelhető fenomenológiája! Egyebek közt ezért is ajánlatos mögé pillantani és felfedezni valódi okait. Így a társadalom reprimitivizációjához is közelebb férkőzhetünk, felismervén, hogy annak mindenkori állapotát lényegbevágóan meghatározza a „kitanult bunkók” és a „kiművelt emberfők” kölcsönviszonya, miközben egyiküket sem hozza készen a gólya.
Megjelent a Bunkóság (a reprimitivizáció változatai a társadalomban) című kötetben a Friedrich-Ebert-Stiftung, Budapest kiadásában, 1999-ben.
Pataki Ferenc (Szentes, 1928. január 23. – Budapest, 2015. november 27.) Széchenyi-díjas magyar szociálpszichológus, pedagógus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A társas jelenségek pszichológiai elméletének egyik kidolgozója, a csoportfolyamatok és hatásai neves kutatója. 1976 és 1993 között az MTA Pszichológiai Intézete igazgatója, 1993 és 1996 között az MTA alelnöke.
Kutatási területe a társas jelenségek pszichológiai elmélete, amelynek egyik kidolgozója volt, a témakörön belül a csoportfolyamatok, valamint a jelentős társadalmi változásokat meghatározó folyamatok és azok közvetett és közvetlen hatásainak kutatója. Ezenkívül a csoportkohézió, illetve -genézis terén fejtett ki tudományos tevékenységet.
Pályája elején neveléselméleti és -történeti kutatásokat folytatott. Később foglalkozott a társadalmi identitás konstruálás, valamint annak pszichológiai elemzésével kapcsolatban az egyéni életutakat szervező elbeszélési minták jelentőségével is, amelyet több munkájának központi gondolata volt. A modern tömegjelenségek vizsgálatával kapcsolatban is jelentős eredményei születtek.
Több tudományos társaság is felvette tagjai sorába: a Magyar Pszichológiai Társaság, a Szociológiai Társaság, az Európai Kísérleti Szociálpszichológiai Társaság (European Association of Experimental Social Psychology), illetve a Nemzetközi Makarenko Társaság, amelynek vezetőségébe is bekerült. 1980 és 2000 között a Pszichológia című szakfolyóirat szerkesztőbizottságának elnöke volt.
1956 előtti közéleti tisztségei után csak az 1980-as évek második felében vállalt ismét politikai-közéleti szerepet: 1988-ban az Új Márciusi Front (ÚMF) alapító tagja volt. Szintén 1988-ban a Németh Miklós vezette Minisztertanács mellé felállított Tanácsadó Testület tagja volt a kormány mandátumának végéig (1990). 1989-ben tagja lett a Lukács György Alapítvány kuratóriumának. 2007-ben a 2006-os őszi zavargásokat a kormány oldaláról elemző, Gönczöl Katalin vezette ún. „Gönczöl-bizottság” tagja volt.