– az írói egyéniség szabadságáról
– a szűkebb pátria ihlető erejéről
– a román kollégákkal vallott azonos nézetekről
Földes László: Körülbelül húsz éve beszélgetünk végeérhetetlenül és maszek alapon, vállalnál-e egy nyilvános és ráadásul egyoldalú beszélgetést? Mármint ez alkalommal kivételesen én csak kérdeznék, te csak felelnél.
Páskándi Géza: Ha nem kérdezel nehezeket.
F. L.: Elválik menet közben. Az első és – ha meggondolom, hogy írókonferencia előtt állunk – nyilván nem túlságosan eredeti kérdésem az volna: hogyan látod az írói munka és a közéletiség kapcsolatát?
P. G.: Természetesen a közéleti szereplése nem jelenti az illető író alkotásainak közéletiségét is. Tréfásan szólva: Néró – császár volt, de versei nem voltak közéletiek, igaz, versek sem. Goethe mint államférfi lírájában úgyszólván nincs is jelen, mégis nagyon nagy alkotó. Mindenki tudja, hogy bár nagyon tiszteljük e verset, mégse a Nemzeti dal Petőfi legnagyobb verse, s még csak nem is a legnagyobbak közül való. Láthatjuk tehát, hogy a „közéletiség” fogalmának vulgáris értelmezése és alkalmazása az irodalomban megnyugtató eredményre nem vezet bennünket s főként nem olyan művekhez, amilyeneket, mint azt már megírtam a România literarăban is: a szocializmus megérdemel. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom: úgy érzem, közéleti irodalmat írok. Számomra ugyanis a közéletiség szinonim szava a „közérdekűségnek”, a közérdekűség pedig – a szocialista humanizmusnak. Úgy vélem, a szocialista humanizmus a legközérdekűbb benső vezérlő eszméje kell hogy legyen az irodalomnak. Ezt a magam módján, stílusom és ábrázoló eszközeim természete szerint mindig is igyekeztem s ezután is igyekezni fogok szolgálni. Büszke vagyok arra, hogy az ifjúság általában szereti munkáimat, ezt többek között a műkedvelő színjátszómozgalom repertoárjában való gyakori szereplésem is bizonyítja.
Ilyen értelemben „népnevelőnek” érzem magam. Az esztétikai ízlés javítása és tágítása ugyanis szintén a szocialista humanizmus eszméjének gyakorlatához tartozik. A szocialista humanista ember nem lehet sem szűk látókörű, sem csökkentett esztétikai ízlésű, sem exkluzivista, ami az emberi szépség változatosságának, sokféleségének befogadását és műélvezetét illeti. Az az ember, aki azt mondja, hogy csakis a kék vagy a zöld alaptónusú festmények jelentik az „egyetlen”, a „megváltó”, az „igaz” művészetet, szépséget, s ezt nagyon harciasan bizonygatja is, szerintem arra is hajlamos, hogy alkalomadtán művészeten kívüli eszközökkel is fellépjen a „lila” vagy a „piros” vagy a „barna” tónusú képek festői ellen. Az ilyen ember közvetve vagy közvetlenül az emberi egyéniség elszegényítését szolgálja, azt a törekvést, ami a szocialista humanizmus első számú ellensége.
Nemrég olvastam egy roppant komikus, ugyanakkor nagyon tragikus, sőt számomra veszélyt is jelző cikket egyik lapunkban. A cikk írója azt bizonygatja, hogy a szürrealista festészet szélhámosság volt. Helyszűke miatt nem térhetek ki arra a gyermeteg és vulgáris érvelésre, amellyel cikkírónk meglepte olvasóit, csupán annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nincs annál tragikomikusabb, mint amikor valaki csak azért, mert avíttabb esztétikai nézetek híve, vagy azért, mert ő nem képes ugyanazt csinálni, vagy azért, mert ingerli ama stílus sikeressége, melytől ő ugyebár valamilyen okból megfosztatott – gyermetegen támad egy immár lassan klasszikussá váló irányzatot.
Bartókot annak idején legalább elgondolkoztatóbb érvekkel támadta az elavult ízlés, mondván: azért fordulnak némelyek a folklór felé, mert az egyéni önerőből táplálkozó művészet kiégett bennük s „fiatalítóra” van szükségük. Ha nem is igaz ez Bartókra vonatkoztatva, de el lehet képzelni olyan zeneszerzőket, akik alkotói tehetetlenségüket próbálják elixírezni hasonló injekciózással, és még egy: ez az érvelés perfid, de nem gyermeteg, és sokkal nehezebb cáfolni, mint mást, mert a „művész egyént” és a „kollektív zsenit” állítja szembe, s ez a viszony nehezebben átgondolható. Azért hoztam ezt fel, hogy ha retrográd érveléssel él valaki – hát akkor legalább legyen elgondolkoztató. Egyszóval: eszményem a szocialista humanizmus,mely a sokoldalú, esztétikailag minden szépségre érzékeny ember megszületéséért küzd.
F. L.: Mit vársz az írók konferenciájától? Hogy pontosabb legyek: mi az a gondolat, amivel te képviseled ott magad, milyen elhangzó gondolatot vársz a konferencián, amiről úgy érzed, hogy téged képvisel?
P. G.: Elsősorban azt várom, hogy azt a fajta irodalmat, amely a lentebb említett szocialista humánumért küzd, gyakorlatilag is segítse. Az írószövetségnek még akár látványosan is ki kell állnia azok mellett az irók mellett, akik a szocialista humanizmus művészei, s nem hagyni, hogy olykor az exkluzivista kritika vádaskodásainak essenek áldozatául, alkotókedvüket vesztve.
F. L.: Emlékszem, megesett veled is ilyesmi. De áldozatul nem estél. Nem hagytad. Mindig bámultam, mennyit írsz, de azt hiszem, a mostaninál termékenyebb korszakod sose volt. A mi irodalmunkról egyébként azt mondják, hogy a legszebb elkötelezettség képviselője, mert ami igazán jelentős benne, az a nemzetköziség, hazafiság és nemzetiségi öntudat ötvözete. Sűrűn hallani, hogy a romániai magyar irodalom nemzetköziségnek és hazafiságnak elkötelezett nemzetiségi népszolgálat. Mi a véleményed erről?
P. G.: Az igazi művészet mindig nemzetközi, mert egyetemes. Minden igazán egyetemes művészet mélyen nemzeti is, mert a legnemesebb nemzeti hagyományokhoz kapcsolódik, azokból nő ki. Az csak természetes, hogy minden itt munkálkodó író az adott társadalmi-történelmi-geográfiai meghatározottságok szellemi éghajlata alatt románok és magyarok közös hazájában él. Aki Zeusz fejéből pattan ki, az lehet ugyan kisebb, mint Zeusz, lehet más is, mint Pallasz Athéné, de csak „istenfajta”. Az az író, aki irodalmának legnemesebb, leghaladóbb hagyományaihoz kapcsolódik, lehet kisebb, mint elődei, de ugyanabba a családba tartozik.
„Népszolgálat” – ez a szó bár nemes indítékú, arra is alkalmas, hogy félremagyarázzák. Számomra a szocialista humanizmus a legjobb „népszolgálat”, mert a szocialista humanizmus mint etikum pontosan meghatározza azt az esztétikai koordinátát is, amelyet magamnak felrajzolhatok. Nemzetiségemet én úgy szeretném szolgálni, hogy közben minden más nemzetnek, illetve nemzetiségnek is hirdetem az emberi közlekedés és közeledés szocialista humanista normáit. A ráció humanistább, mint az elfogultság, a szeretet humanistább, mint a gyűlölet. Persze tudnunk kell elfogultan hirdetni az ésszerűt és ha kell: gyűlölni azt, ami gyűlöletes, például a szeretetellenességet. Nemzetiségemet okosságra, józanságra, szocialista humánumra, megértésre, testvériségre szeretném nevelni, és közben felfegyverezni mindazzal, ami segít neki az esztelenség, az elfogultság, az antihumánum, az értetlenség, a fajgyűlölet elleni harcban. Mert nem lehet az embereket egyoldalúan csak szeretetre nevelni: a biblikusságnak ez a kora a biblia lapjain véget is ér. Nem lehet a másik arcunkat is odatartani, ha az egyiket már pofon érte, nem lehet Dániel módjára fegyvertelenül bemenni az oroszlánbarlangba. Ebben a bonyolult embernevelési kérdésben engem mindig az a marxista mondás igazított el, amely – halhatatlanul, változatlan érvénnyel – így hangzik: „nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom”.
F. L.: Ha már igy szó esett nemzetköziségről és nemzetiségi öntudatról, forduljunk talán a szűkebb pátria felé. Tehetség elvben mindenütt születik. Akadnak azonban táj-történelem-hagyomány meghatározta okokból, hatalmas tehetségtermő tájegységek. Mindenki tudja, ha nem is mondják mindig ki, hogy ilyen nálunk többek között Szatmár vidéke. Magad is onnan való vagy. Csak kapásból sorolnék fel néhány igazán fontos írót, aki szintén azokon a tálakon nevelkedett: Panek Zoltán, Kocsis István, Szilágyi Domokos, Hornyák József; teoretikust-kritikust is adott bőven ez a vidék, Csehi Gyulát, Banner Zoltánt, Bretter Györgyöt, K. Jakab Antalt, Láng Gusztávot. Talán ennyi elég is. Azt hiszem, van abban valami törvényszerű, hogy az a táj, ahol az elődök sora Károli Gáspártól, Kölcseyn, Adyn át Dsida Jenőig vezet, kifogyhatatlanul ontja ma is a tehetségeket. Ezek a maiak is mind elszakadtak szülőföldjüktől. Valami különös sajátosságok miatt nem megtartó vidék ez. Fizikai értelemben. Szellemileg azonban nagyon is. Az onnan jöttek, bárhol éljenek, megőriznek valami jellegzetesen Szatmár vidékére emlékeztetőt. Egyetértesz?
P. G.: Nemcsak a „helyi színeket”, a legnagyobb „anyanyelvi leckét”, az irodalmi hagyományok iránti áhítatot és azok érvényesítésének, továbbvitelének vágyát jelentette s jelenti számomra Szatmár vidéke, hanem: a tágas szemhatárt, románok és magyarok egymásra pillantásának nyílt távlatait, az etnikai sokféleség nagyszerű kölcsönhatását és ihlető erejét, az alföldi kedélyvilágot, a befelé fordulásra való hajlamosságot is. A szatmári síkságok megengedték nekem, hogya pillantásom ne akadjon el a legelső sziklakiszögellésen, hanem igyekezzék távolodni s e távolodásban is – vagy éppen ezáltal – visszajutni az igazi gyökerekhez. Hogy tudná az az ember megmondani, hogy mik az ő gyökerei, aki csak a saját gyökereit ismeri? Ahhoz, hogy ebben bizonyos legyen: a más gyökereket is ki kell tapogatnia, hogy e különbségtevésben most már bizonyossággal állíthassa: ezek az én gyökereim, csakis ezek! Eme esztétikai különbségtevéssel jutunk vissza önmagunkhoz mint esztétikai szellemiséghez.
F. L.: Munkásságoddal kapcsolatosan rákérdezhetnénk költészetedre és novellisztikádra is. De mert szinte két esztendeje drámasorozatban vagy, ezt feszegetném. Gondolataid foglalatát eddig többnyire történelmi parabolákban lelted fel. Noha tudom, hogy az eszme maiságának egyáltalán nem feltétele a mai téma, mégis megkockáztatom a kérdést: szándékodban áll-e kereskedni itt- és most-jellegű tárgy körül is?
P. G.: Most írtam egy tragikomédiát, az ötvenes években játszódik. A címe: A rab kocsija és a kocsi rabja vagy rövidebben: A kocsi rabjai. Ez annak a drámasorozatnak a része, melyet megírni szeretnék, s amely a drámatörténet stílusait is végig „billentyűzi” – saját témákkal persze –, nemcsak az én drámalátomásomnak fejlődését tükrözi. Mint mondottam, egyfajta „színház a színházban” ez drámatörténeti értelemben. Említett darabom iránt az Utunk érdeklődik.
F. L.: Mit vársz az Apáczai-drámád kolozsvári bemutatójától?
P. G.: A feltételek a legoptimálisabbak. Vásárhelyről a kiváló Harag György s az igen tehetséges Kölönte Zsolt – a rendező, illetve a díszlettervező és rendezői munkatárs. A nagy játékerőt jelentő kolozsvári színház legjobb művészei játszanak majd még az epizódszerepekben is. Vendégszínész: Csiky András Szatmárról. „Városközi produkciót” biztosít tehát a kolozsvári színház (ezt a kezdeményezést egyébként, mint hallottam-olvastam, más rendezvényekben is folytatni akarja a színház vezetősége). Ez mindenképpen nagyon megtisztelő számomra s úgy vélem: biztosítja e bemutató eseményszerűségét.
F. L.: Ismerek jó néhányat román kollégáink közül, akiknek stíluseszménye sok rokonságot mutat a tieddel. Milyen személyes és elvi szálak kötnek hozzájuk?
P. G.: A barátság legtermékenyebb formája a műfordítás. Az utóbbi időben Aurél Răut, Emil Giurgiucăt s a klasszikusok közül Anton Pannt fordítok, illetve fordítottam. Személyes barátság sokukhoz fűz s különleges izgalommal szurkolok kedvenceimnek, ha egy-egy új írásuk megjelenik. A lelki-esztétikai rokonság, a humánumról vallott nézetek azonossága vagy legalábbis hasonlósága számomra döntőek az ilyen szimpátiák kialakulásában.
F. L.: Az alkotás természetéből fakad, hogy minden író azt az orientációt tartja esztétikailag a legfontosabbnak, amit ő maga képvisel. Nyilván te is. Arra azonban kiváncsi volnék, hogy kizárólagossággal vallod-e a magadét, vagy pedig meg tudsz férni más áramlati beállítottságokkal. S ha igen, van-e olyan, amivel nem?
P. G.: Amit erre felelhetek, az következik mindabból, amit az első kérdésre válaszoltam. Minden stílusú, ábrázolási módszerű, tematikai világú író azonos értékű, ha azonos szuggesztivitású tehetséggel és humánummal alkot. A munkásvilágot ábrázoló Gorkij nem kisebb iró, mint a nemességet ábrázoló Goncsarov, s ha valamelyikük nagyobb, nem a témától, hanem az esztétikumtól és a humanizmustól nagyobb. A pszichológizáló Proust nem kisebb író, mint a szinte kanonikusan realista Thomas Mann. Kosztolányi értelmiségiekről szóló novellái nem kisebbek Móricz parasztokról szóló novelláinál és így tovább. A szürrealista Apollinaire nem kisebb költő a szimbolista-impresszionista Verlaine-nél. A lírai realista Arghezi nem kisebb költő a romantikus Eminescunál. Illetve, ha valamelyikük nagyobb lenne mégis – semmi esetre sem a téma vagy az irányzat teszi ezt. Minden stílirányzatnak létjogosultsága van, ha a saját nemzeti hagyományokban is van kapcsolódási pontja s ha olyan létérzést fejez ki, amely az illető élő korra legalább részben jellemző.
F. L.: Mostanában divat lett, hogy halálra filozofáljuk magunkat az irodalom úgynevezett gondolatiságáról. Nem szeretem a kifejezést, mert a legérzékibb tobzódású, a legképibb szuggesztivitású irodalom sem ment a gondolattól.Vagy ha igen, akkor jaj neki. Az, amit általában gondolatiságnak szoktunk mostanában nevezni, inkább a filozófiai természetű gondolat belopakodása az irodalomba. Abba például, amit te is művelsz. Mi a véleményed az irodalom és a filozófiai gondolat kapcsolatáról?
P. G.: A filozofikum ma már komplementer része az irodalomnak, mint ahogy a modern filozófiák (pl. Bergson) olykor stílusukban is irodalmibbak lettek, arról nem is szólva, hogy „másodvirágzott” a felvilágosodás kora óta letűnt filozófiai regény (Sartre, Camus és mások), s általában az irodalmi, művészeti, esztétikai, nyelvi példák egyre inkább szerepelnek a bölcseleti irodalomban. Ha a múlt században természettudományi, fizikai, kémiai, pszichológiai és történelmi példák sokasága nélkül szinte elképzelhetetlen volt filozófiai munka – úgy ma nyelvtudományi, irodalmi, művészeti, esztétikai, szociológiai példák nélkül csak ritkán fejtenek ki valamilyen bölcseleti gondolatot.
F. L.: Nem mondanál néhány szót a művészi formák szabadságáról?
P. G.: De hiszen végig erről beszéltem!
F. L.: Köszönöm. Felakasztottál a végén egy poénra.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.
