„Ceruzasorok” Madách könyvére
Ki tudna az óceánból egyetlen olyan halat, élőlényt kifogni, amelyre nyugodt szívvel mondhatja: Ez uralja a tengert. Vajon a temérdek kis hal jellemzőbb-e a tengerre vagy a csekélyebb számú nagy? A cetben vagy az algákban, moszatokban nyilatkozik meg inkább a „tenger szelleme”? Lehet-e az Isteni Színjátékot, a Faustot, a Bibliát vagy akármelyik nemzeti történelemről szóló könyvet (a világtörténelemről nem is beszélve) – egyetlen alapgondolatra, eszmére visszavezetni? Lehetséges-e Madách Tragédiájának óceánján hajóznunk, anélkül, hogy ne éreznénk: groteszk halászai vagyunk a végtelennek?
(A „keret” vagy a „közép”?)
Miközben mindig főként a közbülső tizenkettedik történelmi színről folyt a vita, nem halványult-e el az első, második és a tizenötödik szín, vagyis a keret-játék? Megnéztük-e eléggé: miféle két part ez, milyenek a növényei, milyen a táj? Nem mindig csak inkább a közte folyó víz érdekelt, ezt próbáltuk átúszni? Ám a víz nem sodorja-e a parti növények maradványait, köveket, kavicsokat, földdarabokat, állati tetemeket – s mindezek nem árulkodnak-e a folyó forrásvidékéről, sőt az útvonalról is? De igen.
Persze érthető miért izgatott bennünket jobban a historikum filozófiája a közbülső színekben. Ezek közvetlenül az emberi egzisztenciára vonatkoztak: a módusokra, s ezeket valamiként mindig az időszerű villanó fényébe lehetett vonni. Az ontologikus keretről elterelte figyelmüket a historikus „közép” látványa.
Végigjárják álmukban a történelmi, a filogenetikus utat, s az ontogenetikusban ébrednek meg: de ebben már ott van: a filogenetikus tapasztalat tudata is.
Inkább lekötötte figyelmünket a falanszterjelenetben széklábat faragó Michelangelo, mert a nivellálásra s nivellálódásra figyelmeztetett, meg az eszkimó-jelenet „túlnépesedésre” intő mondata („tegyed… „hogy kevesb ember legyen / s több fóka”), az athéni szín tömegben csalódott Miltiadese és társai, mint az indulás és a visszaérkezés.
A viták is többnyire Madách történelemszemléletének Schopenhauer-i pesszimizmusa, a luciferi beállítás körül adódtak inkább: akörül tudniillik, hogy a világ nem ilyen, csak épp Lucifer az „árnyékos oldalt” mutatja.
Szó esett a Goethe Faustjának hatásáról, amit mi főként impulzusnak fognánk fel, mert igaz ugyan, hogy ott is az Úr és Mefiszto között indul a csata – egy fogadással – a tudós Faustért, ám a Faust az ember második megpróbáltatásáról szól. Az ember tragédiája pedig az elsőről, Faust a múltba jár, Ádám a jövőbe, Faustot a létezhetés, az élet titka érdekli, Ádámot az ember történelmi sorsa. Faust az önteremtésért küzd bármi, akár a lelke árán is, Ádám a teremtett kiszolgáltatott, Faust az a teisztikusság felé mutat, Ádám sorsa a kétkedő kereszténységet jelzi.
Van persze egy legalább ennyire fontos impulzus, mely szintén ott lappang a Tragédiában: Dante Isteni Színjátéka (ez egyébként Goethe Faustjában is lappang). A tizenkét történelmi színt úgy is felfoghatjuk, mint a „történelmi pokol” bugyrait, csak itt nem Vergilius vezet, hanem Lucifer. Ott van az az „árulkodó áttűnés”: a Színjátékban a pokol utolsó gyűrűjében jégbefagyva áll a sátán: a Tragédiában pedig az utolsó állomás: az északi sark, az eszkimók földje. A Színjátékban ezután a Purgatórium hegye következik, a Tragédiában az utolsó szín nem a paradicsom, hanem a rákövetkező szín: a paradicsomon kívüli pálmafás vidék. A három „kalauz” is jellemző: Vergilius, illetve Beatrice, Mefiszto, Lucifer. Vergiliusék alig többek „idegenvezetőknél”, Mefiszto állandó beavatkozó, elrendező, intrikus, varázsló, Lucifer pedig egyszerre idegenvezető, ceremóniamester, kommentátor és „első uszító.”
Persze: különös „idegenvezető” ez a Lucifer, a történelmi turisztika útjait járva nem azt mondja: „Ezt a palotát ez és ez építtette ekkor és ekkor”, hanem ilyesmit: „Ezt a palotát le fogják rombolni, de aztán felépítik csak azért, hogy azután megint lerombolhassák – értelmetlen az egész.” No, de lássuk a „keretet”.
(A deizmus lehetetlensége)
A Tragédia kerete nyilván nem szó szerint bibliai, inkább annak egy mitikus variánsa. A bibliai elem csak kiindulópontnak kell: jó talaj a szimbólumos felnagyításra. Az Úr az első színben úgy szól alkotásáról, mint egy legelső deista (deistának is legelső): Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Évmilliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát újítni kell. / Fel hát világim véd-nemtői, fel, / Kezdjétek végtelen pályátokat. / Gyönyörködjem még egyszer bennetek, / Amint elzúgtok lábaim alatt.
A teremtő tehát úgy búcsúzik alkotásától, mint aki évmilliókig színét sem fogja látni, mint aki biztos a dolgában, mint aki tudja: a gépezet tökéletes, beavatkozásra nem lesz szükség, az alkotó pihenésre szánt hetedik napját évmilliókkal kell majd mérni. A költő képzeletében a deisztikus és theisztikus egybetűnik: az Úr személyes ugyan, de mégis: tizenkét színen át mint „első ok”, teremtő ok csak alkotásaiban – közvetve – van jelen, nem avakozik be, hagyja sorsára, „ szabad akaratára” az embert. Tehát: csakis kezdetben, a mű elején személyes: mint kezdő ok – mint a világ impulzus-forrása megszemélyesült. Most, hogy művét befejezte, gyönyörködni szeretne immár „magától menő” alkotásában, valahogy úgy, mint a gyerek, aki „felhúzza” a játék-gépet s várja, míg lejár, hogy kellő pillanatban újra felhúzhassa azt. Nem magától örökmozgó tehát az alkotás, hanem alkotójától válik azzá. Ha a Faustban Mefiszto és az Úr „fogadnak”, hogy a doktor megvásárolható a gonosz számára, s ezzel indul a „bűnbeesés utáni” Faust–Ádám második bűnbeesése, az istentől való teljes függetlenülni akarás – a Tragédiában az Úr „megengedi” Lucifernek a próbát, hogy az ember elveszítse eredendő ártatlanságát: ami nem jelent az Úrtól való teljes elszakadást, csupán – mint mondottuk – bűntudatos, kétkedő kereszténységet. Ádám történelmi álma végén még csak arra ébred, hogy gyermeket nemzett, Faustnak a második részben azt kell látnia, hogy az ő függetlenülni vágyó szellemének tanítványa, Wagner doktor előállította a Homunculust: vagyis az emberi szellemből született emberi szellemet, aki most már test után vágyakozik, s meg is teszi az emberré válás első lépéseit. Íme, a Faustban a már-már istentől is függetlenül ember képe, s a Tragédiában az istenhez kételyeiben is újra csatlakozó emberé.
Az Úr „megengedése” vajon azt jelenti-e, hogy teremtményeit „beíratja” a Lucifer „iskolájába”? Mert mit jelent például, ha a népmesében a legkisebbik királyfi vagy a szegénylegény „világgá indul”, szerencsét próbál, le akarja vágni a hétfejű sárkány fejét, meg akarja szabadítani az elvarázsolt királylányt s a többi? Részint a konfrontálás vágyát: a gyermek nagykorúsodni akar, cselekedetei által önállósulni: össze akarja vetni a tanult, az elképzelt ideális világot a valóságossal, az „édeni állapotot”, az ártatlanság stádiumát – a világ, a fejlődés stádiumaival. Ki akarja próbálni saját erejét: igazolni akarja önmagát cselekvései, győzelmei által. Meg akarja keresni a lehetőség útjait. A maga lábán akar megállni s járni, saját fejével gondolkodni. A tapasztalás iskolájába fizet be. Ádám és Éva a paradicsomban még nem emberek, csupán „isten gyermekei”. Lucifernek jól kell tudnia, hogy ekként is fognak viselkedni. Hogy önigazolásuk gyermeki vágyában, a szembesíteni akarás kíváncsiságában meg szeretnék ismerni a másik mester tanait is, az érem másik oldalát: Lucifert. Az isteni egyoldalúság elleni lázadásra tehát nyugodtan alapozhat a „másik mester”. Ádámot és Évát – hiszen gyermekek még, serdülők – jobban izgatja a másik mester, az idegen, mint a szülő s annak dicshimnuszokat zengő angyalai: Gábor, Mihály és Ráfael fő angyalok s az egész angyali kar. Lucifer a pubertáskor pszichológiájának remek ismerője. Nyilván: Madách tudja azt, hogy Ádám és Éva serdülők.
Az Úr tehát hagyja Ádám ot és Évát Lucifer doktor „egyetemére” járni. Nem avatkozik be neveltetésükbe”, a harmadik színtől kezdődően a tizenötödikig: „visszavonul”. Annyira biztos lenne teremtményeinek tökéletességében, hogy nem fél a megrontástól? Az apa megbízik gyermeke reflexeiben s a mélyvízbe dobja: ússzék? Az első karcsapásoknál még ott villog tenyere a gyermek síkos háta és válla fölött, aztán emelkedni kezd: kezét az atya a mellén összefonja? Lucifer a teremtést „játéknak” fogja fel, meg is kérdezi: Méltó-e ilyen aggastyánhoz e / Játék…? Ez a Luciferi szó korokon át hangzik: ott van, midőn az alkotást játéknak, csak játéknak érzik és nevezik némelyek. Igaz lehet ugyan, hogy az alkotó könnyedén teremtette meg, amit teremtett, de ez csupán számára volt az s nem mindenkinek. A játékot tehát mint „könnyed teljesítményt” felfogni – a Tragédiában, luciferi gondolat, ő nem tudja, hogy ami könnyedén készül, nem feltétlenül játék is: a játékjelleg a célban van s nem a munka nehézsége vagy könnyedsége dönti el. A játékjelleg a célban, a rendeltetésben van elsősorban s csak az után az önfeledt könnyedségben. Milyen izzadsággal faragja ki a művész a játékbábut, ám megtörténhet az is, hogy önfeledt könnyedén, nem is érezve a munka súlyát. A munka játékjellegét a képesség, a célba való belefeledkezés, a fantázia könnyítő szabadsága adja. Lucifer azonban azt sugallja: ami erőfeszítés nélkül készült – játék. Kétségtelen: Lucifer itt az „első uszító”, az „első rágalmazó.”
Nézzük azonban az Urat. Az Úr nem játékszernek alkotta a teremtményt. De mégis kiszolgáltatja Lucifernek. Vajon miért? Hiszen ha bizonyos abban, hogy teremtménye tökéletes: miért próbáltatja ki? Ha pedig nem bizonyos: miért hagyja, hogy műve az esetleges csőd által kompromittálódjék? Megengedhető-e az „isteni etikának”, hogy teremtményét kísérlet tárgyává tegye? Különösen, ha nem bizonyos a sebezhetetlenségében. Másfajta etika lenne ez: isteni erkölcs? Vagy, mégiscsak az Úr is kétkedik önmagában, s úgy véli: nem árt egy kis „próbaterep” az alkotásnak, hogy gyöngéi kiderüljenek. Az atyának joga van-e kísérletezni gyermekével? Csakhogy ami az Úrnak csupán kísérlet, az az ember számára kínzó, olykor halálos megpróbáltatás: legalábbis ha pillanatnyilag elfogadhatjuk a bibliai premisszákat. Nézzük azonban kézzelfoghatóbban.
Az Úr a Tragédia első színében egyszer azt mondja Lucifernek, hogy „szemtelen”, ami – a helyzethez képest – nem túl súlyos szó, másodszor pedig azt, hogy: „Megsemmíthetnélek, de nem teszem…” És a továbbiakban sincs semmiféle motiváció arra nézve: miért nem pusztítja el az Úr ezt a lázadó és gonosz szellemet, noha megtehetné. Csupán az Úr jósága lenne az ok, ám még erre sem hivatkozik. Gyanús hajlama ez az Úrnak: megengedi, hogy Lucifer kísérletet tegyen az ő teremtményeivel, elpusztíthatná Lucifert, de nem teszi stb. Pedig jól tudja: ami az isteni rációban csupán kísérlet, az az emberi etikában megpróbáltatásként van jelen.
S ekkor kezdődik Ádám és Éva bukdácsolása a történelmi jövendőben: a megálmodottban.
Noha Ádámban a luciferi ráció és az Úrba vetett hit küszködik: tulajdonképpen tizenkét színen keresztül a ráció magárahagyottságának vagyunk tanúi. Az önmagára maradt, saját ítélőképességére bízott, saját döntéseire, választásaira szorult ráció magányának lehetünk szem- és fültanúi. Az „ember tragédiája” tulajdonképpen itt úgy jelentkezik, mint a ráció magárahagyatottságának a tragédiája. Ez ugyanakkor a deista út lehetetlenségét is bizonyítja. Mert hiszen: a magára hagyott emberi ráció nem rezisztens a luciferi rációval szemben, éppen magárahagyottsága miatt: ha a beavatkozó hit nincs jelen, a ráció önmagába csavarodik.
Mert ugyan mire való a ráció, ha csupán a lét értelmetlenségét tudja bizonyítani? Ha csak ezt akarja, ezt képes és ezt hajlandó elgondolni? Ha szabadsága csakis a tagadás szabadsága, de nem az igenlésé is? Így végül a rációnak tagadnia kell önmagát is, fel kell ismernie saját céltalanságát, merthogy az értelemnek csupán ennyi célja lenne: felfedezze mindennek (tehát önmagának is) az értelmetlenségét. Ez pedig abszurdum: önfelszámolás. Az emberi hit és emberi ráció éppolyan egymásban lévő, egymásba-áttűnő, átfejlődő, egymást kiegészítő, egymásból és egymástól megújuló s elszakíthatatlan a lélek egészsége és a lélek egészsége tekintetében, mint érzékek és tudat.
(Az Úr „kiegyezése” – „menedékjog” a dialektikának)
A Tragédia elején úgy áll egymással szemben az Úr és Lucifer, mint ellenfelek. Az Úr láthatóan tekintélyére hivatkozik („megsemmíthetnélek”) s önbizalma kifogástalan. Lucifer acsargó és dühös; az Úr csak ingerült és egyszer gúnyos. (Ingerült, amikor azt mondja: „szemtelen”, gúnyos, amikor magabiztosan azt mondja: „Legyen, amint kívánod”, tehát: megengedi a „próbát”.) Lucifer híres szavai azonban nem kevésbé kemények, nem kevesebb magabiztosságot árulnak el:… egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni… Ez a luciferi „archimedesi pont”: a teremtést a sarkaiból kifordító „talp alá való”. Előzőleg azonban még egyebet is mond: Együtt teremténk: osztályrészemet / Követelem… Most pedig vegyük mindehhez hozzá azt, amit az Úr a tizenötödik színben mond Lucifernek: Te Lucifer meg… Mindenségemben – működjél tovább. Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz.
Nagy dolog történik itten: Lucifer tulajdonképpen tizenkét színen át bebizonyította, hogy a teremtmény nem tökéletes. Azt mondhatjuk vajon: az Úr kénytelen „kiegyezni”? A darab elején „megengedi” a megpróbáltatást, a darab végén „menedékjogot” ad a dialektikának. A fejlődésben az ellentétes erők harca elvének. Mi történt? Nem több, nem kevesebb, mint hogy bebizonyosodott: az ember által (az ember történelmi útja által) maga az Úr is fejlődött. Igen: a tizenötödik szín Ura nem azonos az első két szín teremtőjével. Bár nem volt „jelen” láthatóan, hallhatóan tizenkét színben, az ember által, az ember, a teremtmény tettei által maga a teremtő is fejlődött, igen: Lucifer bebizonyította: isten is fejlődik.
És az ember? „Isten gyermekeiből” a másik mester, Lucifer és a történelmi álomút által ember lett: a szó egzisztenciális értelmében. Az emberré válás történelmi folyamatát álmodták végig. Emberré lettek, és ezzel megszületett bennük az „édeni tisztaság” iránti nosztalgia. Az elején konfrontálni elvágytak, most pedig: a gyermekkor iránti nosztalgia jött elő. Ismét remekül működik Madách pszichológiai érzéke. Az „édeni tisztaság” állapota végeredményben – paradoxonban szólva – olyan cél, amelyet fordított kronológiával az őskezdetre tettek, a gyermekkor lenyomata ez a lélekben, a tudatban, s azért kellett, hogy rámondhassák: már volt ilyen, tehát még talán lehetséges lesz. Megszületett a nosztalgia, mely a jövőt a múltban keresi, mely a jövőképét a múlt legszebb képeiből próbálja összerakni. A múlt mint jövőeszmény. A „bűnbeeséssel” együtt járt tehát a nosztalgia születése, az ártatlanság iránti nosztalgiáé. Bebizonyosodott az is, hogy ha a hit elűzi a rációt (édeni állapot, paradicsomi öntudatlanság) – úgy az emberiség pueril marad, csak gyermekként viselkedhet, ha viszont a ráció űzi ki az emberi hitet: egész létezését meg kell kérdőjeleznie, s elindul a gyors önfelszámolás útján. Hit és ráció „tudathasadása” mint nagy emberi veszély mutatkozik itt. S Madách esetében nyilván: az ember saját sorsába, fejlődésébe vetett hitről lehet szó elsősorban.
Van itt azonban egy megdöbbentő m ozzanat, amelyről utoljára akartunk szólni a Tragédia kapcsán. Lucifer és az Úr „kiegyezik”, de e kiegyezés alatt milyen képet mutat maga az ember? Az ember megkínzott a történelmi úttól, fáradt s már-már az önfelszámolásra gondol (Ádám ). Tehát: az ember a két immár egyenrangú hatalomként fellépő kiegyező fél között: fáradt és vándorújától poros. Arca elgyötört, tekintete reménytelen. Az ember tehát mi egyébre gondolhat, mint saját eszközszerűségére az Úr és Lucifer kezében. Két hatalom, egyenlő hatalom eszköze: kísérletének tárgya. Az Úr a tökéletességét akarja bizonyítani (tehát végül is önmagát), Lucifer pedig saját rontó erejét (tehát végül is szintén önmagát). De ki akarja itt bizonyítani az embert?
Összegezzük csak: az Úr nem semmisíti meg Lucifert, hagyja próbálkozni, bevonja – mintegy isteni munkamegosztással – a további létezésbe, a fejlődésben jelölve ki helyét stb. De vajon e kettő, aki kiegyezik az ember megkínzott lelke fölött, e két „társszerző” nem egy és ugyanaz a személy a Madách lelke mélyén? Lucifer vajon nem csupán az Úr finanszírozott oppozíciója, nem az Úr másik énje, akit csak azért nevez Lucifernek, hogy minden, ami csőd, erre hulljon vissza. Vajon Madách nem úgy gyanítja, hogy a történelem csőddel teli lapjait az Úr álnéven: Lucifer álnéven írja teli? Mindez végül is elsősorban nem bibliai, hanem jelképes erejű művészi, filozófiai kép: Lucifer mint az Úr „bűnbakja”, az Úrból „bűnbakként” odavetett rész, hogy az ember kettőnek higgye, ami különben egy és ugyanaz. Az Úr, mintha a „látszatot” őrizné Lucifer által; gyanítható: saját gyönge pontjait, az isteni Achilles-sarkot „keresztelte el” Lucifernek.
Hát akkor minek is a tragédiája Madách nagy műve? A személyiségé a tömeggel szemben, a magára-hagyott rációé (ez még leginkább), a fejlődéssel járó veszélyeké, az információ, a tudás tragédiája az ártatlan tudatlansággal szemben, vagy annak a tragédiája, hogy az Úr maga is fejlődik, s ezt nem tudja az ember?
Azt hisszük, hogy mindezt jobban megértsük: emlékeznünk kell arra, hogy Madách ezt az egyetemes értékű művét az 1848-as szabadságharc bukása után írta. Ám ennyi még nem elég. E nagy mű születésének évében nem történt ugyan még meg hivatalosan a kiegyezés (ez csak 1867-ben lesz komor történelmi dátummá), de a kiegyezés a „levegőben lóg”. Igen: a képzelete legmélyén, a tudat mögé el tudnánk képzelni egy olyan urat, aki „díszmagyarban” áll, s egy Lucifert, aki pelerinben pöröl vele, és németül beszél. S kiegyezésük szavai alatt megkínzott jobbágyként Ádám s mellette Éva görnyed. Persze: ez csak valahol a lélek legmélyén lappanghatott. Ám, ha rendezők lennénk – megkockáztatnánk, hogy az első színben Ádámon és Éván valóban „osztozkodó” emberarcú urat és Lucifert képzeljünk el, akik dühödten marakodnak: kié legyen a hatalom. És a végén az Úr – a mi képzeletünkben – egy alacsony sziklára kellene hogy állítsa Évát s mintegy a szíve alatt már mozduló gyermeknek mondania: ember, küzdj és bízva bízzál.
Mert ez a nagy Tragédia mégiscsak valamilyen „kiegyezés” tragédiája: az ember rájött, hogy amiről azt hitte: kettő, az tulajdonképpen egy, akikről azt hitte: kiengesztelhetetlen ellenfelek – kiderül, hogy ha látszólag finnyáskodva is, de kezet fognak Ádám és Éva sápadt arca fölött.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.