Molière: Botcsinálta doktor
Kisdiák koromban láttam először és utoljára A botcsinálta doktort; csak arra emlékszem: mennyit, milyen jót kacagtam. Magával ragadó, ellenállhatatlan Molière legtöbbet játszott darabja: a modern francia bohózat előfutára, noha – s ezt általában meg szokták jegyezni – e játéknak az egykorú orvosi nagyképűség kinevettetésén kívül mélyebb, magvasabb mondandója nemigen van. Talán az juttatta eszembe e rég látott darabot, hogy nemrég megnéztem Bulgakov Molière-jét, ezt az izgalmas mondandójú, valóban színpadra született művet, melynek kapcsán csupán annyi megjegyzésem lenne egyébiránt, hogy ha egy drámai szerző zsenit választ hőséül, s ráadásul olyat, aki élt is, akkor két dolgot tehet: vagy jó érzékkel válogat a nagy ember eredeti szövegeiből, mintegy így rekonstruálva szellemét, egyéniségének körvonalait (dokumentumdráma), vagy pedig annak műve szellemében új szövegeket ad szájába: felnő a szelleméhez. Ez utóbbi esetben a szerzőnek nem szabad sokkal szellemtelenebbnek lennie hősénél. Ha pedig magánéletében „hétköznapinak” ábrázolja a műveiben oly zseniálisan szellemes embert, amihez szintén joga van, akkor ezt a kontrasztot tudatosítja bennünk s valamilyen magasabb eszmében csattintja ki. (Például erősebben tudatosítani, hogy Molière a „magánéletben” azért nem „szellemes”, mert már kiégett, megkeseredett, nem látja ennek célját, s e banális, olykor közönséges viselkedés maga is lázadás azok ellen, akik tőle állandóan „szellemet” várnak: lázadás a környezet „elvárása” ellen stb.)
Szóval eszembe jutott A botcsinálta doktor s folytattam az ezelőtti cikkemben megkezdett játékot: ha én rendező lennék… Nemlétező színészeimet felküldtem hát képzeletem színpadára… Vajon a már említett nagyképűség kigúnyolásán kívül ez a szövegadta keret nem alkalmas egyebek felvillantására is? Gondoljuk el: Sganarelle akaratán kívül válik „doktorrá”. Emlékezzünk csak ennek tragikus lírai megfelelőjére: Ady Muszáj Herkulesére. A végül-is-vállalás az önmarcangoláson, lelkifurdaláson túl az embert arra indítja, hogy megnézze: az akaratán kívül vállalton belül melyik az a modus vivendi, amelyikben leginkább megőrizheti ép-önmagát, jobban mondva: a megcsonkított én (a saját-akaraton-kívüliség) próbálja menteni, ami még menthető. Olykor: a veszett fejsze nyelét. Így van ez drámai szinten. Mi kell ahhoz, hogy mindez vígjátéki, esetleg bohózati szférába jusson? Kell egy hős, aki ugyan az istennek sem akarta vállalni, amit végül is komikus kapálózások után mégiscsak elfogad (itt növeli a komikumot, hogy egy favágó nem akar „doktor” lenni), viszont: ahelyett, hogy az új szerepben – ami normális lenne – próbálja régi önmagából átmenteni, ami menthető – ő teljesen: hasonul, úgy viselkedik, mintha mindig is az lett volna, ami szerep szerint most. Az adaptálódás „csodája”. Úgy viselkedik, mintha valóban az lenne, amivé bottal verték. Mintha ütlegek helyett híres professzorok világító szavai és díszoklevelek juttatták volna e valóságba és nem játszott valóságba: szerepbe. Aki mindent könnyen hajlandó feledni, az éppoly komikussá válik, mint a „Karthágót el kell pusztítani” obszessziós magatartás. Mert a feledés vagy az idő, a fejlődés szülötte, ez a „normális”, vagy a „felszínesen megélt” következménye. Ebből kell tehát kiindulnunk: abból, hogy megtetszik neki a szerep s hajlandó feledni, hogy valójában ki is ő, sőt: aki emlékeztetni akarná múltjára, azt leinti, letorkollja stb. A másik fontos kiindulópont: Sganarelle e „doktorszerepben” a valamitől való szökés, menekülés lehetőségét fedezi fel (jelen esetben: feleség, gyerek, nehéz munka). Ugyanakkor nosztalgiák merülnek fel benne („hat esztendeig szolgáltam egy híres doktornál”… s itt: elréved egy kicsit, később: annál jobban lenézi tudatlan feleségét). A fásult én kiruccan egy kalandra – egy új szerepben, új környezetben. Sganarelle unja is Martine-t, dühös is rá, mert lelke mélyén ezért az egyhangú, szegényes, sokgyerekes életért őt okolja. Le is nézi: tanulatlan, közönséges, akiben olykor felébred a női vágy is, ami ráadásul komikussá is teszi. Mert Martine csúnyácska, nem is éppen fiatal (harmincöt lehet), kopottas öltözetű, gondozatlan, haja fésületlen, kezei kidolgozottak. Martineban keserűség van, mert ura fellengzős s mert érzi: lenézi, unja, nem vonzódik már hozzá sem testileg, sem lelkileg. Amikor Róbert szomszédot elagyabugyálja Sganarelle – ez nem a férji szeretet, hanem az érdekközösség reflexe, a másik, idegen érdek elleni összefogás férj s feleség között, érzelmek nélkül. meg aztán beidegződöttség: „én verhetem a saját gyerekemet, de egy idegen ne nyúljon hozzá”-alapon. (Erre szöveg is van.) Sganarelle tehát nem Martine-t menti s Martine nem Sganarelle-nek ad igazat, hanem ki-ki saját maga beidegződéseit „gyakorolja” s a látszatot védi az idegen Róbert előtt. Azt a látszatot, hogy ők mennyire szeretik egymást, mennyire együvé tartoznak.
Egyszóval: azt kell éreznünk: Sganarelle menekülni szeretne ebből a környezetből, alig várja, hogy ne otthon legyen, hogy valami történjen vele. A fent elmondottak határoznak megtehát minden játékot, szöveghangsúlyt (stb.) A kezdeti díszlet, az erdő – komor erdő: munkahely-erdő. Sganarelle-nek munkahely, nem kirándulás. Kivéve azt a kis tisztást, ami az előtérben lesz. Ez nagyon üde, mintha jelkép lenne: valami ilyesmire vágyik az erdő is. Geront szobája az újgazdag szobája. Sganarelle csak ámul-bámul a fényes tárgyak előtt. Geront nem tudja, mi mit ér szobájában. A tárgyakat úgy teszi-veszi (pedig vannak valóban értékesek is), mintha szalonnát akasztana le a füstölőből. Sganarelle rongyos favágó. Geront, Lucinde, Leander – az urak, úrnői tehát – fényes ruhákban járnak. Sganarelle ezt is megbámulja. Még a szolgák is (Valér, Lukács s a dajka – Jaqueline is) cifrán öltözöttek. Épp ezért Sganarelle, miközben a dajkát egyáltalán nem „tudó módjára” tapogatja, a selyem minőségét is megcsodálja. Új világ ez Sganarelle-nek. E gyakori „tapogatásoknak” olykor tudós látszatot próbál adni, mert hol Lukács – a dajka férje –, hol Geront vagy Leander előtt kell lepleznie majdnem „nyálcsöppenős” vágyakozását a két szép nő, Lucinde és Jaqueline iránt. Sganarelle kitombolja magát: a csúnyácska Martine messze van! Túl nagy bátorsága azonban mégsincs, mert bármennyire is feledi az erdőt, ahonnan jött: csak munkál benne a félsz: lebukik, a nők visszautasítják, a férj megfogja stb., s alkalom se nagyon van, noha állandóan lesi. Ezért Sganarelle az az óvatos „potyázó”, aki a rangon felüli nőt mindig bizonyos „kivédő” csomagolásban (atyaian, tudósan, tréfásan, véletlenül, szakmailag, előzékenységből stb. stb.) „fogdossa” meg (fodrász a művésznőt stb.), de semmilyen alkalmat erre nem szalaszt el. Amit Martine szürkesége elfojtott benne – most sisteregve jön elő. A második felvonás elején Sganarelle már doktori „kantus”- ban jön be, de lépései erdőhöz szokottak: a járás és a „kantus” között az űr nagy. Ez megint komikus. Olykor csetledezik-botladozik benne. De valamit – ha még látszik is az „alap” – csiszolódik, persze elegáns járása így se lesz, mert erőltetett, mert kínnal-bajjal (mielőtt a szobába lépne, vagy azok elfordulnak) próbálgatja mozdulatait, tükörbe pillant stb. Mindezekből láthatni tehát: e vígjáték (talán: bohózat) cselekménye, kerete, hőseinek kontúrjai megengedik, hogy a tragikomikum felé vigyük. Természetesen azt már nem, hogy minden ízében azzá tegyük. Több ponton (s a végén különösen) meglegyint bennünket a tragikomikum szelleme. Most pedig néhány szót, a többi személyről: Jaqueline az a nő, aki „meg is tenné, meg nem is”: meg, mert vérbő, s nem, mert: fél az urától, aki „vad”, gyanakvó – egy komikus Otelló epizódban skiccelve és szolgában „elbeszélve”. Lucinde dacos, makrancos, akaratos, elkényeztetett leány; nem túl okos, például nem veszi észre, hogy őt Sganarelle nem épp „tudósan” tapogatja, amit viszont a dada rögtön észrevesz. Lucinde-t olykor-olykor elfogja a tudós iránti áhítat, de fél is, hogy az felfedi „némaságának” titkát, „átejtő” módszere amilyen gyermekes, épp olyan hévvel csinálja (artikulálatlan hangokat hallat). Geront, az újgazdag gyanakvó is, fösvény is, bár ez utóbbit palástolja: előbb (nyilván a mi felfogásunkban, „átdolgozásunkban” van ez így, akárcsak a többiek esetében is) nem pénzt ad Sganarelle-nek, hanem valami híres, közismert festményt (mondjuk: a Mona Lisát), mely a földön hever, amíg a falakon s az igazi stílbútorokon csiricsáré giccsparádé (kerti törpe, rikítóan festett, kebles cigánylány, hattyú a tavon, üveghal, gipszoroszlán stb.). Csak miután Sganarelle-nek nem kell a festmény – ad neki pénzt. Leander: kék-zöld a szerelemtől, már-már nyög bele. Martine – az elmondottakon kívül – bosszúálló természet is (nemcsak a verés, a szerelmi visszautasítás miatt is, elhalványult hiúsága egy pillanatra sértetten pislákol fel). A két szolga komolyan fél, hogy mi lesz, ha nem szereznek orvost. Valér korántsem olyan vad, mint Lukács: óvatosabb, tétovább, talán bölcsebb (amikor verik Sganarelle-t, ő üt ritkábban s kisebbeket, amikor a másik ránéz, inkább csak akkor üt, olykor el is fordul). Lukács ellenben szadistább: mikor Martine verésről beszél, máris felvillan a szeme, tüstént botot ragad, pedig a doktor még sehol, Valérnak is ad egyet, az csak ímmel-ámmal veszi át. Lukács alig várja már a verést, mint versenyparipa a versenyt: izgatottan. Levegőbe suhint, kipróbálja: edz, ugrál, mozog. Épp ezért Sganarelle különös kéjjel tapogatja a dadát, mert emlékszik rá, hogy Lukács verte jobban. Róbert: kövér, az orrát mindenbe beleütő szomszéd. Kíváncsian jön elő a kiáltozásra, de addig nem szól (sőt: kárörvendőn nézi), amíg Sganarelle meg nem unja az asszonyverést (mert ezt is megunja, belefárad; ez is kemény verés, akárcsak az, amikor Sganarelle-t megverik, nem csupán jelzés). Róbert gesztusokkal még biztatta is Sganarelle-t. Ezután lép elő, s adja a felháborodottat; „Ejnye…” stb. A két paraszt (Thibaut, Perrin) alázatos, mint a bajbajutottak, de az apa nem nagyon adakozó, Sganarelle többször is (nem csak kétszeri nyújtja kezét pénzért, ilyenkor Thibaut fejét elfordítva vagy a levegőbe mondja a szöveget. A fia szégyelli apja „értetlenségét”, s amikor Sganarelle már az öreg arcába dugja markát, fejét is megfogja, hogy nézzen már oda, a legény megsokallja apja „érzéketlenségét” – s ő ad pénzt a „doktornak”.
Most pedig néhány konkrét képet a felvonásokból. Első felvonás (erdő, előtérben virágos tisztás). Csecsemősírás, gyermekhangok, asszonyi „kárálás” kintről. Sganarelle fújtatva jön be, kezében balta, hátra-hátranéz, mint aki menekül, mint akit üldöznek. Megáll, hallgatózik, nagyot fúj, bemegy a sűrűbe, egy-két fejsze csapás is hallatszik. Most bejön Martine, mint aki üldöz valakit, árgus szemmel néz körül, lopakodva lépked. Véletlenül a tisztásra ér. Ezen meglepődik: feszült arca lassan enyhül. Virágok. Egyet letép. Elmereng. Bizonyos nők a romantikára nosztalgiásak, különösen kint a természetben. Hirtelen ötlettel a virágot próbálja hajába tűzni, de nem megy, mert kócos. Leül, mintha ebbe fáradt volna bele. A fűben lassan felfrissül. Szívja a virágillatot. Még tép virágokat, de ez nem illik hozzá; mozdulatai olyanok, mintha legyeket fogdosna a konyhában stb. Munkát idéző gesztusok. Ezt mintha maga is észrevenné. Abbahagyja. Sóhajt. Elnyújtózik a fűben. Elnyűtt testében, mintha lassan a szinte már elfelejtett vágy kezdene mocorogni. Hirtelen izgatott lesz, felül. Most Sganarelle bejön, vállán néhány bot, karós kezében balta. Nem veszi észre Martine-t. Az asszony hirtelen megragadja a férfi bokáját. Az ijedten dobja le a baltát, a terűt. Martine csiklandósan felkacag. Maga mellé rántja a fűbe az embert, aki most még ijedtebb. Az asszony kacarászik, csiklandozza, súgdos a fülébe, csókolja, Sganarelle fáradtan kapálózik, végre megszabadul, felugrik. Martine elszántan – szintén. Ura fejét majdnem erőszakosan ragadja meg, szinte követelőzően súg valamit a fülébe, Sganarelle elég nyersen eltolja magától, s azt mondja: „Nem, ha mondom, semmi sem lesz belőle!” stb. A visszautasítás megtörtént tehát s innen indul a botrány. Már most értjük: többek között mitől is menekül, szökik Sganarelle, akár az erdőbe is, fát vágni: „inkább a munka”. Az asszony csúfondáros, lihegő, sértett, közönséges. Sganarelle szintén, de közben érezteti: őt az asszony „zülleszti” cigánykodásra (ami persze nem éppen igaz). A békülési jelenet a férfi részéről gúnyos, az asszony is közben már a bosszúra gondol, hiszen az iménti összebúvás Róbert előtt látszat volt csupán, a látszat óvása. A jelenet végén Sganarelle megkönnyebbült, hogy elmehet az asszony mellől dolgozni. Martine dúl-fúl, nincs kedve hazamenni, az azonnali bosszú vágya hajtja. A „doktorcsinálás” jelenete alatt Martine arca többször is felbukkan a fák közül vagy a szín szélén: kárörvendő az asszony arca. E jelenet végén Sganarelle már-már kezdi megszokni, sőt ízlelgeti is a „doktor” szót (nosztalgiásan meg is ismételheti). Ez a szöveg: „Doktor kantus nélkül?” már előrevetíti a későbbi Sganarelle-t, mert szinte szakmai gőggel kérdezi. E kérdés után az erdő szélén felbukkan Martine arca, erre Sganarelle megijed, megragadja „felavatóit”, hogy induljanak már, az asszony azonban csak egy-két gallyat szed fel s eltűnik. Sganarelle megkönnyebbül. Most visszatér „önbizalma”, „szakmai” arccal és hangsúllyal mondja: „a hűsítő cseppek” stb. Földön heverő baltájába undorral rúg bele. Majd felemeli s az erdőbe hajítja. Fellélegzik, kihúzza magát, fölényesen nézi az erdőt, feléje köp, megrugdalja a fákat is. Most megjelenik Martine, kezében az eldobott balta. Sganarelle ijedten fogja meg Valér kabátját s húzza. Menekül. Lukács szövege zárja a felvonást: „Ez a doktor tetszik nekem” stb.
A második felvonás (szoba Geront házában, a szoba előtti rész, a szín sarkában az erdő csücske). Erről a leglényegesebbeket már elmondottuk. (A Geront megverése e felfogásban kimarad.) A fontos, hogy Sganarelle szabadnak érzi magát, felszabadultnak: élvezi „botcsinálta” kirándulását: fényes a környezet, megbámulják „tudását”, szép nőknél „potyázik” stb. Rájött a bolondja: alig tudja vágyait fékezni: kiéhezett gyerek a gazdag éléskamrában. A „beteg lányt” kedvtelve, férfiszemmel nézi (járását, tagjait). Érverését gömbölyű karján (simogatva) tapintja ki, szívverését előbb fülével, majd mintha így nem érezné – arcával a lány keblén hallgatja. E jelenetnél Lukács és Valér is bent vannak, kezükben az ottfelejtett bot. Sganarelle a Lukácsét – rossz emlék!, a múlt! – elveszi, kihajítja az ablakon. A Valérét pedig – ez jóval kisebb – professzori demonstrációs pálcának használja. Ezzel mutogatja (amikor épp nem tapogatva), mint anatómiai leckét szokás: hol az illető szerv. A lányon csakis kézzel „demonstrál”, Valéron és Lukácson viszont csakis pálcával, de úgy, hogy ez bizony verésnek is beillik. Mellükbe bökdös, lábukra odasuhint, fejükre hullajtja a „pálcát” stb. (az agyvelőről van szó, a visszérről, így tovább). Tűrniük kell, mert mindez a tudomány nevében történik és gazdájuk lányáért. Sganarelle nem az „átejtést” élvezi annyira, talán nem is egészen a „demonstráló” bosszút, hanem a saját hangját. Egy adott pillanaton túl „felsőbb régiókba” jut, már Jaqueline-t sem úgy érzékeli, mint kívánatos nőt (az ugyanis hozzálép, száját megsimogatja: „Ez aztán tud beszélni!”), annyira elragadta a hév, a szereplés vágya, hogy már botorkálásaival sem törődik, teljesen elfelejti, ki is ő tulajdonképpen, még a szöveg halandzsájában is hisz már. Doktornak hiszi magát: a mások ámulásának tükrében.
A hetedik jelenetben a dajkára már „igazi” orvosi szigorral szól rá, felülről kezeli, most nem látja – vagy nem akarja látni – benne a szép nőt, csakis a dajkát, ezért hangjában a tudatlanok iránti bosszúság csattan és nemes felháborodás („Ez lázadás az orvosszerek ellen!” stb.), sőt: fenyegetés (hatalma van a dajkán). Élvezi, hogy doktorként lehet dühös, hogy másokra kiabálhat, hogy utasítást adhat Jaaueline-nek, Gerontnak.
A harmadik felvonás elején (színpadképe a másodiké) mindez még jobban elmélyül. Sganarelle látható undorral nézi a két parasztot. Pökhendi és durva velük. Mikor a pénzt kéri, szemérmetlenül cinikus. S hogy a pénz késik – még durvább. Az ajánlott sajt mint gyógyszer nem a Sganarelle-féle „gyógymódra” világít rá elsősorban, hanem arra, hogy „ennyi pénzért – ez is elég”, „ezeknek – ez is jó”: tehát főként ő gúnyolódik velük, persze közben saját magát is leleplezi előttünk. Érezzük: vele is sokszor így bántak; élvezi, hogy most ő csinálhatja ugyanazt. A dadával az udvarlási jelenet: a dada még orrol-duzzog az iménti nyers és fenyegető hangért, Sganarelle azonban, mivel Jaqueline egyedül jön (nem veszi észre a háttérben leselkedő Lukácsot) megint „férfiarcát” mutatja: bókjai, leborulásai, ajánlatai – integet: menjenek a szobába, majd szinte reszketve bevonná stb. – nemcsak éhségét, gátlástalanságát, hanem azt is mutatják: élvezi, hogy kiudvarolhatja magát: rég nem tehetett ilyet. A hatodik jelenetben Lucinde-t húzza be a szobába. Leandernek Lucinde tagjain mutatja, hogy mit tegyen vele: még most is „potyázik”. Mániákus „tapogató”.
Az utolsó jelenetben: Martine megjön, kezében balta, hátán botokból, karókból terű. Sganarelle előtt beborul az ég. Az asszonnyal Sganarelle kócos, csúnyácska, közönséges régebbi élete jött vissza. A sorsa jött utána. Lejárt a kiruccanás, Sganarelle! Az asszony meg akarja ölelni, Sganarelle lefejti magáról; szégyelli ezek előtt feleségét. Vágyakozva és szomorkásán pislogat a két szép nő felé. Amikor azt mondja „Jaj” – nem lehet tudni, mire mondja: az akasztásra, vagy a Martine ölelésére, csókjára. Leander az asszonyhoz vezeti, békítőleg, Sganarelle érzi: elveszett. Még egyszer kitépi magát az asszony karjából: előbb a szoba tárgyaitól búcsúzik el némán, a kerti törpéket simogatva, majd odalép Lucindehoz, Jaqueline-hez, kezet csókol hosszasan, de úgy, hogy keze ruhájuk selymét is láthatóan megérinti: elbúcsúzik a selymektől is Beszívja kölnijüket. (Lucinde, amikor először bejött, félrefordulva leillatosította magát, hónaalját is, a jó szagot Sganarelle orra „vizit” közben „megcsodálta”.) Most pedig halálra szántan, mint aki tudja: nincs kiút, nincs más választás – elindul Martine felé, de hátra-hátra nézve, integetve. Következik Sganarelle szövege. Dühe itt még egyszer fellángol. Csend. Martine felveszi a terűt s a baltát a földről, s odanyújtja Sganarelle-nek. Az most gyengéden leveti doktori kantusát, aztán beleteszi a karókat, vállára veti, kezében a balta. Földre sütött szemmel, rongyos ruhában elindul az erdő felé. Az asszony szaporán utána. Sganarelle siet. Az asszony nem éri utol. Sganarelle eltűnik az erdőben, az asszony szinte futva utána, most ő is eltűnik. Kiabálás az erdőből: „Nem, ha mondom” stb.” Az asszonyi s férfihangok keverednek. Gyermeksírás és függöny.
Hát körülbelül ennyi lenne a megtöltött keret: a muszáj kalandja, a kényszerhelyzet kényszerlakhelyének bebútorozása, otthonossá tétele – az én pillanatnyi teljes adaptálódás a révén. Sganarelle örök életre szóló emlékkel távozik: orvos, doktor volt egy ideig – a rendkívüli helyzet mián. Erre nyilván vissza fog emlékezni mindig, elmeséli unokáinak is: persze, közben lekopik az előzmény: a meséjéből a bot szerepe. Sganarelle megkóstolta a szökés lehetőségét egy szerep (bár kényszerszerep, „ beugrás”) által: az én szökése volt ez egy szerepnyi időre, egy szerep erejéig. A „szerepjátszó én” olykori felbukkanása, állandó – latens – megléte az emberben jelzi: a szökések, énünk szökései állandósultak. „Unom ezt a ruhát” – mondjuk. Énünk megszokott konzekvenciái lehangolnak. Ugyanaz a következmény s környezet mindig. A sokféleség, változatosság parancs – incselgő parancs, ha nem is ördögi csábítás. „Ki szeretnénk bújni a bőrünkből.” Sganarelle ezt tette, illetve: más bőrbe bújt, persze alatta: a rongyos favágó ruhája csak megmaradt.
Azt hisszük: a kesernyés Molière-t még e bohózati keretben is tetten lehet érni, ha „feldolgozzuk”, „átdolgozzuk” magunkban – esetleg írásban is megérné! – ezt a kis színpadi történetet, mely a zsenialitás üde megújulásainak remek példája, s amely maga is átvett, Molière által feldolgozott história. Talán Molière-nek is szökés volt ez: a keserű, a nagy Molière szökése az önfeledt bohózatba.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 17. számában, 1973. április 27-én.
