Parti Nagy Lajos: Tandorírt vers
Kedves Dezső, ki mindent tandorírtál,
amire szó volt és lett volna rá,
erdőnyi fát ki nyelvvé géppapírtál,
ahogy a nagy Reimerling mondaná,
kedves Dezső, ki ennyit írni bírtál,
a mesterünk vagy így és úgy, naná,
te isten büféjében dús papírtál,
el sem bírná, ki körbehordaná,
hát körbeállunk kiskanálni szépen,
kedves Dezső, hisz áll a mű középen,
az ismerős és titkos tandarab,
felnőttünk rajtad, mintha nyelvkovászon,
lobogjon néked hatvan rőfnyi vászon,
ki egymagad vagy nálad tandoribb.
*Parti Nagy Lajos: grafitnesz – Magvető, 2003
Tandori ragyog. Szelíd aszkéta, az örökös kötött fejfedőben, az eredendő elhatárolódás szűkszavú és bőbeszédű mestere, a szüntelen szójátékos, a maga létével bíbelődő egyszemélyes ügyosztály, aki folyton okokat keres arra, hogy ismét ne menjen el sehova, mégis bebolyongja Budát, és aki újra és újra körbejárja közben a mindennapos ezt-meg-azt, aki szándékoltan lazára veszi, falsra viszi a verset, hogy megmutassa a relativizálhatóság állandóságának derűs-keserű paradoxonát, aki felemel és megvizsgál nemcsak minden frázist és közhelyet, de minden szót, hangot, írásjelet, megpiszkál alapot és felépítményt (bizony: a korszakot, sőt a politikát is), bejárja és megújítja a nyelvet, a verset, szüntelenül kísérletezik és variál, hol kétségből, hol megszokásból, hol meg csak játékból, hiszen az elme cikázó röpte számára egyszerre létszükséglet és tehertétel. Hiányzik belőle a pátosz, mert kételyeit (s ha lennének egyszer-egyszer: a bizonyságait is) mindig humorral oldja. Ismeri azt a pontot, ahogy abszurd és abszolút: egy.
(Szabó T. Anna: Tandoriról, Tandorival, tovább; 168 – 2019. február 21.)
