hát, szegény feleim szümtükkel,
szegény szuterén magyarország, egymásnak
ugrott sötét kisállam, vogymuk, vogyén,
gyüledezik immár közös medencédbe a szégyen,
ez a félelemgyanta és epeszirup,
kié mert nem hitt nekik, mégis hagyva hagyta,
kié mert hitt, s most gőggel fut e balhit után,
kivörösödve adja a nemzeti naivat,
és ordas összeesküvés-rongyokat ráz pucéron;
már csak ettől a szégyentől is
meg kéne hőkölniük,
mikor lesz elegendő, hogy kitessék?
hogy egyszer kiállsz, gondolsz
valami ittavégét, például a gyerekeidről,
akik a szemed fénye, és elcsipásodnak az orrod előtt,
s kénytelen vagy elküldeni őket óperenciába,
mielőtt seggükre ég a műszál nackónadrág,
nyakukra a közmunka kacsingató keresztje;
kiállsz tömegével, egy térre, többre, mindre,
türelmesen nem engedelmeskedsz,
bedugod mohó kulcslyukaikat rágógumival,
nem állsz se szóba többet, se kötélnek,
és te teszed őket zárójelbe;
vajon akkor e fényes, túlfújt gumipávák
meddig meresztgetik föléd a farkuk
saját csóró rendőreid fedezékében,
egy napig, húszig, mielőtt indul a magánrepülőgép
vagy a gyalogséta a damaszkuszi úton?
túl a szagtalan leeső morzsán, szolgatempón,
nehézkedési gyávaságon, előbb vagy utóbb,
noha már mindig utóbb van, el lesznek kergetődve,
s te majd tétován utálni fogod őket, kutya a vizet,
ahogy magunkat is, akik itt éltünk legyökerezve
tutálilliber, szegény és tehetős, tehetetlen;
mire unokáink leborulnak, a felzavart iszap leülepszik,
és addig? addig nincs megnyugvás?
begyújtasz pillepalackkal,
hajléktalanok összebálázott fényképeivel,
begyújtasz az itt hagyott leckekönyvekkel,
szomorú strucc, tömöd magadba
a karácsonyfát, zörögnek az égők,
jön a nemzetvezető, odaszületik neked kötelezően
repedt kályhádra, facebookodra,
viccesen fejbe rúg, hoz ajándék szotyolát,
és meg fogjuk érdemelni, pont, s tényleg lehull,
száraz kunkori dísz, a kérdőjel háta?
Megjelent az Élet és Irodalom LXII. évfolyama 51-52. számának Vers rovatában 2018. december 19-én.
