Vitázik a világ, és a felek kölcsönösen megismerik egymás álláspontját. Azok is, akik eddig csak a saját álláspontjukat ismerték. Vagy azt sem.
Így megyen a modern világ, amely vitában forog. Nem áll egy helyben a föld, mert mégis forog a föld a vitában. Illetve – más, szintén tiszteletre méltó vélemény szerint – a sok vita forog körülötte.
Az első nézet a dialógusok kepleri szemléletének nevezhető. A másik inkább ptolemaioszi. Mindkettő tiszteletre méltó szemlélet. Persze, a maga helyén.
Orvosok vitáznak arról, hogy mi a legújabb tennivaló a rák megismerésére vagy legalább a korai felismerésére. Geológusok beszélgetnek a földrengés előrejelzéséről. Katonai szakértők tárgyalják a leszerelést.
Az emberiség érvekkel becsüli magát, hinni kezd legnagyobb erejében. A párbeszédekben minden elmondható. Föltehetően az igazság is. Azért mondom, hogy föltehetően, mert nem akarom sérteni esetleges vitatársam lelkét kemény kinyilatkoztatással.
Ugyanis magam is párbeszédet folytatok e sorok között, a Nagy Olvasóval vitázom. Avval, aki a gördülő szavak feleslegességét, gyámoltalan hiúságát érzi.
Jobb, ha a Nagy Olvasó, aki a párbeszédekben egy pusztulófélben lévő emberhit üres ceremóniáját látja, világosan megismeri álláspontomat:
Hiszek a vitákban, az értelem fölényében. Hiszek abban, hogy ha a tévedő egyén minden jó szándéka mellett se tudná kimondani az igazat, akkor is legalább méltó lesz a befogadására.
Hiszem, hogy a párbeszédek szelleme végleg lehetetlenné teszi a világban az inkvizítori monológokat, amelyek nemcsak a kérdést, de a boszorkány-gyanús vádlott vallomását is tartalmazták.
Hiszem, hogy a párbeszédek magas példái után dél-afrikai rendőrök nem kiabálhatnak így szegény Mr. Ebon Prinsloora: „Mibe töri maga a fejét? De ne is válaszoljon, mert rájövünk mi magunktól.”
És javasolom a Nagy Olvasónak, hogy ő is higgyen a szó hatalmában. Nem mint a mágus, hanem mint a valóságot ismerő ember. Higgyen akkor is, ha párbeszédünkben részt se kíván venni. Vagy mert éppen alszik, vagy mert amúgy sem olvas nyúlfarokra pingált szöveget az emberi jövőről. Sőt higgyen akkor is, ha történetesen Portugáliában él mint derék analfabéta, egy a sok közül. Íme, így ismerjük meg egymás álláspontját, ami egyrészt a nyílt eszmecserék becsülésében, másrészt a szundikálásban nyer őszinte formát.
Amikor a világban a felelős emberiség szintjén folyik a párbeszéd, senkit sem kívánok adminisztratív eszközökkel egyetértésre bírni. Hogy a Glóbust tekintsük az emberek otthonának és próbáljuk megóvni a pusztulástól: ez csak egy magánszemély őszinte és nyílt javaslata. Egy betűvető gondolta el, aki a termő lélekkel folytat dialógust. Úgy, mint a magvető a földdel.
Megjelent A Hét I. évfolyamának első számában, 1970. október 23-án.