Fotó: Alex Nicodim / Inquam Photos
A parajdi sóbányát elöntő víz és a Kis-Küküllőbe jutó só valóságos ökológiai katasztrófát idézett elő – de a természeti csapás retorikája mennyiben fedi el a rendszerszintű emberi mulasztásokat? A sószennyezés nemcsak élővilágot pusztított el és veszélyezteti tízezrek vízellátását, hanem súlyos kérdéseket vet fel az állami felelősségvállalás, a bányaüzemeltetés biztonsági gyakorlata és a kríziskezelés hitelessége kapcsán. Hogyan történhetett meg mindez úgy, hogy senkit nem vontak felelősségre? És vajon a most bejelentett intézkedések valóban megoldást kínálnak – vagy csupán politikai kármentést szolgálnak?
Az újabb fejlemények egyáltalán nem biztatóak, a régi bánya fölötti felszín omlik, a sós víz mára már elpusztította a Kis-Küküllő élővilágát legalább annak középső folyásáig (ha nem még lejjebb is). A Parajdtól 80 km-re fekvő Dicsőszentmárton város lakói (és persze számos községben) tízezrek a Küküllőn lecsorgó sósvíz következtében vízhiányban szenvednek és még nincs vége a sós áradatnak, mely bármikor megismétlődhet.
Most bezzeg egymást érik a miniszterek, hivatalosságok Parajdon, s a tévékamerák előtt nyilatkoznak is, a kármentésről, megoldásokról, illetve, mert ez a menő, a közösségi médián keresztül is kommunikálnak. Például legutóbb Bogdan Ivan gazdasági, digitalizációs, vállalkozásfejlesztési és turisztikai miniszter jelentette, hogy a beavatkozásoknak köszönhetően sikerült csökkenteni az azonnali beomlás veszélyét, meg hogy a kormány a gyorssegély formájában megígért 300 millió lej, már a parajdiak a rendelkezésére áll két állami program keretében.
A Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter is beszélt a folyóvizek sókoncentrációjának megnövekedéséről, s hogy a Küküllőkön és a Maroson keresztül a sós víz a Tiszába jutva a magyarországi vízrendszert is veszélyeztetheti. Azt közölte, hogy a Korond-patak vizének sótartalma 1400 mg/liter, a Kis-Küküllőé pedig 1700 mg/liter.
A miniszteri számmisztika helyett sokkal jobban lehet hinni (vagy bízni) a szakemberek adataiban és közléseiben. Így Máthé István mikrobiológus sótartalmat mért a Korond-patak és a Kis-Küküllő folyó különböző pontjain. Adatai jóval nagyobbak (ijesztőbbek), mint amelyeket a miniszter közölt egy nappal később. Mérései és számításai szerint a Korond-patak vize, miután kijön a Sószorosból, 82,6 g/liter sótartalmú volt (a miniszter szerint 1,4 g/l). S hasonlóan a Kis-Küküllőt illetően a miniszter adata 1,7 g/l sótartalom, míg a szakember Szovátán 18 g/l sótartalomról beszél. Vagyis legalább 10-szer nagyobbról. (Persze a miniszteri közlésben nincs benne sem a mérési időpont, sem annak pontos helye. De nem valószínű, hogy egyetlen nap, vagy esetleg másfél nap alatt annyit változzon a helyzet).
A katasztrófa óta különféle hatóságok tűzoltó módszerrel tevékenykednek a helyszínen, s az egyik elképzelés az, hogy a Korond-patak vizének nagyobb részét elvezessék a bánya közeléből, hogy ne mosson ki több sót, ezzel csökkentve a Küküllőbe kerülő só mennyiségét. (Az eljárás során nagy teljesítményű szivattyúkkal kivezetik a mederből a vizet és csöveken keresztül visszajuttatják a mederbe, de a bánya után). Megint egy számadat, az üzembe helyezett pumpák óránként 600 köbméter vizet képesek kiemelni. Ha belegondolunk, hogy a Korond-patak vízhozama amikor elárasztotta a bányát 60 m³/s volt, akkor a motoros szivattyúk óránkénti kapacitása, a patak 10 másodperc alatti hozamával egyenlő…)
Az elmúlt időszakban nemzetközi és hazai szakértői csoport a helyszínen tanulmányozta katasztrófa következményeit és két lehetséges megoldást vázoltak fel a parajdi sóbánya állapotának kezelésére. Az első javaslat a jelenlegi bánya megmentésére irányul: tárnákat elárasztó óriási vízmennyiség (több millió m³-ről van szó!) teljes kiszivattyúzását és a régi bányajáratok feltöltését sóderrel. (Statikai szempontok miatt van szükség a feltöltésre, hogy ne omoljanak be a kioldott só miatt meggyengült földalatti üregek.) Számítások szerint a kiszivattyúzás és feltöltés négyszáz-ötszáz napot venne igénybe, és sok pénzbe kerülne nyilván. (Megint eszembe jut az óránkénti 600 köbméteres kapacitás…) A második javaslat parajdi a sóbányászat és a sóturizmus megmentésére irányulna egy új bánya és egy új turisztikai részleg megnyitását tervezi. (Ez is nyilván időbe és pénzbe kerülne, de vélhetően kevesebbe mint az előző lépés, és a végén még jövedelmet is termelhetne).
(Szerénytelenség nélkül mondom, hogy korábbi parajdi témájú írásomban egy héttel ezelőtt magam is hasonló javaslattal jöttem, vízeltávolítás, s hogy a Salrom indíthatna egy újabb bányát, ahol kialakíthatnának egy kezelő- és látogatóközpontot…)
Ugyanott a felelősség témáját is feszegettem, de egyelőre még senkit nem találtak felelősnek és még senkit sem rúgtak ki. Bizonyára a szélsőséges, túl csapadékos időjárás a Korond-pataka a hibás… (Bár a napokban említett valamit a gazdasági miniszter, akinek az tárcájába tartozik a Salrom, hogy fejeknek kell lehullani.) Azt gondolom, hogy ne várjuk, hogy valaki lemondjon, mert vétkesnek érzi magát.
S hogy katasztrófa van, azt nem csak én állítom, hanem sok szakértő is, egyebek mellett Hartel Tibor, a BBTE oktatója a Kis-Küküllőn bekövetkezett tömeges halpusztulást vizsgálva így fogalmazott:
„Ez nemcsak egy ökológiai katasztrófa, hanem a természetvédelem intézményi csődje.”
A címben feltett kérdésre: ipari- vagy természeti katasztrófa a parajdi, a válasz eléggé nyilvánvaló: Egy ipari létesítményben (a bánya az ipari), sorozatos emberi mulasztások miatt (védekező és megelőző intézkedések megtétele, késedelmes döntések, végrehajtásuk elhalasztása stb.) bekövetkezik a bányakatasztrófa. A természet lenne a hibás??? Aligha…
