Vajon ma lenne egy Petőfink, aki a kellő pillanatban elmondaná a legnagyobb gondokat összefoglaló versét (vagy a Pilvaxban, vagy az egyetemi udvaron), és ezzel utcára vinné a jogaikért küzdőket? Elképzelhető, ám nem valószínű, hogy a költők közül kerülne ki a gyújtó hangú szónok, mert az elmúlt bő másfél évszázad alatt jelentősen lecsökkent a poéták társadalmi hatóköre. Sokkal könnyebb ma a tömeghez a koncertek nagyszínpadairól szólni, és felébreszteni a hallgatóságban a közös ügyeink iránti felelősséget. Ezért sem mindegy, hogy mit mondanak a zenészek a népes rajongóik előtt. És emiatt lesz egyből hír Caramel vagy Kiss Tibi spontán kifakadásából vagy Majka klipjéből, és ezért reagál rá azonnal a NER gépezete is. Míg egy-egy Parti Nagy-, Kemény István- vagy Markó Béla-vers a legritkább esetben váltja ki a hatalom képviselőinek nemtetszését.
Tudom, sokan arra számítottak, hogy a két zenész példáját majd többen is követik, Lengyel Tamás e tekintetben keresetlen egyszerűséggel fogalmazott a közösségi oldalán: hol vannak a többiek? Még mindig azt hiszitek, hogy hallgatással meg tudjátok úszni? – feszegette a legfontosabb kérdést. Ám a sor nem folytatódott, a vérmes reményeket Presser Gábor hűtötte le, aki egy interjújában ezzel kapcsolatban is kifejtette a véleményét: „Ma már nincs helye az árnyalt, elgondolkoztató véleményeknek, vitáknak, mondasz valamit, és már el is helyeznek valamelyik oldalon, ennyi. Én viszont nem tartoznék senkihez.” És mivel nem is ért a politikához, inkább marad a zongoránál.
Ez teljesen respektálható álláspont. Nem mindenkiben szunnyad a forradalmár, és senkit sem lehet és nem is szabad elítélni azért, mert zenész létére csupán zenész akar maradni. Csakhogy ma már nem nagyon vannak oldalak. Minap beszélgettem egy íróbarátommal, és arra jutottunk, hogy itt már messze nem az a fontos, hogy ki melyik oldalról beszél (ráadásul Magyar Péter személyében a kihívó jobbról érkezik, tehát ilyen szempontból nincsenek is „oldalak”, inkább az egyre fokozódó őrület áll szemben a változás ígéretével), hiszen a szabadságjogok további csorbítása vagy az uszítás ellen felszólalni, már az életünk alapjait érinti. És messze nem arról van szó, hogy amúgy milyen ideológia lenne szimpatikus a drága békeidőkben. A tiltakozó beszédnek ilyenkor a némaság vagy a közöny már nem igazi alternatívája. Mint ahogy a hozzá nem értésre se nagyon lehet hivatkozni, hiszen ki ne értene a saját életéhez? Ki ne venné észre, hogy folyamatos ostrom alatt van az a normalitás, amit egy hétköznapi élet szabadsága képviselne? Hiszen lassan már nincs olyan hét, hogy valamilyen alapjogunkat ne fenyegetné veszély.
Megértem az „apolitikusok” és azok félelmét is, akik nem szeretnék elveszíteni a rajongótáboruk tisztes részét azzal, hogy nyíltan kifejtik a véleményüket. Ám a kiállás ma már nem a régi értelemben vett politizálást jelenti, amikor az oktatás fejlesztéséről vagy a közpénzek hatékonyabb elköltéséről van szó. A kiállás ma már létérdek. A zongora mellett vagy kívül is. Ezt lassan mindenkinek meg kell értenie.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. június 3-án.