Azon szoktam töprengeni, hogy vajon értelmiségiként az lenne-e a feladatom, hogy – a régi misszionáriusok módjára – szívósan terjesszem a tények igéjét az alternatív világ „pogányai” között.
Az ostromlott vár. Arra számítottam, hogy így találom legszűkebb és legrégibb pátriámat, Szatmárnémetit. A kontinensen ugyanis járványügyileg most itt a legrosszabb a helyzet, a sajtó tele van a borzalmak ecsetelésével, a kórházak előtt sorban várakozó mentőkkel, oxigén hiányában megfulladó emberekkel és fekete halottas zsákokkal a folyosókon, mert már a temetkezési vállalkozások sem bírják a megterhelést. Vagyis igazi ostromra számítottam, sőt: már inkább megszállásra, mert a vár már régen elesett, járványkatonák grasszálnak az utcán és rémült, visszahúzódó lakók pislognak ki a házuk ablakai mögül.
Igazából ez mind így is van, csak láthatatlanul. A legtöbben már az utcán is maszkot hordanak, még nem FFP2-t, ahogy Bécsben, csak a sima műtőset, de legalább hordják. (E tekintetben Budapest a legengedékenyebb, ott sehol sem kell. Se ilyen, se olyan. Erősen kétlem, hogy Ausztria és Románia között tenne egy kanyart a járvány, és kikerülné a mi kis szittya hazánkat. De hát ki tudja: igazából se a tatár, se a török, német vagy szovjet nem maradt meg itt sokáig. Kirabolta, megszívta magát, aztán továbbállt.) És már a bevásárlóközpontba sem engedtek be oltási igazolvány nélkül, vagyis már látni a szigorítás egy-egy jelét, ami talán közvetett módon növelheti majd az oltakozási kedvet. Az értelmesebbje viszont mind tudja, hogy ezzel igencsak elkéstek. Bár tapasztalható némi élénkülés, de az illetékesek szerint ilyen tempóban hét hónap (!) kellene ahhoz, hogy a 40 százalékos átoltottságot elérjék (két és fél év a 70 százalékoshoz, ami Európa jobbik felén jelenleg az átlag).
Háborús helyzet van tehát, ami az én generációmnak – szerencsére – teljesen ismeretlen helyzet. A világháború óta nem haltak meg ilyen sokan Romániában, naponta egy kisebb falu lakossága tűnik el. Ha látványosan történne mindez, ahogy azt a háborús filmek fotogén koreográfiájában láttuk, eluralkodna a félelem. Ha ezeket az embereket nyilvánosan végeznék ki, mint a középkorban, megfékezhetetlen pánik törne ki. Így viszont, hogy csak számok sorjáznak a lapokban, a tévé képernyőjén, nyugalom van és virágoznak az összeesküvés-elméletek.
A svéd filozófus, Asa Wikforss szerint mindez nem véletlen. Ma ugyanis az igazság, ráadásul a kizárólagos igazság nevében igen hamar polarizálódnak a vélemények, és a megosztottság a lehető legrosszabbat hozza ki belőlünk. Egyrészt elveszítjük az igazságba vetett hitünket, másrészt kialakul a „tudásrezisztencia”. Ezért van az, hogy az internet korában (amit pedig a tudás demokratizálódása egyik eszközeként szerettünk ünnepelni) jóval több téves képzet kering a világunkról, mint a világháló megszületése előtt. Csakhogy míg korábban a megfelelő információk hiánya okozott gondot, ma a túltermelés, az, hogy a lényeges tények elvesznek az általános „zajban”. Vagyis korunk legnagyobb kihívása, hogy miként tudunk eredményesen fellépni a „tudás ellenségeivel” szemben, akiknek eszköztára egyre bővül és a hangerejük is egyre nő. A hülyeség terjedési sebessége és agresszivitása – tán ez a valódi járvány? – ugyanis bármikor lepipálja a koronavírust.
Romániában testközelről látni az ellenséget. Pópák, orvosok, olykor tanárok is terjesztik, az istenadta nép jelentős része igencsak fogékony rá. Mert a szürkébb, szikárabb, komplexebb látásmódot igénylő tényekkel szemben a zajos elméletek jóval színesebbek, szagosabbak, és hát sokan imádnak jólértesülten borzongani. Mennyivel izgalmasabb az a teória, hogy az oltástól állatokká változunk, Isten elfordul tőlünk, mert beleütöttük az orrunkat az ő dolgába, vagy a belénk ültetett chipek révén gombnyomásra irányíthatóvá válik az emberiség. Ezzel szemben meg az áll, hogy az oltott emberek nagyobb eséllyel vészelik át a járványt. Van, aki azt magyarázza, hogy a „vakcina” kifejezés sem volt jó választás, mert az oltás sokak szemében a megelőzés betonszilárd eszköze, miközben a mostani oltóanyag csupán jobb-rosszabb védettséget ad. Játszunk tehát a szavakkal.
Azon szoktam töprengeni, hogy vajon értelmiségiként az lenne-e a feladatom, hogy – a régi misszionáriusok módjára – szívósan terjesszem a tények igéjét az alternatív világ „pogányai” között? Ennél szélmalmosabb melót talán nem is látott a világ. Woody Allen a maga bölcs szarkazmusával csak ennyit mond erről: „Ne vitatkozz idiótákkal. Lehúznak a maguk szintjére és legyőznek a rutinjukkal.” Utóbbiból valóban nincs hiány. Ennyi áldozat mellett is azért tüntettek a minap Kolozsváron és Bukarestben, hogy a munkavégzést és a vásárlást ne kössék védettségi igazolványhoz. Persze maszk nélkül, szorosan egymás mellett állva. Miközben Bécsben már az a terv (ha túl sok intenzív ágyat köt le a vírus), hogy hatósági karanténre kötelezik az oltatlanokat.
Tudás és hiedelem, rutin és nyitottság küzd tehát egymás mellett, a vírus katonái pedig elégedetten dörzsölik a markukat: propagandaminiszter nélkül is képesek voltak elképesztő galibát okozni. Miközben egyre kevesebben védik elszántan a felvilágosodás korában polgárjogot nyert rációt, a tudás felelősségét. Talán itt húzódik a front valódi vonala.
Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében 2021. október 30-án.
