Beugró
Ha most megkérdezném maguktól, hogy elégedettség szempontjából hol tartanak egy 1-től 10-ig terjedő skálán, szinte hallom a válaszokat: nem sok kilences vagy tízes repkedne a levegőben. Túl azon, hogy az elégedettség mennyire illékony fogalom, másként vagyunk elégedettek ebéd előtt vagy után, ünnepekkor vagy a szürkébbnél és szürkébb januárban, az elégedetlenségüket szeretjük politikailag értelmezni. Vagyis aki egy diktatúrának tetsző országban elégedett, eleve gyanús, mert vagy csókos, vagy ostoba. Talán ezért is kétszer meggondolja magát az ember, hogy szélesen vigyorogjon a reggeli buszon. S mivel az idők nagy részében a politika nem dolgozik a kezünk alá, bele is kényelmesedtünk a saját elégedetlenségünkbe, ami egy kicsit a lázadás, az ellenállás jelképe is lett.
Onnan jut mindez eszembe, hogy a tavaly készített felmérésben az EU-s elégedettségi skálán Magyarország a 22. lett, vagyis az utolsó negyedben végzett. A sort a bolgárok zárják, és az osztrákok, illetve a lengyel-finn-román trió vezeti holtversenyben. Úgy hozta a sors, hogy hosszabb ideig éltem Romániában, és most épp Bécsben „tengetem” a mindennapjaimat, tehát egy rossz szavam sem lehet. Talán az osztrákok „titkát” könnyebb megfejteni, hiszen aki eltöltött pár napot a fővárosban és nem Lázár Jánosnak hívják, azt egyből megérinti a nyugalom és csöndes derű, ami valahogy az utcákból, falakból, emberekből szivárog. Nyugdíjasváros, mondta rá Márai. Szerinte bolond, aki nem itt akarja eltölteni öregéveit, ebben a háborítatlan, szinte már giccses békességben. Ami azért pezsgő és eleven is, nem hiába a turisták kedvelt célpontja. Amit eddig tanultam itt: a jólét és a nyugalom kölcsönösen feltételezi egymást, egyik sem lehet meg a másik nélkül.
Az általunk sokáig lenézett, lesajnált románok az elmúlt években szép, csöndben tették a dolgukat. És nem foglalkoztak azzal, amivel alapvetően mi szoktuk: minden élő és eleven kettéosztásával és szembe fordításával. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs olyan forró téma vagy személy, amely vagy aki nem osztaná meg őket, de a vitákon túl nem mélyítik a szakadékot. Már csak azért sem, mert egyszer azt is nekik kellene majd betemetni. És hát nem ostoba, aki kétszer dolgozik?
Talán azzal kellene kezdenünk, hogy kilépük a szerepkényszerünkből. Abból, amit az „ellenzékiség” kényszerít néha ránk, sokszor oktalan gyűlölettel és morcossággal. (A hívekről most nem beszélnék, ezt oldják meg maguk.) Nyugalomban valahogy tisztában látszanak az érvek, elkezd pislákolni az ész, és máris létrejön az oly fontos distancia még a legidegesítőbb dolgoktól is. Szükségünk lenne erre, hacsak nem zsigerből akarjuk kikényszeríteni a változást. A puszta „nem”-ekből ugyanis még sehol nem építettek szilárdabb várat, s hacsak nem akarunk mi is láncfűrészt adni az új messiás kezébe, más felé kell elindulnunk. Persze a szerepre még szükség lesz, mert az elégedetlenség remek felhajtóerő, de jó, ha nem éljük bele magunkat túlságosan. Jó, ha nem égetjük fel magunkban az összes hidat. Ami elvezet másokhoz.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. december 12-én.
