Beugró
Amennyire nem tudom elképzelni Magyar Pétert kormányfőként, annyira el tudnám képzelni Nagy Ervint kulturális miniszterként. Tisztában vagyok persze, hogy az első szükségszerű és elengedhetetlen feltétele a másodiknak, de azért szeretek álmodozni: egyszer olyan emberek is tárcához juthatnának, mint a színész-politikus. A minap meg is kérdezték, hogy elvállalná-e a kulturális terület irányítását, ha úgy hozná a helyzet, mire ő világossá tette, hogy nem ugrana el a feladat elől. És ekkor nagyjából el is mondta, hogy milyen elvek mentén képzelné el az új időszámítást a kultúrában. Ami számomra a legfontosabb, hogy a kultúrharcra nem lehet ellenkultúrharccal válaszolni. (Lásd még Gandhi mondását: Szemet szemért, és megvakul a világ.) Vagyis nem a „most mi jövünk” logikája határozná meg az irányítást, hanem az, hogy a politikát nem engedné be a kulturális élet porcelánboltjába. Egy valódi polgári társadalom értékeit követő légkört tartana megfelelőnek, amelyben presztízst jelent kulturális eseményt szponzorálni, anélkül, hogy a finanszírozó beleszólna a produkcióba – derül ki a Kontrollnak adott interjújából.
Azért lenne mindez fontos, mert olykor még a legszelídebb művészben is felébredt a revans vágya a NER esztendei alatt. Hiszen sokan vagy elvből nem pályáztak ösztöndíjra, vagy ha meg is kapták, visszaadták, mert nem akarták legitimálni az eltorzult rendszert. Másoknak eleve esélyük sem volt, mert a hatalom a másik táborba sorolta be őket, amelynek képviselőit nem szabad támogatni. Persze írni ellenszélben is lehet, de nem mindenki képes rá, hogy az egzisztenciális, társadalmi és családi kihívások mellett még az alkotásnak is kiszorítson némi időt, energiát, pihent agysejtet. Van, aki erre alkalmatlan, így bizony könnyen megeshetett, hogy források híján sok könyv, előadás, film, kulturális produkció maradt meg ötlet szintjén, holott vélhetően több mindent elmondott volna a kortárs Magyarországról, mint a felduzzasztott Petőfi film. (Bár az is nagyon sokat elmondott, akarata ellenére.)
Égetően szükség lenne hát egy olyan kulturális politikára, amely megint az egyenlő távolság elvét vallaná, és azt, hogy a tárcának a lehetőségek megteremtése a feladata, és nem a szortírozás művek és művészek között. Egyrészt, mert nem ért hozzá, másrészt jól látjuk, hogy mit jelent, ha a hatalmi ízlésből lesz vezérfonal, igazodási pont. Nagy Ervinben minden megvan ahhoz, hogy ennek az ingamozgásnak (most mi, aztán ti) véget vessen, és a kiszámíthatóság, a nyugodt légkör felé terelje ezt az igencsak meggyötört, lefóliázott, kizsigerelt és megalázott szférát. Mindössze az elmúlt évek rossz tapasztalatai szólnak ellene: nálunk a legritkább esetben jutnak hozzáértő emberek a megfelelő helyre. Fontosabb az elvtelen hűség, az irányíthatóság, a szolgaiság. Ha egyszer ez az átok megtörne, tán csodákra lennénk képesek. Nagy Ervin azt vallja, hogy ha lenne ilyen párt, az lehetne a következő húsz év iránytűje. Kár, hogy eddig ezt csak papíron, a fikció területén lehetett elképzelni. Az utópisztikus művészet eszközeivel.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. február 18-án.