Beugró
Rájár a rúd Kálomista Gábor művészi szabadságára. Épphogy kimondták az ártatlanságát az Elkúrtuk című alkotás kapcsán (nem sértette meg Hann Endre jó hírnevét védelmező személyiségi jogait, mondták ki másodfokon), az Oscar-díjas író-rendező, Martin McDonagh és ügynöksége egy másik perrel fenyegeti. Az indok: az általa igazgatott színházban feketére festett fehér színész (blackface) alakítja A nagy kézrablás című darab afroamerikai karakterét.
A darabot ugyanígy egyszer már bemutatták Magyarországon 2016-ban, ám két éve nagyot változott a világ, hiszen George Floyd halála nyomán erőre kapott mozgalom, a Black Lives Matter jelentős változásokat hozott. Például azt, hogy tabuvá vált a blackface alkalmazása. De alaposan az amerikai filmakadémia követelményrendszerét is, hogy az addig jobbára fehér fiúklubnak hívott Hollywoodból olyan művek pályázhassanak csak Oscarra, amelyek valósághűen, vagyis sokszínűen ábrázolják a sokszínű világot. Vagyis a nők, vagy bármilyen kisebbséghez tartozó alkotók is ugyanolyan eséllyel kerüljenek vászonra vagy a stábba.
Sokan persze már akkor is a ló túloldalát és történelemhamisítást emlegettek, amikor fekete színészek alakítottak brit arisztokratákat a viktoriánus korban játszódó Bridgerton családban. És bizony az is sokaknál visszatetszést kelt majd, hogy A kis hableány új filmes változatában nem hamvas bőrű szőke leány alakítja a címszerepet, hanem az afroamerikai Halle Bailey. Andersen forogna a sírjában, mondják az ellenzők. A még óvatosabbak visszafelé is megpróbálják átírni a történelmet: klasszikus regényekből távolítják el a rasszistának minősített részleteket, vagy kiveszik a kínálatból a blackface technikáját alkalmazó filmeket.
Mindez az ártatlanság elvesztéséről szól. A nézőkéről és a művészekéről egyaránt. Az ártatlanságot még feltételező világban továbbra is briliánsnak látnánk Laurence Olivier 1965-ös alakítását az Othello címszerepében, és ostobaságnak mondanánk a regények megcsonkítását, hiszen azok a korszak felfogását tükrözik a maguk autentikus módján. McDonagh is megértené, hogy magyar színháznak nincs olyan tág tere a szereplők válogatásában, mint egy amerikainak, mégsem játszhat minden hasonló karaktert Kálid Artúr.
Csak hát a művészet is referenciákra, korábbi jelentésekre épül, így számolnia kell a bűnökkel. Nem tehet úgy, hogy sosem hallott arról, hogy a 19. században feketére mázolt fehér előadók gúnyolták ki a rabszolgákat az ízig-vérig rasszista varietéműsorokban. De ha minden vétket és sérelmet figyelembe vesz a korrekt módon alkotni kívánó művész, akkor mi lesz a felszabadító, korlátokat áthágó radikalizmussal? Vagy a nézővel, aki olykor a csupasz igazságra vágyik és nem a politikailag korrektre?
Nem tudom, kinek drukkoljak, ha valóban per lesz ebből. Úgy érzem, egy kicsit minden ítélettel veszítenénk. Azok is, akiknek egy feketére mázolt arc nem több egy feketére mázolt arcnál, és azok is, akik a művészettörténet és történelem minden igazságtalanságát belelátják ebbe a gesztusba. A langyos középutat pedig még a Jóisten is kiköpi.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. május 9-én.