A játéknak mostantól vége, fogalmazott szokatlan, szinte fenyegetéssel felérő őszinteséggel Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője. Épp Ligeti Miklóssal, a Transparency International jogi igazgatójával vitatkozott a fideszes Tranzit fesztiválon, azzal a civil szervezettel, amelyet a szuverenitás védelmének ürügyén vegzálnak már egy ideje. Azért használhatom ezt a szót, mert ezen a vitán derült ki a napnál is világosabban (már azoknak, akik nem hittek az előjeleknek), hogy a nemrégiben létrehozott hivatal valódi célja tényleg a kritikus hangok elhallgattatása.
De milyen szépen érvel mellette! Miszerint senki sem állhat az ezeréves magyar állam felett, főként nem egy húsz éve megalapított civil szervezet. És ha valaki az állami korrupciós ügyeket szeretné bolygatni, szerezzen közhatalmat, mert csak ezzel a legitimációval, a magyar emberek bizalmával lehet fellépni a hasonló ügyek ellen. Ráadásul ezzel az ország rossz hírét keltik. Tényleg briliáns logika, amely nem az elkövetőket (Tiborcztól Mészárosig), hanem az esetet vizsgálókat teszi felelőssé azért, hogy Magyarországot az EU egyik legkorruptabb országaként emlegetik.
Csakhogy az ország híre sosem volt egyenlő a kormány, a korrupt vezetők hírével. Bármilyen rosszul eshet is ez Lánczinak, szinte mindenki képes különbséget tenni a kettő között. Ráadásul miért ne járhatna el bárki is a „vélt vagy valós” korrupciós ügyek felderítésében? Az nem közérdek, hogy vigyázunk arra, hogy a közpénz ne landoljon mások zsebében? És miért ne végezhetnék el ezt a munkát civilek? Pláne olyankor, ha az állam nem nagyon csipkedi magát e tekintetben, a kormánysajtó és számos egyéb szervezet pedig épp az eltussolásban érdekelt?
Nem tudom elképzelni, hogy a Transparencyhez hasonló szervezet visszaélne az emberek bizalmával akkor, amikor helyettük is ellátja az ellenőrzés feladatát. Amihez nem kell különösebb legitimáció, csak felelősség, öntudat és szívósság. Mert olykor a saját létükért is harcolniuk kell, hiszen minél eredményesebben végzik a munkájukat, annál jobban csípik a hatalom szemét, és annál több Lánczi Tamást küldenek rájuk.
Bármilyen furcsa is lehet ez Lánczi számára, de olykor hasonló feladatot láttak el az írók is. Charles Dickens meggyőző munkássága például sokat tett azért, hogy a 19. századi Angliában javítsanak a lelencházak nyomorúságos helyzetén. Annál szomorúbb, hogy a harmincas évek elején írt Rokonok még ma is olyan frissnek hat, mint megjelenése idején. Annyi különbséggel, hogy ha ma jelenne meg, előbb vagy utóbb valamilyen „védelmi” hivatal képviselője biztos bekopogna Móriczhoz (vagy korábban Mikszáthoz). Ha másként nem megy, akkor tán befóliáznák a könyvet. Ha nem is konkrét ügyekben jártak el, de hivatásuk volt a társadalom felrázása az igazság kimondásával és felmutatásával. Kellett ehhez valamilyen külön legitimáció a tehetségen kívül? Rossz hírét keltették az országnak?
Lánczi Tamást nem irigylem. Sok az elhallgattatni való száj. Viszont remek és örökzöld regényhős lesz belőle, aki kiválóan testesíti meg a jelenlegi állapotokat.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 27-én.
