Jenny Odell: A semmittevés forradalma
Ez nem egy olyan könyv, amelyben egy guru életvezetési tanácsokat osztogat, hogy pár órányi pihenő után frissen menjünk dolgozni. Jenny Odell amellett érvel, hogy a figyelmünket, ezt a felfoghatatlanul fontos emberi erőforrást semmiképp ne pazaroljuk el a digitális dzsungelben. Ritkán olvasni ilyen okos és szenvedélyes könyvet az élet megismételhetetlen szépségéről az internet és a közösségi oldalak korában.
Hosszú ideig függött az íróasztalom fölött egy képeslap méretű, fekete-fehér fénykép. Az igazgató úr nyaral, vagy valami ehhez hasonló volt a címe, a 20. század első felében készülhetett, amikor szinte még öltönyben fürödtek a decens férfiak. A már nyugdíj felé közeledő „igazgató” háton fekszik a medencében, körülötte a fény csíkozza a vizet, az arcán földöntúli mosoly. Ábrándozva és irigykedve néztem azt a képet, többnyire épp nyakig az aktuális munkában. Az irigykedés érthető volt, mert látszott – számomra nagyon is egyértelműen –, hogy az igazgató nem szimpla nyaraláson van a kép címével ellentétben, nem egyszeri kikapcsolódás ez, hanem létállapot: a semmittevés egyszerre lenézett és vágyott helyzetében.
Hosszú ideig nem jutott eszembe a fénykép, amely elkallódhatott a számos költözésem egyikén. Ám ahogy elkezdtem olvasni a képzőművészként, íróként és rutinos előadóként is nevet szerző Jenny Odell provokatív című könyvét, A semmittevés forradalmát, megint nem tudom kiverni a fejemből. Fontos tudni, hogy nem az életmódunk megváltoztatását hangsúlyozó, életvezetési tanácsokkal ellátott művet veszünk kézbe. A szerzőnek nem az a célja, hogy a jól megtervezett és végrehajtott hétvégi elvonulás, vagy a kreativitást hangsúlyozó értekezés elolvasása után „felfrissülve menjünk dolgozni, hogy még produktívabbak lehessünk”. Inkább az, hogy megkérdőjelezzük mindazon szempontokat, amelyek mentén a modern, digitális kapitalizmus és fogyasztói társadalom meghatározza a produktivitást és kérlelhetetlenül beáraz minket. El akarja űzni a túlhajtott pragmatizmus és individualizmus délibábjait. A folytonos önkifejezés kényszerét.
A mindenhova magunkkal hurcolt „okos” eszközök igényt tartanak a felfokozott figyelmünkre, és meg akarják kaparintani a legjelentéktelenebb gondolatainkat is.
Azonnal reagálnunk kell minden pityegésre, üzenetre és emailre, az ismerősök posztjaira, mert ha nem, az furcsa érzés uralkodik el rajtunk, hogy lemaradtunk valamiről (a nomofóbia, vagyis „no mobil phobia” jelenségről ide kattintva olvashat). A cégek algoritmusai hamar képesek ezt a figyelmet becsatornázni, függőséget kialakítani és mindezt nem kevés bevétellé átkonvertálni. Nem véletlenül választotta meg két finn gazdasági újságíró a Google-t és annak kínai megfelelőjét (Tencent) a világ ötven legveszélyesebb vállalatának első két helyére. Az időnket zabáló Facebook az ötödik helyen végzett. (A kijózanító tényeket soroló könyvről itt olvashat bővebben.)
A folyamatos médiazaj és figyelemelterelés közepette a semmittevés valóban forradalmi tettnek tűnik, egyúttal talán a leginkább emberi cselekvésnek. Egy olyan rendszerben ugyanis, amelyben csak a végeredmény számít, a kultúra is veszélyben forog. A Donald Trump és Jair Bolsonaro nevével fémjelzett politikai rendszer „türelmetlen mindazzal szemben, ami kifinomult, költői vagy kevésbé magától értetődő”. Odell kérlelhetetlen logikával mutat rá, hogy a valóságtól való elfordulás, a produktivitás istenítése szervesen összefügg a környezet kizsákmányolásával, a fenntartható életvitel megvalósíthatatlanságával. És máris ott vagyunk a kínzó kérdésnél: „Mi értelme van digitális világokat létrehozni, ha a konkrét világunk a szemünk láttára omlik össze?”
A könyv a kíváncsiság, nyitottság és a tudatosság nagyon is emberi fogalmait részesíti előnyben, és a művészetből vett számos példával érvel a valódi figyelem fontossága mellett.
Hiszen ez az emberi lét egyik legfőbb erőforrása. A fejezetek műfajukat tekintve talán a művészetfilozófiai esszékhez hasonlítanak leginkább, de jobban illik rájuk a szerző saját meghatározása, aki a gondolatmenetek ürügyén sétára invitálja az olvasót. David Hockney kollázsai kapcsán a látás, John Cage zeneművei kapcsán pedig a hallás, pontosabban a hallgatás nélkülözhetetlenségéről beszél. És arról is meggyőz, hogy nem csupán az „óriási acélvalami” lehet igazi köztéri művészet, „amely mintha most érkezett volna a világűrből egy céges telephely kellős közepére”. Könnyen lehet, hogy „a művészet ott létezik, ahol eleve van”: mint például a naplemente vagy egy toronyház ablakai.
Ötven fölött az ember már nem túl lelkes híve a forradalmaknak, de az Odell-féle revolúció egyből meggyőzött. Már pár oldal után eldőlt, hogy ez az a könyv, amelyre évek óta várok. Amely a szűk környezetünk kiaknázatlan értékeire, az elmélyülés fontosságára hívja fel a figyelmet, a gondozás és gondoskodás etikáját állítja szembe a hasznosság és a produktivitás diktatúrájával. Amely a „magány és a csend apró réseit” magasztalja, illetve a feltöltő tétlenséget. „El kellene végre ismernünk, hogy az egyedüllét, a szemlélődés és a baráti hangulat nemcsak önmagukban és önmagukért létező célok, hanem elidegeníthetetlen joga mindenkinek, aki van olyan szerencsés, hogy él”. Ezért sem éreztem cseppet sem nagyzolónak a Wired magazin ajánlását: „Ez a könyv az első lépes a szabadsághoz vezető úton”.
Szerencsére Odell nem papol és nem okoskodik, nem rendelkezik egy guru magabiztosságával és nem világmegváltó próféta. Személyes és gördülékeny gondolatmeneteivel (Szatmári Zsófia fordítása) hathatósan érvel a szemléletváltás mellett, és folyamatosan ingerli a virtuális valóságtól eltompított kíváncsiságunkat, hogy végre megértsük mennyi kiaknázhatatlan lehetőséget rejt a világ, „milyen végtelenül furcsa is a valóság, ha ránézünk, nem pedig átnézünk rajta”. Segítségével nem csupán jobban fogjuk érteni a modern művészet egy-egy, most még inkább nevetségesnek vagy bosszantónak tűnő ágát, de a semmittevés révén aktívabb lakóivá válhatunk a saját életünknek. Ahogy annak idején az igazgató úr.
Forrás: Könyvterasz
