Temetőturista lettem. Pontosabban temető-hazajáró, már ha van ilyen szó (most már van). Évenként egyszer keressük fel anyámmal a régi kisvárost, amely a több évtizednyi ott eltöltött idővel érdemelte ki az „otthon” rangját, még ha a fogalom nem is fedi teljesen a valóságot.
Az is kiderült időközben, hogy az azóta Pesten élő anyámhoz képest én vagyok a nosztalgikusabb, az érzelgősebb, engem kavar fel jobban a viszontlátás. Hogy otthon nincs hova hazamenni, mert a régi lakást már két és fél éve eladtuk. Persze könnyű belesüppednem a szentimentalizmusba, nem nekem kellett a nem túl pezsgő városkában elviselnem a magányosabbnál magányosabb napokat, heteket. Bécsről nézve a család zajában még Szatmárnémeti is lehet szép, ha beragyogja az emlékezés aranyfénye.
Ma már jobbára a temető miatt megyünk. Nem meglepő, hogy gyerekként irtóztam tőle, fiatalemberként elfogadtam, mint az élet velejáró, de cseppet sem kiemelt színterét. Ma már megértőbben viszonyulok hozzá, silabizálom a fejfák feliratait, ismerősöket keresek, évszámokon töprengek. Még apám vásárolta be magát ide harminc vagy negyven éve, egy páciense szólt, hogy a református temetőben megnyitottak egy parcellát, és ő lecsapott rá: meg is vett gyorsan két helyet. A szemfülességét persze csak pár hét múlva vezette elő otthon, nem nagyon dicsekszik az ember hasonló előrelátással, főként anyámnak nem, aki az élet avatatlan bajnoka és aki borzongott mindentől, ami az elmúlásra emlékeztette. Akkor még ez volt a legszélső sír, mellette csak a gazzal benőtt mező, egészen a vasúti síneket elválasztó kerítésig. Tanácstalanul totyogtunk körülötte, amikor végül megmutatta, és igazából arra gondoltunk, hogy ebből a pénzből – akkor már sírkő is volt, betonszarkofág – akár el is mehettünk volna nyaralni a tengerhez. Talán azért nem mentünk mégsem, mert a román tengerpart nem volt túl hívogató, viszont nyolcszáz kilométerre nyújtózott tőlünk. Ennél már a száz kilométerre fekvő Nyíregyháza is izgalmasabbnak tűnt, főként, hogy az már külföldnek számított.
Azóta benépesült a tér, dermedt sorban tülekednek az új lakók, a kerítést sem látni. Egyre furcsábban visszhangoznak a fejfák között a távoli vonatok füttyjelei és szuszogásai, hiszen a gondtalanság, a vágyott utazás hangjai tolakodnak be egy olyan helyre, ahol ezzel ellentétben az örök mozdulatlanság az úr. Ma már nincs bennem irtózat vagy félsz, sőt, inkább azt vettem észre, hogy lassú, tapogatózó párbeszéd indult meg köztem és a temető között. Ő megszólított, én meg lassan, vonakodva válaszoltam. Már nem tehettem úgy, mintha nem hallanám. Egyelőre még felületesen diskurálunk, mint az első randin, még nem kerültek szóba igazán fontos témák. De már nem érzem elpocsékolt időnek a vele, vagy itt eltöltött perceket, órákat.
A nyitottságomhoz talán az is hozzájárult, hogy az utóbbi időben olvasott két remek regénynek is a temető volt az egyik, ha nem a legfontosabb helyszíne. A halál „minél régebben történt, az élőkre annál kevésbé van hatással. Az idő kitúrja az életet. Az idő kitúrja a halált.” A francia Valérie Perrin írja ezt a Másodvirágzásban, amelynek főszereplője, Violette a kisváros temetőjének gondnoka. „A temetőben ténylegesen nem a halál van jelen, hanem a csupasz formalizmus, amellyel az élők egy felfoghatatlan misztériumot körülvettek.” Vagy máshol: „A temető olyan mozi, amelyet emberek építettek, és ahol mások időnkívülisége a film.” Ezt pedig az orosz Mihail Jelizarov nagyregényében, A sírásóban olvasni, amelynek főhőse, Vlagyimir a címben rejlő foglalkozás jeles képviselője. Az előbbi minden súlyossága ellenére is lebegő, lebilincselő mű, a másik pedig minden könnyedsége ellenére is beszakítja az asztalt. Jelizarov töpreng, morfondírozik, szinte az egész filozófia történetét feltúrja, hogy elhelyezze a halottak helyét az élők világában, Perrin viszont ösztönös beavatottsággal, az élők megdolgozott derűjével szemléli, ám ez a derű nagyon is sokat tud a fájdalomról. A sírásóban ott a kiásott föld friss, nehéz szaga, a Másodvirágzásban pedig a már elporladt virágok nehezen felejthető melankóliája.
A jó könyvek megnyitják az életünk megszokott helyeit. Az én párbeszédemet is nekik köszönhetem, meg persze a bennem ketyegő időnek, amely egyre inkább a magam időtlensége felé hajt. Az apám, nagyszüleim halála sem egy rajtam kívüli, különös történet már csupán, nem borzongató anekdota, hanem sors, amelyben nemsokára osztozunk, és van ebben valami megnyugtató. Mint amikor előre tudjuk egy izgalmas könyv végét.
Nézem az élők igyekezetét, ahogy koszorúkat, gyertyákat hoznak – mintha ezek lennének a Jelizarov által említett film popcornjai és kólái. Emészthetőbbé teszik a megmagyarázhatatlant. Tudom, hogy anyám nemsokára megtörli az arcát, finoman megérinti a betontömböt, mintha csak könnyű paplan lenne apám teste fölött. Odakint a város napi rutinja csábítgat, a hangosbeszélő bemondja a bukaresti gyorsot. A sugárúton a maga harsányságával végigcsattog az élet, mint egy messziről jött vonat. Felszállunk, zötykölődünk tovább. Még van néhány történetünk.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. október 24-én.
