A paleoasztronautika (ősűrhajózás) születőben levő diszciplína. Abból a feltevésből indul ki, hogy az emberiség nem az egyetlen civilizáció a végtelen világegyetemben; kedvező körülmények között az élet bárhol kifejlődhetett és magas fejlődési fokot érhetett el. (Alkalmasint magasabbat, mint a Földön.) Ebből az alapfeltevésből kiindulva a paleoasztronautika választ keres arra a kérdésre, hogy az ember megjelenése előtti – és utáni – időszakban meglátogatták-e bolygónkat földön kívüli lények, s ha igen, milyen hatást gyakoroltak bolygónkra, milyen anyagi és esetleg kultúrtörténeti nyomai maradtak e látogatásoknak. Az elmúlt évek során, különösen amióta az ember maga is kozmikus lénnyé vált, számos sokrétű, eddig figyelmen kívül hagyott tény került napvilágra, számos eddigi megállapítást kellett átértékelni.
A paleoasztronautika művelői teljesen új megvilágításba helyeztek több régészeti és szellemtörténeti emléket. Sajnos, a tények értékelése során súlyos túlkapások is előfordultak. Magukat tudósnak nevező fantaszták olyan feltevéseket röppentettek világgá, amelyeknek kiindulópontja és következtetése az, hogy a csillagászatban és űrhajózásban minden lehetséges. Ezek a feltevések az oktalan lelkesedésen, a szenzációra mindig éhes olvasóközönség félrevezetésén kívül egyetlen kézzelfogható következményhez vezettek: a csillagászoknak és az űrhajózás szakembereinek elment a kedvük a paleoasztronautikai kutatásoktól, megijedtek, hogy nevetségessé teszik magukat.
A következőkben beszélnénk a paleoasztronautika tényanyagának egy részéről, valamint az ezekkel kapcsolatban felvetett, valószerűbbnek tűnő hipotézisekről és fantasztikus kitalálásokról. Kezdjük a régészeti emlékekkel.
A perui Andokban nagy területre kiterjedő úthálózatot fedeztek fel, amely „nem vezet sehova”. Repülőgépről nézve az úthálózat összefüggő, öt ujjas (hívogató) kézhez hasonlítható. A régészek mai napig nem tudták megmagyarázni, kicsoda és miért építette ezt az úthálózatot. Egyesek szerint az inkák valamilyen vallási szimbólumáról van szó, míg mások azt állítják, hogy a terület ősi űrhajók leszállóhelyéül szolgált. Ugyancsak Peruban, a Marcahuasi fennsíkon, sziklákba vájt szoboralakokat fedeztek fel, amelyek közül egyesek olyan állatfajtákat ábrázolnak, amelyek sohasem éltek a dél-amerikai kontinensen. A szomszédos Bolíviában levő Tiahuanacóban található az amerikai kontinens egyik legnagyszerűbb régészeti emléke, a Nap Kapuja. A kőből faragott kapu mintái között naptár is található, amely pontos útbaigazításokat ad nap- és holdfogyatkozásokról, a Hold helyzetéről és mozgásáról stb. A kapu faragványai között több, emberhez hasonló alak látható. Ezek repülő szerkezeteknek tűnő alkalmatosságokat viselnek a hátukon. Ugyancsak Tiahuanacóban olyan tökéletes vízvezetékrendszert találtak, amilyet napjainkban is csak nagy technikai erőfeszítések árán lehetne megvalósítani.
Áttérve az afrikai kontinensre, elsősorban a híres Kheopsz (Khufu) piramis kapcsán támadhatnak paleoasztronautikai „megfontolások”. Sokan még ma is nagy hűhót csapnak „a piramisban talált nagyszerű tudományos adatok” körül. Ha ugyanis a piramis magasságát (149,5 méter) megszorozzuk egymilliárddal, kereken a Nap-Föld távolságot kapjuk. Ha pedig a piramis alapkerületét elosztjuk a magasság kétszeresével, eredményül a π szám (3,14) közelítő értékét kapjuk. És így tovább. Látszólag minden okunk megvan a lelkesedésre. Csak egy baj van: a piramis adataival eljátszadozva, különböző műveleteket végezve, az égvilágon bármilyen számot megkaphatunk. A lelkes kutató bizonyára nagyon meglepődne, ha a piramis alapkerületét elosztva a magasság négyszeresével, közelítőleg megkapná saját magasságát!
Utoljára hagytuk azt a két régészeti emléket, amely a legtöbb vihart kavarta, s amely – éppen ezért – a legnagyobb népszerűségnek örvend. A Palenque-ben (Mexikó) talált sírkőről és a Tassili-barlangokban talált őskori festményekről van szó. A szakemberek egybehangzó megállapítása szerint a sírkő faragványa egy minden szükséges kellékkel ellátott űrhajót ábrázol, amelynek központi terében egy emberhez hasonló alak foglal helyet. Hogy ki készítette a sírkő faragványát, saját élménye alapján tette-e, vagy egy régebbi rajzot másolt le, nem tudni. Az azonban bizonyos, hogy a faragvány értelmezése körül semmilyen kétely nem merülhet fel. Hasonló a helyzet a tassili-i freskókkal is, amelyeken könnyen felismerhető néhány „nem földi kinézetű” emberalak.
Áttérve a szellemtörténeti emlékekre, elsősorban a sumér nép eredetét övező homályról kell szólnunk. Az egyenlőtlen, gyakori minőségi ugrásokkal történő fejlődés beilleszthető a történelem törvényei közé. Mégis meggondolkoztató, hogy ezelőtt ötezer évvel a Közép-Kelet barbár népei között egyszerre csak megjelent a sumér nép, amely fejlett civilizációval rendelkező virágzó államot teremtett. Ez a nép teremtette meg a világ első írásrendszerét, s képes volt azt rövid idő alatt olyan magas tökélyre emelni, hogy maradandóan rögzíteni tudta az emberiség mindmáig egyik legszebb irodalmi alkotását, a Gilgames eposzt. A sumérok egyik, a Kuiungik dombon (itt volt Ninive) talált számítása a 195 955 200 000 000 számot adja eredményül, holott még a görögök nagy része is egyszerűen „soknak” nevezte az egymillión felüli számokat.
Egy Akkádban talált ékírásos agyagtábla a csillagokat ugyanúgy ábrázolja, ahogyan egy mai csillagtérkép. A furcsa csak az, hogy több csillag körül különböző nagyságú bolygók keringenek. A csillagászok ma is csak hosszú és fárasztó megfigyelések, számítások révén tudnak az akár legközelebbi csillagok esetleges, számunkra láthatatlan kísérőire, bolygóira következtetni. A suméroknak, úgy látszik, ez nem okozott nehézséget. Egyébként a sumér istenek közül egyik sem emberarcú, s kivétel nékül mindegyiket valamelyik csillaggal párosították. A különböző agyagtáblákon pedig kivétel nélkül mindegyik istenség megtalálható, amint szárnyas tűzgolyón repül saját csillaga felé.
A sumér nép, de az összes többi fejlett ókori népek mitológiájában is bőségesen fordulnak elő a paleoasztronautikához valamilyen vonatkozásban kapcsolódó elemek. Az istenek tömegpusztító fegyverekkel vívott félelmetes konfliktusai (titanomachia) minden idők mítoszainak kedvenc témáját képezik. Részt vesznek benne olyan fontos istenségek, mint Jehova, Zeusz, Allah. Szemiazász (Etiópia), Quetzalcoatl (inka) stb. Titanomachia-motívumok fordulnak elő olyan klasszikus művekben, mint a Mahabharata, a Ramayana, a Popol Vuh (egyike a Kolumbusz előtti Amerika kisszámú írásos emlékeinek), a Biblia, az Apokalipszis stb. Rendkívül gyakoriak az utalások, hogy a titanomachia következtében változások történtek a naprendszer szerkezetében: megváltozott az égtájak helyzete a Földön, felrobbant a Mars és a Jupiter között hajdan keringő bolygó, eljegesedési korszakok következtek be bolygónkon, megváltozott a Venus és a Föld távolsága stb. Gyakran fordulnak elő a mitológiában földi katasztrófák, amelyek esetleg tömegpusztító fegyverek következményei lehettek (Szodoma és Gomora pusztulása, a hét sovány esztendő).
Végezetül pedig meg kell emlékeznünk azokról a legendás, fejlett civilizációval rendelkező emberfajokról, amelyek – a mítoszok szerint – hajdan bolygónk különböző tájait népesítették be. Ezek: az atlanti emberfaj (Atlantisz lakója), a hiperboreai faj, amely hajdanában a mérsékelt éghajlatú, sarkkörön túli területeken (Grönland, Swarbald) élt, és a gondwana faj, amely az eljegesedés előtt Antarktisz lakója volt. Ez utóbbi létezésének egészen váratlan bizonyítéka került napvilágra 1925-ben, amikor az isztambuli Topkapi palotában megtalálták a török flotta egykori tengernagya, Piri Reis által használt térképeket. (Piri Reis Kolumbusz kortársa volt.) E térképeken, amelyeket a tengernagy állítása szerint a Közel-Keleten talált, pontosan felismerhető a dél-amerikai kontinens, ugyanakkor körvonalazódik az Antarktisz is, azokkal a domborzati formákkal, amelyeket csak századunkban találtak meg. Említésre méltó, hogy a térképeken Dél-Amerika határvonalai furcsán megnyúltak, mintha nagy magasságból nézve rajzolták volna le őket Piri Reis térképei valószínűleg nem eredetiek, lehet, hogy másolatok másolatai.
Az egyetemes mitológia sok más olyan történetet, legendát mond, amely esetleg idegen lényeknek Földünkre s az emberiség életére gyakorolt hatásával magyarázható. Természetesen figyelembe kell venni, hogy egyrészt minden mítosz jókora adag szubjektív elemet tartalmaz, másrészt hogy a különböző népek mítoszai egymásra is hatottak. Éppen ezért a mítoszok paleoasztronautikai értelmezésénél a minimális, valószerű tényanyagra kell támaszkodni, s éppen ezt nem veszik figyelembe néhányan, akik paleoasztronautikával foglalkoznak – mint például Victor Kernbach és Erich von Däniken, s akik legutóbb megjelent könyveikben addig csűrik-csavarják a mitológiát, amíg alátámaszthatják hajmeresztő feltevéseiket: tengeri civilizáció, talaj alatt élő Mars-lakók, élet a Jupiter bolygón, visszatérés az időben, „elmerülés” a negyedik dimenzióban stb.
Ami a legfurcsább, az említett szerzők azon siránkoznak, hogy az űrkutatás és a csillagászat egyes szakemberei úgymond „érthetetlen ridegséggel” viseltetnek írásaik iránt. Való igaz, hogy egyes tudósok konzervativizmussal és túlzott pesszimizmussal fordulnak el a paleoasztronautika kérdéseitől. Bizonyos azonban, hogy ha a fantaszták felhagynak tudománytalan kitalálásaikkal, és megteszik a maguk 178 fokos fordulatát, akkor a tudósok is fordítanak majd két fokot a szekér rúdján, és teljes lesz az egyetértés.
Meggondolva a dolgokat, meg lehet annak a valószínűsége, hogy bolygónkat földön kívüli lények látogatták meg, és nagy hatást gyakoroltak az emberiség életére. Bizonyos mitológiai vonatkozások és régészeti emlékek értelmezhetők úgy, mint e látogatások emlékei. Annál is inkább, mivel a mai természeti népek vallása összehasonlíthatatlanul szegényesebb és gyerekesebb, mint egyes ókori népeké. Sőt, az sem kizárt, hogy idegen lények ma is megpróbálnak érintkezésbe lépni velünk, s e célból különböző kezdeményező lépéseket tesznek. Teljesen valószínűtlen azonban, hogy ismeretlen „superman”-ek több ezer éve keringenének Földünk körül, és azért nem lépnének velünk kapcsolatba, mert még gyerekeknek tekintenek minket. Egyszerűen bizonyítható ugyanis, hogy a mi lebecsült és ócsárolt emberiségünk még kozmikus összefüggésekben is a felsőbbrendű civilizációk közé tartozik. Bármilyen (hiperbolikus, elliptikus, Fridman-) világmodellt veszünk alapul, a ma ismert világmindenség ezelőtt 10-11 milliárd évvel keletkezett. Hatmilliárd évvel ezelőtt kialakult a Nap, és 3–3,5 milliárd éve nagyjából befejeződött a Föld kialakulása. 1,5 milliárd évvel ezelőtt pedig megjelent az élet a Földön. Ennél gyorsabb fejlődési folyamatot a jelenleg ismert világmindenségben nagyon nehezen lehet találni, hiszen a galaxisok és csillagok kialakulása nagyjából egyidejűleg ment végbe. Természetesen létezhetnek „hipercivilizációk”, amelyek nálunk sokkal nagyobb tudományos és technikai fejlődést értek el, de az emberiség mint kozmikus civilizáció semmi esetre sem tekinthető hozzájuk képest csecsemőnek.
A Hét egyik legutóbbi számában cikk jelent meg Vaszin és Scserbakov hipotéziséről, amely szerint a Hold mesterséges égitest lenne. E tudományos hipotézis szerzői csupán azt a tényt hanyagolják el, hogy 4,5 milliárd évvel ezelőtt (körülbelül ez a Hold életkora) a világmindenség még csak a bolygórendszerek kialakulásának korszakában volt. Hipotézisük alátámasztására azt hozzák fel bizonyítékul, hogy újabb kutatások szerint a Hold belseje üres – tehát csakis mesterséges égitest lehet! Képzeljük csak el, ha ennek az üres belsejű Holdnak véletlenül lennének lakói, mennyire csodálkoznának, hogy a Föld réteges szerkezetű és fémes magja van. Bizonyára azt gondolnák, hogy csakis mesterséges égitest lehet…
Ez a hipotézis iskolapéldája annak. hogy egyes szerzők mennyire megfeledkeznek a józan mértéktartásról. A végtelen világmindenségben a jelenségek 99,999… százaléka az élettelen anyag különböző megjelenési formáinak kölcsönhatásából következik be. Csak akkor szabad értelmes lények közreműködésére gondolni, ha valamely jelenséget nem sikerül „természetes” úton értelmezni, s ha e közreműködésnek elfogadható – és minden más elméletet kizáró – magyarázata van. A paleoasztronautika egyelőre e magyarázatok felkutatásának és tudományos megalapozásának a szakaszát éli.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.