Mindig érdekelnek a sajtónak vagy rádiónak azok a közleményei, amelyek nyelvünk tisztaságát, szépségét, épségét védik, nyesegetik az írott vagy beszélt szöveg vadhajtásait. Fontos ez számomra, részben mert néha magam is írogatok, részben pedig mert tőlem telhetően igyekszem elfogadhatóan kifejezni magamat anyanyelvemen. Ezúttal azonban a fricskát én kaptam. Én írom abban a bizonyos hetilapban a Fajtatan című sorozatot, amelynek a címe Nagy Pált annyira megdöbbentette.
Először egészen mulatságosnak éreztem, hogy mi sül ki abból, ha valaki eljut a biológiai faj fogalmáig, de nem jut el az állattenyésztési fajtáig, és megpróbálja szótagolással kikövetkeztetni egy szó értelmét. De aztán kiderült, hogy alávaló nyelvrontó vagyok, mert fajta-tant kellett volna írnom „a nyelvtan érdekében”; márpedig a kötőjel használata egyáltalán nem apróság, hibás használata sok ezer példányban terjesztett nyelvrontás. A mosolygás legott lehervadt ajkaimról. Elővettem a Helyesírási tájékoztatót (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.), amelynek 380. pontja például azt állítja, hogy a többszörös összetételek közül a háromnál több szóból álló, hosszabb összetételeket, tagoljuk többnyire kötőjellel. Mivelpedig a fajtatan szó kéttagú, kötőjel nem jár.
Ennyivel azonban még ne elégedjünk meg. S mivel nem szeretnék szakmai magyarázkodásba fulladni, hogy tudniillik az állattenyésztéstan tudományában van alaktan, élettan, fajtatan, tenyésztéstan, takarmányozástan, nemesítéstan stb., inkább tegyünk rövid „tan”-kirándulást a szóbanforgó útmutató megfelelő részeibe. Íme, mikre találunk: földtan, számtan, élettan, vegytan, sőt nyelvtan, így, összeírva, kötőjel nélkül (jól tudom, Nagy Pál számomra írta külön kötőjellel: „Hadd tanuljon a felnőtt!”). Vajon a bonctant helyes lenne így írni: „bonc-tan”? Vagy tagolva értelmezni: bonc, az buddhista pap, tehát a bonc-tan az a buddhista papképzés, vagy olyan tudomány, amelyik a boncokkal foglalkozik általában?
Hagyjuk azonban a „tan-osodást”, hadd „tan-akodjék” rajta tovább, aki elkezdte. Maradjunk csak a nyelvrontásnál, amibe akarva-akaratlanul nálam sokkal hivatottabbak is belekeverednek. A legszembeszökőbb a betolakodott idegen szavak, a hibás fordítások és értelmezések sorozata. Nem is kell nagyon sokat keresnünk. A Hét 3. számában (amelyben a „tanlabort” is firtatják) a vezércikkben szó esik nitrogénsavgyár-ról. Márpedig nitrogénsav a magyar nyelvben nincs. Volna – a vegyészek szerint – salétromsav. Mennyivel magyarabb a salétrom szó, mint a nitrogén, azt magyarázzák meg a szakemberek, de a gyakorlat az utóbbi mellett döntött. A nyelvújítók légenynek nevezték, de légenysav sincs; másfelől az oxigénes vizet sem nevezzük élenyesnek, sem pedig a hidrogénszuperoxidot „könenyfel-élenyed”-nek. Viszont az ember szemét szúrhatja az ilyen mondat: „így objektív komikummal telítettnek fogja fel a világirodalmat, mert parodizálható, mert potenciálisan magában rejtheti a humorizálhatóságot”, vagy: „a mindig-objektív humor immanensen húzódik meg ebben az objektivizált közegben”. Akiknek a cikk szól, bizonyára tökéletesen értik. De vajon az objektív és szubjektív annyira meghonosodott, hogy nem élhetünk nélkülük? Vagy pedig a kérdéses cikk vonatkozásában e szavaknak olyan, a köznyelvitől eltérő értelemárnyalatuk van, hogy jobb, ha e formájukban maradnak?
Nem szeretnék „hívatlan és kéretlen” irodalmárok, bölcselők és nyelvészek vitáiba avatkozni. Menjünk cserében ki az utcára. Van itt a közelben egy suszteráj. A suszter megnézi a felsőrészt, a ringliket jól rányitolták-e, jól áll-e a kapli? Ezután ráteszi a kaptára, elővesz a zaccból egy flekket, azt jól kiklopfolja, knájppal körülvágja, majd klájszterral felragasztja; a bőrt a fallcanggal jól kihúzza, felcvikkolja, majd felbindolja. A stiftek csak a sarokflekkbe kellenek.
A suszteráj előtt két sofőr valami „kamion” körül ténfereg. Esetleg ilyesmit hallunk: „Addsza, komám a tubular kéját, valami baj van a manivelával. Úgy lehet, amikor szudálták, nem verték le a cündert. A bádogos is mondta, hogy nem elég falcolni, a széleket stemmolni is kell.” Mehetünk másfelé is futballozni a szavakkal, csak úgy röpköd a sok stopni, spakli, hakni, dorni, felni, rollni, smirgli, sámmerli, hokkedli, smacc, perváz, zsanér; a „frizsider” mint előkelő franciahölgy illegeti magát a tenyeres-talpas parlagi-marcsa „jégszekrény” előtt.
Az utcából hát elég, hallgassuk meg pár percre a rádió falusi adását (hiába, szívesen húzunk hazafelé!). Azt állítja, hogy X gazdaságban már rég megforgatták a barázdákat, míg Y-ban még mindig a motorinára várnak. Az ilyen szöveg egyetlen nyelvőr fülét sem bántja. Pedig magyarul alábuktatják a tarlót, felszántják, megszántják a földet, alászántják a szerves anyagokat stb. és főleg nem fordítanak szó szerint.
Amikor néhány ámokfutó kollégámmal azt a kívánságunkat fejeztük ki, hogy a hazai anyanyelvű sajtó fordítson nagyobb gondot az egyes szakmák szakirodalmára, azt a választ kaptuk, hogy erre nincs szükség. A különböző foglalkozású embereket az irodalmi nyelv köti össze. Minden szakmát úgysem tanul meg mindenki, így a szűk szakmai nyelvet nem is értheti. Marad tehát lehetőségként az olyasmi, mint az inkriminált „Fajtatan”, amelyben például minden fajtát két nyelven nevezzünk meg, hadd tanulja meg a felnőtt, hogy bármelyiket hallaná, tudja, miről van szó.
Nos, kedves nyelvőrök, töltsék csak bátran élesre fegyvereiket, mert – sajnos – van bőven, amire lövöldözzenek. Nekem sem árt, ha eltalálnak. De arra ügyeljenek, hogy ne lőjenek túl a célon.
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.
