A történelem a múltban már számtalan bizonyítékkal szolgált arra, hogy előbb vagy utóbb – de inkább előbb – nagyon magas árat kell fizetnie azért bárkinek, legyen az akár egy egész nemzet, ha a vezetői nemtelen alkut kötnek a gonosszal.
Sokszor hangzik el a kérdés a környezetemben, hogy miért nem tudjuk mi magyarok megvédeni a demokráciát az olyanoktól, mint Orbán Viktor és lakájai? A tömör válaszomra érkező első reakció többnyire a megrökönyödés, az értetlen tekintet. A válaszom ugyanis így hangzik:
„A nagybetűs DEMOKRÁCIA megvédéséhez nem elég sokaknak demokrata-elkötelezettnek lenniük hitükben, hanem a demokratikus gondolkodásnak is tömegessé kell, kellene válni. Demokraták nélkül ugyanis nincsen demokrácia! Márpedig ma még a legfontosabb demokratikus alapelvek értelmezésében is óriási tudásdeficittel, hiánnyal rendelkezik a magyar társadalom tanításáért is felelős értelmiség – a politikai elemzői, a médiamunkási és az irányítói szintjén, az ún. ellenzéki oldalon is.”
Társadalmi célú hirdetés
A külső szemlélő számára elmúlt egy hónap Magyarországon, illetve az Európai Unió számos országában – az Unióval és a NATO-val kapcsolatosan – érdekes és történésekben gazdag volt. Ha viszont felvesszük azt a bizonyos szemüveget, ami segít számunkra meglátni és megérteni a történések lényeget, akkor számos esetben fedezhetünk fel olyan tényeket, láthatunk rá olyan lényegi elemre, amelyek valamiért mindig kimaradtak a végtelennek látszó hírtömegből. Feltehetjük a kérdést, hogy miért éppen ezekre az összefüggésekre nem figyelt fel senki, és ezért nem is hiányolhatjuk az e körben elmaradt cselekményeket. Jelen írás terjedelmi korlátai között példaként ezekből igyekszem kiemelni néhányat, szoros összefüggésben a mai magyar társadalmi helyzet tragikus voltával.
A francia választások
Június 30-án tartották a francia nemzetgyűlési választások első fordulóját. A vártakkal egyezően Marine Le Pen Nemzeti Tömörülés nevű pártja szerezte meg a legtöbb szavazatot, és végzett az első helyen. Orbán Viktor az elsők között gratulált a korábbi elnökválasztáson általa és Oroszország által támogatott Marine Le Pennek, és immár közösen bíztak abban, hogy a második fordulóban a Nemzeti Tömörülés abszolút többséget szerez.
Anélkül, hogy részleteiben is elemezném a szabad választás demokratikus követelményeit, kiemelem, hogy a demokrácia létének egyik legfontosabb követelménye a négy-, de legfeljebb ötévenként megtartásra kerülő olyan szabad választás, amelynek eredményeként, megfelelő arányosság mellett, a választás eredményében érvényesülni tud a választásokon résztvevők által kifejezett ún. népakarat elve. Az évszázadok során lezajlott választások tapasztalataiból fejlődtek ki a mai, szabad választásokkal szembeni elvárások jellemzői. Így a négy, legfeljebb ötévenkénti időszak általánossá válása és a kétfordulós választás szabályai is.
Franciaországban az első forduló győztese a második fordulóban már csak a harmadik helyre került úgy, hogy a szavazatok egynegyedét sem sikerült elérnie. A második forduló szabályai alakítják ugyanis ki azt a helyzetet, amiben az arányosság elve érvényesülni tud. Ez most is így történt Franciaországban, aminek örültünk, örült a független, demokratikus vagy akár az ellenzéki média is, de valamiről mégsem beszéltek. Sem ők, sem a pártok, sem a politikai elemzők.
Ezért most láss csodát, itt van, amiről eddig nem hallottunk!
A franciák tehát megúszták Le Pent, de mi nem és nem tudunk megszabadulni Orbán Viktortól. Nem kellene esetleg megfejteni, felfedni ennek az okát annak érdekében, hogy megtudjuk, mit is kellene tennünk? Hát vágjunk bele!
Nem egyszerű, de nem is lehetetlen összevetni, mi történt volna, ha a francia nemzetgyűlési választások lebonyolítása is a mai magyar, Orbán Viktor által megálmodott, általa demokratikusnak nevezett választási szabályok között valósult volna meg.
Akkor bizony ma Marine Le Pen egymaga alapíthatna kormányt Franciaországban, és az 577 tagú nemzetgyűlésben jelentős mandátumtöbbséggel is rendelkezne. Marine Le Pen pedig Orbán Viktor tanítványaként ordítaná a franciák és a világ fülébe, hogy egyedül ő képviseli a franciákat, de minimum azt, hogy a franciák többségét. Ezzel szemben a demokratikus elveket maradéktalanul betartó Franciaországban ma Marine Le Pen a mandátumok egynegyedével sem rendelkezik, vagyis igazából nem tudja akadályozni az ország demokratikus értékrendjét.
Hogy miért kellene erről folyamatosan beszélni az ellenzéki, vagy akár a magát függetlenként bemutató médiának, a politikai elemzőknek, az ellenzéki pártok vezetőinek, a civil politikai mozgalmaknak? Azért, mert az elemzések eredményéből következne, hogy mit kellene tennünk, mi az a prioritási sorrend, aminek megváltoztatását kellene minden hazai és nemzetközi fórumon követelnünk.
2012. január 1-én lépett életbe Orbán új választási törvénye, melynek lényege, hogy a legtöbb szavazatot szerző mindent visz! Ha a magyarországi ellenzék 2012 januárja óta a szabad és arányos választásra vonatkozó uniós jog megsértésével indokolva megtámadta volna a választási törvényt az Európai Unió Bíróságán (EUB), akkor az EUB mára többször is annak megsemmisítésre kötelezte volna Orbán kormányát. Helyette valamiért kényelmesebbnek tűnt azt kommunikálni és elfogadni azt a jogi dilettantizmus határát feszegető jogi érvelést, hogy nem tehetünk semmit, mert az Európai Unió Alapszerződése szerint a nemzeti választás tagállami hatáskör.
E az érv látszólag igaz lenne, ha nem állna ott egy további feltétel mely szerint: egyetlen tagállami szabályozás sem lehet ellentétes az Unió jogával, mert az uniós jog elsőbbséget élvez a tagállami jogalkotással szemben. Ha valaki azt hinné, hogy a nemzeti hatáskör, mint érv, ma már nem hangzik el politikai- és jogi elemzőktől, az ellenzéki pártokban tevékenykedő „szakértőktől”, az sajnos súlyosan téved!
A valós jogértelmezésből az a cselekvési kötelezettség is következne, hogy panasszal kellene fordulni az Európai Bizottsághoz, majd ennek sikertelensége esetén az Európai Unió Bíróságához is. Ebből következne persze az is, hogy nem születhetne olyan alku sem, amely a mai választási szabályok mellett elismeri a választási eredményeket – még akkor sem, ha más kifogásolni való cselekmények sorozatát Orbán maffiarendszere nem követne el választásról választásra, egyre vadabb módon.
Karácsony kontra Vitézy számháború
Mielőtt az olvasó itt abbahagyná az írásom olvasását, ígérem, hogy az alábbi bevezető egy-két mondat kivételével itt sem arról fogok írni, ami az elmúlt hetekben sztártéma volt a médiában, hanem arról, ami onnan kimaradt.
Vitézy Dávid üstökösként, egy önmagát az Orbán-rendszer ellenzékeként jellemző szervezet, az LMP – Magyarország Zöld Pártja, és a független média megfogalmazása szerint is civilek jelöltjeként – azaz látszólag ellenzéki, legfeljebb független jelöltként – robbant be Budapest főpolgármesteri kampányába. A Fidesz-KDNP jelöltje, Szentkirályi Alexandra a választást megelőző utolsó pillanatban visszalépett a jelöltségétől, és Vitézy Dávidot ajánlotta maga helyett Orbán támogatóinak, amit aztán a miniszterelnök is megerősített. Vitézy Dávid ezt követően alig néhány szavazattal maradt el Karácsony Gerelytől. Vitézy erre hivatkozva minden lehetséges fórumon (a Fővárosi Választási Bizottságnál, majd a Nemzeti Választási Bizottságnál, ezt követően a Kúriánál, és végül az Alkotmánybíróságon is) megtámadta a választási eredményt, de végül nem járt sikerrel, mert Karácsony Gergely maradt a megválasztott főpolgármester.
Ezért most is láss csodát, itt van, amiről eddig nem hallottunk!
Bár a számháború minden pillanatát akarva és akaratlanul is végigkövethettük, de vajon a médiában, az elemzőktől, az ellenzéki pártoktól hallhattunk/olvashattunk-e arról elemzéseket, véleménykifejtéseket, hogy mindössze a szavazatok fél ezredéről szólt a számháború, és végül Karácsony Gergely eredetileg 324 szavazatos fölénye mindössze 31 szavazattal 293 szavazatra zsugorodott, ami az összes leadott érvényes szavazat négy százezred része.
Ez a tény ugyanis azt a nagyon is fontos tényt is bizonyítja, hogy ma már hamis az a félelem, hogy a Fidesz rendszere a szavazóhelyiségekben leadott szavazatok összeszámlálásakor avatkozik be a választási eredményekbe, ott követi el a választási csalásokat.
Nem! Orbán és bűnszervezete a csalást már a kezdetek óta nem a szavazatok számának meghamisításával teszi. Orbán rendszerszintű csalását a választás szabályozásával, valamint a választópolgárok folyamatos megtévesztésével, utóbb már megfélemlítésével végzi, közpénzek ezermilliárdjait költve erre kampányidőszaktól is függetlenül, folyamatosan! Ha értenénk, hogy nem a szavazatszámlálás a csalás módja és helyszíne, akkor már arról kellene beszélni, azt kellene vizsgálni, hogy mikor és hol avatkozik be Orbán maffiarendszere a választási folyamatba.
Itt egyrészt tehát vissza kellene térni az egyfordulós választási rendszernek a szabad választást ellehetetlenítő voltára. De még ennél is jobban lehetne és kellene elemezni – és tenni ellene – a média kizárólagosságon alapuló befolyásolását, amely mára már Orbán sikereinek hazug propagálásán, az ellenzék hamis lejáratásán, karaktergyilkosságokon túlmutatóan a választópolgárok aljas megfélemlítésétől sem riad vissza. Ez utóbbiak a demokratikus gondolkodás melletti igazi okok, és ezek ismerete, cselekvést ösztönző volta lenne, lehetne a demokrácia védelme.
Ez utóbbiak felvetése persze gondot okozna a gonosszal – hogy írásom címére is utaljak – kötött alkuk eltakarásában. Mert ebben az esetben már azzal sem lehetne magyarázni az ellenzéki pártok szavazati joggal rendelkező delegáltjainak a választási eredményt kifogásmentesen elfogadó, az ellenzéki szavazókat cserben hagyó szavazási magatartását, hogy ők csakis a szavazatok számlásának megfelelő voltát vizsgálhatták, és az láthatóan rendben volt.
Bár ez utóbbi magyarázkodás így is elégtelen, valótlan és vállalhatatlan, de legalább így van még egy hamis fogódzkodójuk, amibe belekapaszkodhatnak.
Azt azonban ígérhetem, hogy ameddig nem érkeznek meg a válaszok, nem jön létre egy valós társadalmi vita arról, hogy mi a magyarázat arra, hogy az NVB szavazati joggal bíró ellenzéki küldöttei, az őket delegáló pártok egyetértése és az érthetetlen támogató szavazatukról hallgató média „támogatása” mellett, választásról választásra, rendre megszavazzák Orbán ordítóan jogsértő választásainak eredményét. Félek ugyanis hinni abban, hogy 1990 után ismét „egy nemtelen alku a gonosszal” a válasz arra, hogy ha te nem emelsz kifogást az én választási kampányommal szemben, akkor én sem fogok kifogást emelni az általad elért eredményekkel szemben. Ez azonban a demokratikus elvek ismételt megcsúfolása, cserben hagyva a társadalmat és a demokráciát.
Tény az is, hogy ezen túlmenően számos olyan további eseménnyel is szembesülhettünk a júniusi választással összefüggően, amelyek elfogadhatatlanok, a demokráciát alapjaiban veszélyeztetik, mégis kibeszéletlenül maradtak.
Így nem láttunk elemzéseket arról, hogy milyen befolyást szerzett már Orbán és bűnszervezete az egyes ellenzéki pártokban, mozgalmakban. Pedig az elemzések indokául most ott van a választások kapcsán nyilvánvalóvá vált befolyásolás Orbán Viktor és az Ungár Péter által vezetett LMP között, melynek eredményeként még az elkötelezett ellenzéki szavazók jelentős része sem vette észre, hogy Vitézy Dávid a Fidesz-KDNP kizárólagos jelöltje.
A független média is „megette” és hangoztatta, s ezzel százezres ellenzéki szavazótábort segített megtéveszteni, hogy Vitézy Dávid nem csupán az LMP, hanem a civilek jelöltje is. Civilek alatt itt a valóságban a kampány részeként alapított, Vitézy Dáviddal Budapestért Egyesületet kell érteni, amelynek létrehozásának ötlete okkal vélelmezhetően Rogán Antal propagandagyárában született.
De kibeszéletlenül maradt az is, hogy Vitézy és stábja pontosan tudta, hogy az Alkotmánybírósághoz benyújtott beadványa alkalmatlan érvelést tartalmaz, mert az Alkotmánybíróság nem egy újabb bírói fórum, szabályai szerint nem bírálhat felül kúriai döntéseket csak azért, mert azt nem tartja jónak. Kizárólag azzal lehet megkeresni, ha a Kúria ugyan egy jogszabálynak megfelelő döntést hozott, de a jogszabály szemben áll az alkotmányos elvárásokkal. Mégis benyújtotta beadványát, amely mögött vélelmezhetően az áll, hogy az Alkotmánybíróság nem először ment szembe saját, egyébként kifogásolható álláspontjával, ha erre Orbán nyílt vagy közvetett elvárása késztette. Vitézy okkal feltételezhetően tudta, hogy számára meg lesz a háttér-befolyásolás.
Összegzés
A demokrácia-deficit mindennapi jelenléte olyan fontos elemét képezi Magyarország mai, tragikus társadalmi helyzetének, hogy az „amiről nem hallunk, pedig kellene” gondolatok közreadását, ha lehetőségem lesz rá, folytatom. A társadalmi vitát e kérdésekről nem csupán vállalom, hanem kifejezetten várom, ha úgy egyértelműbb, akkor akár provokálom is az érintettekkel!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. július 21-én.
