Halk kontrasztok, rafináltan visszafogott színkezelés, egyszerűségükben szép formák: azok talán legjellemzőbb sajátosságai a kolozsvári művész festői világának. A modern képzőművészettel kapcsolatban oly gyakran emlegetett sokkhatás nem lehet öncél: csak akkor helyénvaló, ha felhívja valamire a figyelmet – Andonis Papadopoulos művészete pedig ellenszegül az intellektuális értelmezés szándékának. Mondhatnám így is: nincsenek témái – stílusa van.
Egyik esszéjében Butor – az egy Picasso kivételével – minden képzőművészt elmarasztal abban a bűnben, hogy megragadnak stílusukban. Igaza lehet, amikor az „előre megfontolt” eszmét megfestő alkotókra céloz, (mivel itt a mindig új gondolat – talán – igényli az ahhoz idomuló formai megoldások örökös megújulását is), de felháborodása indokolatlan azoknak a művészeknek esetében, akik az emberi világ totális és időtlen megragadását tűzik ki célul. Papadopoulos ez utóbbiak közé tartozik. Mondanivalóját nagyon is egyéni stílusa hordozza, az a mód, ahogyan komponál, stilizál, harmónlát-egységet teremt, de ez a mondanivaló egyetemes, tehát kimeríthetetlen.
Ha utánanyomoznánk a hatásnak, melyet Papadopoulos festészete kelt szemlélőjében, e hatás lényegét két fogalomban jelölhetnők meg: egyéniség és egység. A kép: megváltoztatott, egyéni világ, olyan, amilyet a művész meglát-megérez. Az egység: az összes változtatásoknak oly módon való összefogása, hogy a kép – mert önmagában zavartalanul és diadalmasan egész – ismét valóságos világgá lesz. A változás leköt, örömmel tölt el vagy elszomorít; az egység valószerűvé tesz, kiteljesíti az örömöt vagy továbbképzelésre sarkall.
Nem a művész származása indít arra, hogy Papadopoulos alakjaiban a klasszikus görög művészet emberideáljának modern újrafogalmazását lássam. Új kánonokat teremt magának: deformál, egyszerűsít, a meleg-fakó színeket keresi, kompozíciói többnyire statikusak – képei derűs harmóniát, ama logosz és pathosz, értelemés érzelem biztonságos kiegyensúlyozottságát sugallják. S a harmónia mindennapi és egyre nehezebben kielégíthető szükségletünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.