Mindenekelőtt és természetesen azért, mert nem hagyja. Egyetlenegy alkalommal sikerült rávennem, hogy egyáltalán szóba álljon velem, s ez a beszélgetés is talán öt percig ha tartott. Amikor azt találtam kérdezni tőle: nem véli-e indokoltnak, hogy miniszterelnöknek készülve némileg változtasson a modorán, ígyen vágott vissza: ha ő dafke, akkor én meg szoktam-e még a boltba járni lopásnak céljából? Ezzel aztán ki is adta az utamat. Hiába, no, a Fidesz-főnök csak azokkal szeret beszélgetni, akik soha, semmi körülmények között nem mondanak ellent neki.
Nála ez persze nem „úri pimaszság”, hanem a fiatalság hamvas bája, hiszen alig harmincesztendős. Kíméletre szorul. Példának okáért, ha azt nyilatkozza, hogy egyáltalán nem azért törlik el a Fidesz-tagság feltételéül szabott korhatárt, mert a vezérkar kezd kiöregedni – a legnagyobb udvariatlanság lenne emlékeztetni a tényre, hogy annak idején éppen azért szabtak korhatárt, mert meggyőződésük szerint egyedül ez garantálja, hogy valóban a korosztály érdekeit képviseljék. Arról aztán említés se tétessék, hogy jó néhányan bizony kivénülnének a következő választási ciklusban.
Mondott már olyasmit is a legnépszerűbb párt legnépszerűbb embere, hogy ő civilként a képviselői fizetésének tízszeresét keresné. Értsd: nemzetéért hoz áldozatot, amikor politikára pazarolja oly drága idejét. Nem akadt senki, aki felütve a Ki-kicsodát, rákérdezett volna: ugyan, hol keresett eddigelé oly sokat? Mert fedezet nélkül az efféle kijelentés bizony csak tigrifüles hencegés.
De hát Orbánnak eddig csupán végtelenül udvarias riporterekkel volt dolga. Lehet, vesztére. Ha másként alakul, talán nem szalad el vele annyira a szekér, s nem nyilatkozza el magát oly végzetesen Szolnokon. Itt történt ugyanis, hogy egy sajtótájékoztatón elmesélte (a Népszabadságból idézek): „A helyi csoport alapítójaként lett fideszes a lakásukon. Mivel csoportot minimum öten hozhatnak létre, e kritérium teljesítése némi fejtörést okozott. Orbán Viktor, a felesége és két fiatalember (az egyik most a város polgármestere, a másik az önkormányzatban frakcióvezető) „adott volt” – de ki legyen az ötödik? A dilemmát Orbán Viktor néhány hónapos kislányával oldották meg: a csöppséget is beléptették, s így eresztett gyökeret Szolnokon a Fidesz.”
Az oly sokszor emlegetett „fejlett nyugati demokráciákban”, ha egy szemfüles újságíró előás egy ilyen történetet egy pártvezér múltjából – nos, az illető politikus legalábbis tüstént távozik „tízszer annyit keresni”. Ha engedik elmenni. Idehaza még csak föl se szisszent senki. Eszébe sem jutott senkinek: hogyan is állunk hát akkor a szolnoki Fidesz-csoport, sőt éppen Orbán Viktor „legitimitásával”? Tekinthető-e a „csíny” okirathamisításnak, s ha igen, az mennyire súlyos – lévén az esetnek pénzügyi vonzata is, s nem egy-két forintról lenne szó?
S még folytathatnám. És ez a másik ok, amiért már nem készítek interjút Orbán Viktorral: mert nem akarok. Még jogászként sem kívánok találkozni vele – mert hát miféle fiskális lenne az, aki pöffeszkedő ostobaságában maga ássa meg a saját közéleti sírját?
Bár lehet, hogy én tévedek. Lehet, hogy (hazai közállapotaink ismeretében ez egyáltalán nem kizárható) minderre még politikai ellenfelei is csak legyintenek: hüsze gyerek még…
Megjelent a Hunnia 1993/40. számában
