Poros a nagyítóm, koszosak a filmjeim, és „rühesek“ a képeim szárítás után; túl halvány, túl sötét legtöbbje a szaki szemének, mert utálom az ismételgetést, az állandó próbacsíkozást; nem izgat, hány fokos a „löttyöm“ (tőlem a hívóba akár fixír is csepeghet), amikor fotózok, nem a fénykép, hanem valami más érdekel: Lerí-e (mondjuk) a „bácsiról“ maga a nyirkos vénség? Koldusnak nénje, anyja-e a szél, a panaszok anyja? A gyermekportré piszkáljon bizalommal egy csörgőkígyófarkat – a rossz arcokban károsult jóságot keresek.
És ez a művészet (?) nekem valahogy itt van rendben, ha fényképet nézek vagy fotózni kezdek.
Fürdőszobámban úgy bánok a technikával, mint egy távolról jött szakbarbárral vagy tudálékos kultúrvagánnyal, aki fokokkal, szerekkel, századmásodpercekkel mindig csak bizonyít ellenem: „Ezt se, azt se ismered…“
Rá bízom filmjeim előhívását, másolását bárki másra, mert a „csodák“ keccintéskor nemződnek, születnek (ha a dolgokat exponálom és nemcsak a filmeket), lehet úgy jó, ha béka brekeg, szúnyog repül a lencse előtt a „vizes“ képeken, s a fűzek ezért maguk mögött lenhajú lányt is sejtetnek; írhatsz a jó képről verset (papírról-papírra teheted!), ami egymásnak sohasem volt mása, de mindig is rokonsága, mégse élhetnek egy kamrában egymás mellett édesen.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.
Kiemelt képünk azonos az ötven évvel ezelőtt A Hétben megjelenttel: Tóth István: Eltelt a mai nap is. A művész azonban az 1969-es, sokszorosan díjnyertes alkotásának a sokkal kifejezőbb Nehéz út volt címet adta.
