Az Oktober-fest (Októberi Ünnep) fogalmával először Münchenben találkoztam. Szeptember utolsó szombatján, hajnali tíz órakor hívtam fel telefonon egy ismerős fiatalembert, s a vonal túlsó végén az aggodalmas és suttogó anyai hang közölte, hogy az alkalomra s a szabad szombatra való tekintettel a fiú előző este az Oktober-festen vett részt és későn vetődött haza.
Ne haragudjam, hívjam fel később!
Felajzó és elbátortalanító érzés egyszál egyedül nekiindulni egy város megismerésének. Szinte azt írtam: meghódításának. Egy térképpel és egy több utazásra szóló villamosjeggyel felszerelkezve – így valamivel elviselhetőbb az erősen borsos közlekedési díjszabás, mely a választási hadjáratban is egyik vitapontként szerepel – elindultam a nemrégiben lezajlott bámulatos és döbbenetes olimpia színhelye felé.
A televíziós adásokból jól ismert építmények, melyek fölött a sárgazöld, opálos színekben villódzó hullám tarajos tető elterül, most üresen ásítoztak; az úszócsarnok, az emberi képesség mai csúcsainak másfél hónappal ezelőtti színhelye, ezúttal nem a nézők hangorkánjától, hanem ütemes kopácsolástól zengett. A nézőtéri ülőhelyek faburkolatát ugyanis az előkészületek lázában nem éppen az elképzeléseknek megfelelően kivitelezték, s most, hogy akadt egy kis szabad idő, kijavítják, mielőtt törölnék az elvégzett feladatok listájáról.
A toronyból, ahová gyorslift röpít fel, a repülőgép hirtelen felszállásának gyomorcsiklandozó érzéseit idézve, szép kilátás nyílik az olimpiai városrészre, s azon túl egész Münchenre. Villanyfeliratú tábláról tudom meg, hogy eddig 5 millió 800 ezer ember tekintette meg az olimpiai városrészt. Mi tehát már csak tova a hatmillió felé következünk. A rendezők és nyilvántartók valószínűleg a nagy számok igézetes erejében bízva közlik mindezt, én azonban arra gondolok: vajon honnan tudják ilyen precízen? Az egész nem több suhanó gondolatnál: a liftjegyek nyilvánvalóan számozottak. Az eddig tapasztaltak alapján azonban az sem lepne meg, ha a küszöb alatt óra mérné a dobbantások számát, s a végösszeget kettővel elosztva (egy dobbanás bemenet, egy kifelé jövet) közölné az eredményt a hirdető táblával. Az elképzelés – azt hiszem – nem technikailag kivitelezhetetlen, hanem egyszerűen: nem kifizetődő.
Félórányit gyönyörködöm a furcsa és kissé bizarr városképben, s amikor a lift ismét gyomorszáj-csiklandozó sebességgel ezúttal a földre pottyant, első utam ismét a telefonkészülékhez vezet.
A fiú még mindig alszik. Nem, ne költsék fel. Hanem amikor a Goethe térnél a villamosvezető bemondja a mikrofonba, hogy aki az Oktober-festre igyekszik, annak le kell szállnia, gondolok egyet, s magam is beállok a tér háta mögötti beépítetlen terület felé hullámzó hosszú, tömött sorba. Hadd lássam, mi is az, amitől ismerősöm olyan mélyen és hosszan alszik, s amire a nem ismerős müncheniek ilyen végeláthatatlan tömegben áramlanak? Mi lenne? Színes, kavargó vurstli, óriáskerékkel, hullám- és szellemvasúttal, céllövő bódéval és fánkevéssel, mézeskaláccsal, fagylalttal, itallal. Egyszóval jórészt az általunk is ismert elemekkel, csak mindez városrésznyi területen, óriási méretekben, villódzó neonfények sokaságában, elektronizált technikával és a szokásosnál talán nagyobb hangossággal. A szokatlanabb elemek részben a helyi hagyományokból, részben a vásári jellegű szórakoztatóipar fürgeségéből és kitűnő technikai lehetőségeiből adódnak.
A bajor kedélyre és szokásokra mindjárt a bejárat körül két dolog is figyelmeztet. Az első: egy érett férfikorban levő, fején vadászkalapot viselő úriember, aki a bódé felirata szerint a Vogel Jakob névre hallgat, s nevét illusztrálandón fütyül, csattog és trillázik.
Kissé hosszabban időzöm az egyik sátornál, ahol négy-ötéves vagy még kisebb lányok és fiúk kiöregedett és megszelídült lovak hátán feszítenek vagy ijedten feszengenek életük valószínűleg első lovaglása során. S nem volna német népünnepély ez az Oktober-fest, ha a körhinták, forgóhinták végtelen sokaságában nem szerepelne illúziót keltő kivitelezésben űrrepülés is.
S amint így járok-kelek, egyszer csak ismét Vogel Jakob bódéja előtt találom magamat. Ugyanaz a fütty, ugyanaz a trilla, ugyanaz a csattogás. Eltévedtem volna? Nem, a dombon levő katedrális határozottan mutatja, hogy a tér másik végére érkeztem. Ezek szerint Vogel Jakob, illetve vogeljakobok az átló két pontján helyezkednek el. Sőt, lehet, hogy nem is vogeljakobok.Vogel Jakob valószínűleg csak még a vállalkozó, aki ezeket a fütyörészö, csattogó, trillázó embereket bérbeveszi. Igaz, jó pénzért, de mégiscsak bérbe veszi. Ha nem tartanék attól, hogy nevetségessé válok, odamennek a kövérkés emberhez, akinek az a feladata, hogy vidám és vidámságra gerjesztő legyen, és megkérdezném tőle: mondja, uram, tulajdonképpen hogy hívják magát?
A többségnek azonban ez fel sem tűnik. Mi hát ennek a határokat egybemosó, egymástól mindenben különböző embereket közös nevezőre hozó ünnepségnek az eredete, és mi a szerepe? Amolyan modern Dionüszia volna?
Sok embert megkérdeztem az eredetet illetően, de egyértelmű választ nem kaptam. Egyesek úgy tudják, az ünnep egyfajta északibb Dionüszia. Egy minden tekintetben meglehetősen pontos és jól tájékozott ismerősöm azonban úgy vélte, hogy ugyancsak valamikor a középkorban egy jelentős német fejedelem – hogy ki, azt ő maga sem tudta biztosan – októberben házasodott, rengeteg embert hívott meg, s az időben továbbgyűrűző népünnepély így jutott el mai formájáig.
Ha az eredetét nem is sikerült megnyugtatóan tisztáznom, az ünnepség arányai gondolkodóba ejtettek. Nemcsak Münchenben, hanem végig, amerre jártam, vagy Oktober-fest előtt álltak vagy éppen az Oktober-festről tértek vissza. Münchenben csakúgy, mint Kölnben, Hamburgban ugyanúgy, mint Düsseldorfban vagy Stuttgartban. Sőt. Svájcon át hazafelé jövet a schaffhauseni állomáson egy turisztikai plakátot pillantottam meg, melynek kedvcsináló szövege szintén az Oktober-festre hívogatta a jelentkezőket 29-re, a hónap utolsó vasárnapjára. Mi hát a tömegmozgalom magyarázata? Számomra a választ egy nagyon kedves, közvetlen nő adta meg. Amikor utazásom immár hatodik városában buzdított, hogy menjek el az Oktober-festre, azt mondta: ott olyan jól lehet ordítani meg fütyürészni! Az embernek nem kell fegyelmezettnek lennie.
Hogy ennek a lelki szelepnek a megnyílása mennyi visszafojtott gyöngédségvágynak, társas szükségletnek, közösség utáni vágynak nyit szabad teret, milyen fontos pszichológiai és higiéniai szerepet tölt be – azt csak az mérheti fel, aki tudja, mit jelent térkép után eligazodni egy idegen városban, és valami okból nem találni a térképen a keresett utcát, aki utolsó cigarettáját elszíva próbált még egy cigarettát vásárolni egy elromlott automatától vagy aki gondjával-bajával nem talált megértő társra.
Kurjongatni? Igen, azt is kell néha. Az ókori Dionüszia mai tudásunk szerint kisebb közösségek mélyebb és igazibb lelki kohója volt.
Ma már kevesebbel is beérnék?
Csak látványos legyen?
1972. okt. 28.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.