1.
Mire Hamburgba érkeztem, két hatalmas bőröndöm hosszú hónapokig őrzött tyúkszemeket domborított a tenyerembe, szemem ellenben változatlan kíváncsisággal tapadt a látnivalókra. Mint csiga a házát, én is magammal cipeltem a csereöltönytől, a váltás fehérneműn és az olvasnivalón át a konzervekig és a cigarettáig mindazt, ami a másfél hónapos utamat olcsóbbá teheti, s azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb cipekedve és küszködve világot látni, mint életem végéig várni – s talán hiábavalóan várni – az összkomfortos utazásra. A koffer-kulinak nevezett tolószekér után érdeklődtem, melyet Bécstől kezdve minden egyes állomáson annyira áldottam, de rá kellett jönnöm, hogy Hamburg más, itt sokemeletes labirintus az állomás, tele kereskedésekkel, borbélyműhelyekkel, falatozókkal, virág-, illatszer-, ékszer- meg mindenféle üzletekkel, s a sok lépcső és kacskaringó miatt az általam oly nagyra becsült találmány amúgy is használhatatlan volna. Úgy léptem hát be a legnagyobb Hansa-városba, mely 1216 óta Európa legelső polgári köztársaságának számít, s mely nevét Lessing dramaturgiájának címébe ugyanúgy beírta, mint az első világháború utáni proletárharcok történetébe, hogy mindegyre kényszerpihenőt tartottam. Kíváncsian néztem egy-egy valóban mutatós kirakatot, s a beidegződésnek engedve teljesen hiábavalóan cserélgettem a balkézből a jobba és a jobból a balba egyformán nehéz bőröndjeimet. Amikor a jelképes, de annál valóságosabb súlyú csigaháztól a csomagmegőrző jóvoltából megszabadultam s a turistahivatalban azt is megtudtam, hogy az állomás közelében Ellmenreich utca 22. szám alatt viszonylag olcsó szállást kaphatok, Magdalena Rücket asszonyt, a titokzatos, két bejáratú panzió tulajdonosát megváltó angyalnak képzeltem, s mint gyermek az édességet ízlelgettem a szót, melyet csábítóan illesztett kis menhelye fölé: Sorgenfrei (Gondtalanul). S mivel az első lépés ilyen jól sikerült, mindjárt aznap este megnéztem a Thália-színházban Csehov Három nővérét. Csodálkozásomra Olgában, Másában és Irinában nem fedeztem fel nagy, nosztalgiás vágyakozásokat, annál erősebben vésődött belém, kissé katonásan pattogós, ideges járás-kelésük.
2.
A hamburgiak gyakran hangoztatják, hogy a város nem azonos a kikötővel, sokkal több annál: iparváros, kulturális központ, New York után a legtöbb konzulátussal (szám szerint 75-tel) rendelkező település, mely üdülő- és szórakozóhelynek sem megvetendő. Érvként a különleges acélművekre, a hajógyárakra, a hatalmas kapacitású kőolajfeldolgozó berendezésekre, múzeumokra szoktak hivatkozni, s rendszerint mindjárt az ember markába nyomnak egy-egy színes képekkel illusztrált tájékoztatót, melynek címlapján bájos és talányosan mosolygó nő hirdeti, hogy Hamburgban lehet csak igazán élni… A városnézés során az ipari negyedek látnivalói mindegyre előző napi élményeimhez, a Ruhr-vidékhez kapcsolódtak, annak meghosszabbodását vagy elágazását véltem felfedezni mindenben. A Ruhr-vidék rögzítette bennem legkézzelfoghatóbban a modern ipar csodáját, ámulatba ejtő voltát, s az üzemeknek a háborúban betöltött szerepére gondolva egyben félelmetességét is. Ott volt a legtöbb meghökkentő és elgondolkoztató látnivaló.
A Kunsthalleban és a Hamburger Kunstverein-ban hosszan elidőztem a gyönyörű Renoir- és Courbet-gyűjtemény előtt, megnézegettem Picasso, Nolde, Paul Klee, Kokoschka alkotásait, s mivel előzőleg a kölni Wallraf–Richartz múzeumban is jártam, gondolatban az ott látottak mellé helyeztem az ittenieket. Pár órát töltöttem azután Vasarelynek és követőinek grafikái előtt, s valamennyire megértettem az op-art atyjának hihetetlen népszerűségét, melyet pár évvel ezelőtt még meglehetős értetlenséggel fogadtam. Ebben a fajta dekoratív művészetben, mely – meggyőződésem szerint – több hasonlóságot mutat a fizikai kísérlettel, mint a szó tulajdonképpeni értelmében vett művészi alkotással, s amelyben – Vasarely kijelentése szerint – a gőgös zsenit fel kell váltania a tudományos képzettségű művésznek, aki még a komputereket is igénybe veszi, hogy kiszámíttassa velük az idomok és a színek leghatásosabb kombinációs lehetőségeit – ebben a műnemben valóban az ő alkotásai a legjobbak, azok csillognak, villognak s egyben nyugtalanítanak is a legmegkapóbban. Bár véleményem szerint a művészet soha nem válik majd egyetemesen programozhatóvá, mert a hitvallás és a tanúságtétel, a sajátos látásmód és az egyéni életfelfogás a legszeszélyesebben váltakozó kifejezésformák ellenére is mindig lényegi jellegzetessége, meghatározója marad – Vasarely munkáiból jó val több mágneses vonzóerő, sőt – kissé paradox módon – sokkal több „természetesség” is árad, mint egyik-másik követőjének vagy továbbfejlesztőjének csak – azért is – másfajta kompozíciójából.
Pascal Saini fából és madártollakból komponált szobrait (?) nézegetve arra gondoltam: van-e értelme a gyermeki alkotások naivitását jellemző vonássá avatni, ha a kompozícióból hiányzik a báj, könnyedség, felhőtlen derű? Vagy tán a tollak kuszaságát, tisztátalanságát akarta volna kontrasztba hozni a fa hagyományosságával, robusztus voltával, tisztaságával? Spekulatíve kétségtelenül ki lehet ötölni valamilyen választ, a kiállított tárgyakba bele lehet magyarázni valamilyen felfogást, de a gondolatok, az asszociációk nagyon lassan, nagyon vontatottan indulnak meg, s kétes, hogy abba az irányba indulnak meg, amerre Saini akarta. Feltéve, hogy a furcsaságon kívül egyáltalán akart valamit is…
Hamburgban írta meg Lessing a mindennapi élet témáit színpadra vivő drámák, a köznapi hősök és a természetes beszéd létjogosultságát igazoló elméleti művét, a középfajú drámák esztétikai alapvetését, a hamburgi színházak azonban ma már nemcsak az ő dramaturgiáját nem tartják egyedül üdvözítőnek, hanem a hagyományt a végső lehetőségek kipróbálásával, minden rendszabály, előírás, törvény, dogma sutba vetésével párosítják. Ha egyáltalán lehet így mondani, ha hidakat és pallókat lehet egyáltalán felfedezni a szó hagyományosabb értelmében vett drámák és azok között az ideges, nyugtalan, igen gyakran üvöltő színpadi alkotások között, amelyek gyakran ugyanannak a színháznak a műsorán egymás mellett, párhuzamosan szerepelnek. Amikor tehát U. J. úrral, a Deutsches Schauspielhaus dramaturgjával az egyik kávéház teraszán, egy kapuciner mellett a mai német drámáról beszélgetünk, előbb hosszasan érdeklődik afelől, miket láttam eddig, mi hogy tetszett, s csak azután ajánlja figyelmembe – mint véleménye szerint, de hangsúlyozottan egyéni véleménye szerint – a legérdekesebb mai drámai alkotásokat, Thomas Bernhard Borisz ünnepe s A beszámíthatatlan és okos című színműveit, a Berlinben élő, de nyugaton is sűrűn játszott Peter Hacks több darabját, s ha a fenegyerekeket is meg akarom ismerni, Peter Handke Kasparját. Az ajánlásból s különösen az utolsó részből azt olvasom ki, hogy aránylag jól tippelt, megsejtette hogy a kísérletek sokaságából az érdekel, ami valóban új, de nemcsak divatos, hanem kapcsolódik valamiképpen a dráma legjobb hagyományaihoz is. Manapság ugyanis a konzervatív és a haladó ízlés egyaránt árnyaltabban és sokszínűbben választhatja meg kedvenc darabját, határolhatja körül ízlésének jellegzetességeit, mint akárhúsz-harminc évvel ezelőtt is. Hogy U. J. úr mégis jól tippelt, ebbeli benyomásom akkor erősödik meg, amikor a mai román drámák sorából Marin Sorescu Jónása felől érdeklődik, s kérésére most már szívesen figyelmébe ajánlok magam is néhány újabb román és magyar drámát.
S a meglehetősen vontatottan, sportnyelven: kölcsönös puhatolózással induló beszélgetésnek egészen hangulatos fordulatot ad, hogy megtudom: színházuk élén új igazgató áll, a régi a túlságosan kockázatos repertoárpolitikába bukott bele. „Nálunk mások a feltételek, mások az összefüggések – mondja U. J. úr – s egyben a színházigazgatók kevésbé védettek, mint Önöknél. Itt nem csak abba lehet belebukni, ha valaki nem akar semmit, hanem abba is, ha valaki jót akar, de nem tudja, hogyan kell keresztülvinni.”
3.
Kikötőt láttam én már életemben eleget, Konstanca mellett láttam többek között balti-tengeri kikötőket és az egykori Fiumét, a mai Rijekát is, de a hamburgihoz foghatót még soha. Ha az állomás más, a kikötő meg különösképpen más. Két órán át cikáztunk hajóval a hatvan, kisebb kikötőnek is megfelelő medence és a háromszáz dokk egyikétől a másikáig s hallgattuk bizonyos Arnemann nevű úr szakszerű magyarázatait. A kikötőből mégis mindössze annyit láttunk, amennyi egy futó benyomáshoz szükséges. Nem is csak kikötő ez, hanem megszámlálhatatlan rakodóhelyet összesítő hatalmas telep medenceszerű ki-, be- és oldalelágazásokkal, éjjel-nappal nyüzsgő élettel. Ha egy tengerész azt mondja, hogy hajója Hamburgban rakódott, de ugyanakkor az ott veszteglő másik, ismerős hajót nem látta – minden további nélkül el lehet hinni. Nem ez furcsa, hanem az, ha mégis rátalál. No és a rakodás. Aki a szó hallatára cipekedő munkásokra gondol, körülbelül akkorát téved, mintha utazásról beszélgetvén postakocsira gondolna. Daruerdők, konténerek, hatalmas hűtőberendezések, 25-30 és még több ezer tonnás úszó erődök, elektronikus számoló gépekkel irányított forgalom– ez nagyjából a hamburgi kikötő. A ki- és beszögeléseken szép fásított részeket, vendéglőket pillantunk meg. Ötvennégyezer fát ültettünk a kikötőbe – szólal meg Arnemann úr, s jelentőségteljes szünetet tart, emésztési időt engedélyez, hogy fel tudjuk mérni a szám nagyságát. A rakodóhelyek egyikére új hajó fut be. „14 000 márkába kerül egy napi időzés – közli ugyanolyan szenvtelen hangon, majd így folytatja: – A kikötő szívében drágább, a várostól távolabb olcsóbb. Ez valószínűleg sporlós vagy devizanehézségekkel küzdő hajó.”
Magamban azon morfondíroztam: vajon ismeri Arnemann úr Brecht színházelméletét, hogy ilyen szándékos szűkszavúsággal közli velünk a meghökkentő számokat s tartja meg utánuk a hatáskeltő szüneteket? A kirándulás kedélyes mozzanattal zárul: „Mi, hamburgiak – mondja kalauzunk – azt szoktuk mondani – városunk időjárása jobb, mint a híre. Az óvatosabbak azonban hozzáteszik: esernyőről, esőköpenyról és meleg holmiról azért ajánlatos gondoskodni. Önöknek ma pechük volt – teszi hozzá a ködös időre célozva.– Látogassanak el holnap, biztosítom Önöket, meine Damen und Herren, hogy jobb időt fognak ki. Aki a kikötő életének más vonatkozásait is ismerni akarja, látogasson el este a St. Pauli negyedbe.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
