Kányádi Sándor színművének ősbemutatója
Kicsit szimbolikusnak érzem, hogy a költőként jól ismert Kányádi Sándort március 22-én este, az Ünnepek háza ősbemutatóján, épp Csíky András vezette a közönség elé. Nem azért, mert ők ketten földiek és régi jó barátok – ez az ügy szempontjából teljesen mellékes –, hanem mert Csíky személyében az a színész mutatta be a szerzőt a szatmári nézőknek, aki a dráma egyik legbonyolultabb figurájának megelevenítésével bizonyította: kiválóan érzékeli a Kányádi-darab sok szálból szőtt anyagának minden rétegét, árnyalatát.
Első látásra ugyanis az Ünnepek háza nagyon egyszerű és világos szerkezetű – úgy is mondhatnám: hagyományos felépítésű – színmű: Apu kitüntetése egybe toborozza nemcsak a család tagjait és barátainak egyikét-másikát, hanem odavonz olyan alkalmi vendégeket is, mint Hosszúkás, Pipacs, Cserép és a többi eredeti becenevű fiatal, Kamarás, a tévés (ahogy ő nevezi saját magát: Kamarás, a kamerás), a virágkihordó stb. A különböző környezetből jövő színes, változatos figurák felvonulása alkalmat ad a szerzőnek, hogy a mai élet sok jelenségét felvillantsa, s hogy jellemfestő erejének bizonyságául az alakokat egy monológgal, egy-két hosszabb párbeszéddel, máskor egy kiélezett helyzetben elhangzó párszavas replikával jól emlékezetünkbe vésse.
A szerteágazó, látszólag csapongó párbeszédeket nem fűzi egybe sem olyan értelmű színpadi változatosság, mint amilyent például Shakespeare-nél vagy Brechtnél tapasztalunk, sem olyan feszes cselekmény, mint ami a naturalista vagy hagyományosan realista színművekre általában jellemző.
Kányádi darabjában tulajdonképpen „csak” annyi történik, hogy egy szépnek, felemelőnek és nagyarányúnak induló ünnepség átcsap a maga ellentétébe, az ünnepelt halálával végződik. A szöveg nem tör közvetlenül, egyenesvonalúan a végkifejlet felé, s az ünnepség szomorú végét is csak közvetve érezzük szükségképpinek. Ne értsen senki félre: a darab vége szervesen következik az előzőkből, de az ábrázolás lebegőbb módja állandóan sejteti: itt a lehetőségek és alternatívák sokaságából az egyiket látjuk. És ez korántsem véletlen, hanem a téma, a mondanivaló és a hősök jellegéből következik. A dolgok közelebbi megvilágítása érdekében hadd vessük össze egy futó párhuzam erejéig az Ünnepek házát Priestley Váratlan vendégével. Az összehasonlítás ugyanis tematikailag eléggé kézenfekvő; az alapszituáció meglehetősen hasonló. Priestley azonban fennhéjázó, hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó polgárokról ír, akik csak a körülmények és a tények kényszerítő ereje folytán hajlandók belátni bűneiket. Ezért van szükség az igazság felderítése érdekében a rendőrfelügyelőre, ezért adja a darab feszültségét a nyomozás izgalma. Kányádi másfajta emberekről, a szocializmus talaján álló típusokról ír. Olyan férfiakról és nőkről, akiknek megvannak ugyan a maguk hibái, kisebb-nagyobb gyarlóságai, sőt itt-ott bűnei is, de „normális emberek”. Ezeket állítja ő a szocialista humanizmus reflektorfényébe. S mivel a hősöket más fából faragták, mivel más célok és eszmények lelkesítik őket, ezért szükségképpen más a darab szerkezete, felépítése, minden eleme. (Ha valaki az elmondottakat úgy értelmezné, hogy nézetem szerint mai témájú drámában elképzelhetetlen egy, a lelkiismeretet megtestesítő szimbolikus hős, akár rendőrfelügyelő, akár másfajta minőségben – megnyugtathatom, téved. Csupán azt állítom, hogy Kányádi hőseinek nincs szükségük rendőrfelügyelőre, még ha a nyomozás mindig és minden körülmények között hatásos feszültségteremtő erő is.)
Ha az Ünnepek háza szerkezetéhez, jellegéhez bizonyos értelemben példaképül szolgáló drámatípus után kutatunk, véleményem szerint Csehovnál kell megállapodnunk. Az ő szerkesztési és ábrázolási módjából, cselekménybonyolításából tanult a legtöbbet Kányádi, az ő felfedezéseit használta fel egyéni módon. Akárcsak ott, a párbeszédeket itt is valami nagy szöveg alatti áramlás kapcsolja egybe (ezzel függ össze az ábrázolásnak és a darab végének már említett lebegő jellege). A szavaknak, a mondatoknak, a párbeszédeknek egy tételesen ki nem mondott, de csalhatatlan biztonsággal észlelhető életérzés, filozófiai elv vagy szempont ad felületen túli mélységet és magasságot. Ez a replikák magasba röpítő üzemanyaga.
Mi áramlik a szöveg alatt? Az Ünnepek házának szerteágazó párbeszédei mögött az illúziók, vágyak és a valóság tényei mérkőznek, minden replika az elemek összhangjának, kisebb-nagyobb összeütközéseinek, ellentmondásainak egy-egy vonatkozását villantja fel. Nem elvontan, nem általában és nem is csak közösségi vonatkozásban, hanem közösségi és egyéni viszonylatban egyaránt, kinek-kinek a sorsa, tapasztalata szerint.
Más szavakkal: a vélemények, érzések, gondolatok azt tükrözik, hogy a hősöknek mit és hogyan sikerült megvalósítaniuk a szocializmus talaján fogant illúziókból, elképzelésekből, vágyaikból. Ugyanakkor a gondolatok, érzések és magatartásformák a patikamérleg pontosságával jelzik azt is: mi az egyes hősök emberségének a specifikus fajsúlya. Avagy nem jellemző-e, hogy Apu, a volt illegalista, a mai gyárigazgató, amikor kissé könnyelmű, élelmes és élnivágyó barátja, Náci bácsi, mintegy az ő nevében méltatlankodik, amiért a kitüntetéssel egyszerre nyugdíjba küldték, ő csak legyint: valamelyik vezető beosztású ember figyelmetlenségéről lehet szó, nem méltánytalanságról, csupán tapintatlanságról.
Az illúzió és a valóság nem egyszerű és korántsem egysíkú dialektikájára keresik az egyéni helyzetüknek megfelelő feleletet – nem csak azok, akik szocialista emberségből jelesre vizsgáznak (Apu, Anyu, a fiatalok közül Sándor, az örökbe fogadott fiú), hanem azok is, akiket az élet erősebben megrázott, akik meginogtak és különböző irányokba kilengtek (Imre a bor és a rezignáció, Náci bácsi az élvezethajhászás felé) és azok is, akik – legalábbis időlegesen – utat tévesztettek, akik a konformizmus tagadásában és a nonkonformizmus keresésében csak olcsó, meghökkentő „csakazért is másfajta” megoldásokhoz jutottak el. (Legbeszédesebb példa ebből a szempontból Ilona, akinek meleg líraiságot és kíméletlen, már-már nyegle szókimondást egybeötvöző alakja arra figyelmeztet: a divathajhászás szintjén megrekedő, konkrét életcél nélküli nonkonformizmus ugyanúgynem üdvözít, akárcsak a lélekölő konformizmus). Illúzió és valóság sokféle kombinációs lehetősége, figuránként változó dialektikája jelenti azt a szilárd eszmei alapot, mely az Ünnepek háza alkotóelemeit a színpadi szituációknál is jobban, szervesebben kapcsolja egységbe. Ez az az eszmei kötőanyag, mely az olyan szélsőséges pólusokat is összetartja, mint a hit nélkül élni nem tudó Apu vagy Sándor és a másik végleten elhelyezkedő Kamarás, a hitetlen illúziógyáros.
A darab egyértelmű tanulsága: eszme, cél, meggyőződés nélkül élni lehet ugyan, de nem érdemes, s aki igaz ember, az nem is tud. Ezt a forró vallomást nem csupán egyik vagy másik figura magatartásából lehet kiolvasni, hanem a darab egészéből is. Még akkor is, ha a szerző stílusosan és költészetéhez méltóan nem harsogja teljes hangerővel fülünkbe igazát, hanem szordínósan, itt-ott lírai elérzékenyüléssel hirdeti. Ennek a jelentős és költőileg szépen ábrázolt mondanivalónak a hatását még az sem fokozza le, hogy egyik-másik rész esetleg szervesebben és többrétűén is beépülhetett volna a drámába, egyik-másik szálat tovább lehetett volna szőni.
A szatmári előadás, egyes gyengébb részletei ellenére is – úgy érzem – egészében méltó a drámához. Kovács Ferenc, a rendező, főként a lírai momentumokat exponálja stílusosan és hozzáértően. Az előadás egyik legszebb pillanata az a szemérmesen halk, őszinte együttérzés, ahogy a család tagjai megvigasztalják a nyugdíjas mivoltával megbékélni mégsem tudó Aput. A másik kulminációs pont az előadás befejezése: az a gyakorlatilag céltalan s épp ezért gyönyörű pillanat, amikor Anyu egyenletes, nyugodt léptekkel viszi fel a lépcsőn a pohár vizet a szívroham következtében meghalt Apunak. Nem tudom, de nem is érdekes, ki találta ki a „játékot”, az Anyut alakító Nyiredi Piroska-e, a rendező vagy valaki más? Az azonban bizonyos, hogy ebben a momentumban egy egész élet csöndes, hűséges kitartásának, a hitnek és az állhatatosságnak a dicsérete sűrűsödik. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy az előadás vígjátéki elemei nem emelkednek a líraiak hatásfokára. Úgy érzem: szélesebb érzelmi és gondolati skálán mozgó előadás is elképzelhető, mint a szatmári, s magának ennek az előadásnak is vannak kellőképpen ki nem aknázott kontraszt és poentírozási lehetőségei.
Az együttes lelkes odaadására jellemző, hogy a kitűnő színészi alakítások egész sorát láthattuk, s hogy önkényesnek minősíthető rangsorolással senkit meg ne sértsek, hadd szóljak egy-két szót a főbb szereplőkről a szereposztás sorrendjében. Apu szerepében Zsoldos Árpád nagy belső fűtöttsége, szenvedélyessége sugárzó bölcsességgel, az egyensúlyát nehéz áron is kivívó ember derűjével, sőt kedélyességével párosult. Anyu megtestesítőjeként Nyiredi Piroska az utóbbi évek egyik legszebb alakítását nyújtotta. A fentebb leírt zárójelenet egy kiváló alakításra tette fel a koronát. Az előadás legbizonytalanabb és legvitathatóbb alakítása a Bartis Ildikóé. A fiatal színésznő nem bírta szusszal, eszközökkel Ilona nehéz szerepét. Nem egy botlásaiban, gyöngeségeiben, esendőségeiben is utat és célt kereső leányt hozott, hanem alig érzékeltetett többet egy kellemetlenkedő könnyűvérű fruskánál. Hogy mi a nem sikerülés oka – döntse el a színház. Ilona ilyenfajta megformálása azonban jelenleg elég nagymértékben hozzájárul az előadás lehetséges skálájának ama csorbulásához, a drámai, lírai és vígjátéki elemek egyensúlyának ki nem érleléséhez, amiről már írtam. Csíky András újra megcsillogtatta nagy és rendkívüli kvalitásait. A rendezők elemi fokon lebeszélik, ha kell, erőnek erejével leszoktatják a színészt arról, hogy „énekeljen”. Csíky Andrásnak azonban egyéni, senkiével össze nem téveszthető szólama van, az ő nekilendülő és többnyire szabálytalanul megtörő mondatai mindig hoznak valamit a figura érzelmi és gondolati világának mélyéről, néha egy-egy egész drámai helyzetre vetnek új fényt. Őt – úgy érzem – bűn volna lebeszélni az „éneklésről”… Itt azonban már ugrani kell, nem lehet betartani a színlap szerinti sorrendet. Csíky András után mindjárt Ács Alajos kiváló karakteralakítását, a Náci bácsit kell megemlíteni. Annyi életerő és élvhajhászás, hamisítatlan kedély és ravasz minden-hájjal-megkentség, nem lankadó virtus és gondosan rejtegetett ostobaság rejlik az ő Náci bácsijában, hogy egyenesen úgy hatott, mintha Móricz Zsigmond valamelyik bővérű figurájának mai változata lépett volna elénk. Kisfalussy Bálint szépen és hitelesen, egyetlen disszonáns hang nélkül oldotta meg a civilizatori hajlamú Sándor ábrázolásának nehéz feladatát, Elekes Emma pedig a háztartási alkalmazott kurta szerepében is bebizonyította, hogy jelentős színészegyéniség. Őszinte hangjai, sürgő-forgó lépteinek dübörgései mindenkinek emlékezetébe vésték a figurát. Török István és Boér Ferenc alakítása a virágárus, illetve a tévériporter szerepében jónak mondható, ezúttal azonban mintha mindketten egy kicsit saját színvonaluk alatt maradtak volna. Villanásnyi szerepekben jól elhelyezett színfoltokként tarkították az előadást: Tóth-Pál Miklós (Tamás), Diószeghy Iván (Sminkelő), Czintos József (Hosszúkás), M. Kovács Lenke (Pipacs), Kocsis Antal (Cserép), Vajda István (Czinóber) stb. Paulovics László ezúttal „hagyományosabb” díszlete dekoratív és jól szolgálja a játéklehetőségeket, Szatmári Ágnes kosztümjei mutatósak. Csak Ilona öltözetét éreztem a figurához nem illően szegényesnek.
Reméljük, hogy az előadásnak – különösen, ha az említett pontokon javul – további közönségsikere lesz, s az Ünnepek háza újabb érvként szolgál majd bizodalmunkhoz: nem csak a hagyományos dramaturgiát követő „szórakoztató művek” nyerhetik el a legszélesebb rétegek tetszését, hanem a magasabban szárnyaló, szimbólumokat és parabolákat csatasorba állító drámai alkotások is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.
