Beszélgetés dr. Csiky Kálmánnal, a marosvásárhelyi Elmekórtani Intézet professzorával
• az első öt év
• testhezálló teherbírás
• ne bántsuk egymást
• ötven százalékban az egyénen múlik
• a berozsdásodott beteg
– Korunkban az idegmegbetegedések száma, sokak szerint, növekedőben van. A neurózis civilizációs betegség lenne?
– Bár világviszonylatban csupán tájékoztató jellegű adatok állanak rendelkezésünkre, ezekből is kitűnik, hogy ötventől felfelé az idegmegbetegedések aránya jelentősen növekszik. Az Egészségügyi Világszervezet keretében Standley felméréseket végzett, s az ő 1963-as adataiból kiderül, hogy az idegbetegségek aránya az összbetegségekhez viszonyítva, 8 és 23 százalék között váltakozik. A legnagyobb növekedés Angliában mutatható ki, ahol 1951 és 1960 között az idegklinikákra beutalt betegek száma 84 százalékkal emelkedett, ezekből 30 százalék krónikus, 54 százalék új beteg; Franciaországban az új betegek aránya 50 százalékot tesz ki, az Egyesült Államokban viszont a növekedés mindössze 0,2 százalékos, de az orvosi kezelésben részesülök száma 5,8 ezrelék, vagyis 1000 ember közül majdnem hatan szenvednek különböző idegbántalmakban.
Nálunk, az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint, 1957 óta az ilyen jellegű megbetegedések a gyakoriság sorrendjében a harmadik helyet foglalják el. Tény, hogy a civilizáció fejlettebb fokát elért államokban több a neurózisos megbetegedés. De nőtt az utóbbi időben az idegbetegségek statisztikája olyan államokban is, amelyek nem mutathatnak fel látványos eredményeket, nem dicsekedhetnek létfeltételeik gyökeres korszerűsödésével. A közhiedelemmel ellentétben, amikor neurózisról beszélünk, nem valamiféle jellegzetesen értelmiségi betegségről szólunk. Nem jellegzetesen értelmiségi betegségről van szó, még akkor sem, ha az egyetemi hallgatóknál, főként az első években, viszonylag gyakran mutatható ki az idegrendszer teherbíró képességének bizonyos stabilitás hiánya.
Ugyan csak ezzel kapcsolatban kívánom megjegyezni, hogy – véleményem szerint – a családi életnek egyes túlhaladott, de makacsul meggyökeresedett formái miatt a dolgozó asszonyok neurotizálódási esélyei fokozottabbak, mint a férfiaké. Gondolok itt mindenekelőtt a férfi bizonyos fokú kiszolgálásának igényére s más hasonló dolgokra.
– Általában mik a jelenség okai?
– Az okok között első helyen kell említeni a modern élet felfokozott és egyre fokozódó ritmusát, rendkívül sokféle követelményét, elvárását. Nem csak a fokozott szakmai követelményekre gondolok, hanem az életmód és az életvitel egészére. A mai életmód jólformált, kiegyensúlyozott, teljes lelki személyiséget igényel. Persze maga a fogalom – a lelki személyiség – is több oldalról meghatározott. Mindenekelőtt itt van a biológiai alap, röviden az agyvelő. Az ép személyiség feltételezi az ép agyvelőt. Ha ezzel baj van (akár örökölt a baj, akár valam ilyen szerencsétlenség – súlyos baleset stb. – folytán szerzett), akkor már másfajta jelenségről van szó.
Eszem ágában sincs tagadni a biológiai tényezők fontosságát, mégis az a véleményem, hogy a szélsőséges eseteket leszámítva, a döntően determináló hatás társadalmi. A lelki személyiség beérése csak társadalmi körülmények között képzelhető el. Említsük itt mindjárt a társadalom legkisebb sejtjét, alapelemét: a családot. Szerepe a személyiség kialakulásában döntő fontosságú, méghozzá nem annyira a megismerés struktúrájának a befolyásolása révén, hanem inkább az érzelemvilág kialakításában, hogy a családi viszonyok általában s a gyermek fejlődésének első öt évében különösen, rendezettek-e vagy sem, hogy a kisember palánta az anyai szeretet légkörében nő-e fel vagy sem, annak kihatása az élet további folyamán meghatározó jelentőségű. Később a család elveszti egyeduralmi helyzetét a személyiség kialakításában, előtérbe lép az óvoda, az iskola, de a társszerzői szerepet továbbra is megtartja.
Ezeken a magasabb fokokon az életre való edzés keményebb, rigurózusabb, nem egyszer a kialakuló személyiség teherbíró képességét is próbára tevő. A társadalmi életbe való beilleszkedés bizonyos hullámzáson keresztül tovább segíti a személyiséget, új értékrendszert alakít ki, melynek mércéje immár nem csupán az egyéni hasznosság, hanem a társadalmi fontosság, az emberi termékenység társadalmi szerepe.
– Ezek a személyiség kialakulásának általános keretei, feltételei. Hol jelentkezik ezeken belül a neurotizáló tényező?
– Mindenek előtt különbséget kell tennünk az egyszerű, köznapi idegesség és a neurózis között. Amit a mindennapi életben idegességnek nevezünk, az még korántsem neurózis.
Mármost, ha a mai ember általános létfeltételeit vesszük szemügyre, a személyiség kialakulásához vezető, imént vázolt folyamat tartalmi jegyeit, jellegzetességeit vizsgáljuk, akkor óhatatlanul arra a következtetésre jutunk, hogy a mindennapi életben nagyon sok apró-cseprő idegesítő momentum akad, s ezek a látszatra jelentéktelen dolgok ha mind nagyobb tömegben zúdulnak az emberre, tartósítják az ideges hangulatot. Példákat soroljak? Megváltozott az életformánk, a városi ember ritkább esetben lakik családi házban, gyakrabban tömbházban vagy társbérletben. Falun is van ilyesmi, olyan esetekben, amikor az idősebb és a fiatalabb pár egy fedél alatt él. Az emberi együttélés szabályait viszont nem tiszteljük eléggé, úton-útfélen áthágjuk őket. Többnyire autóbusszal járunk a munkahelyünkre vagy faluból a városba, s az autóbuszok nem egyszer késnek… Kizökkentünk apáink tempós életritmusából, az ügyintézésre ránehezedő, hivatalosan is sokszor bírált bürokratikus módszerek, a csűrés-csavarás viszont az ökrösszekér bandukolásánál is lassúbbá teszik az intézési módokat. A szakmai feladatok igen gyakran halmozódnak, s ha valaki nem tud kellő eréllyel rendet teremteni a dolgaiban, kevesebb lesz a sikerélmény, egyre ritkábban örülhet a jól végzett munka tudatának. Mindezek korántsem egyenértékű tényezők, s a futólagos emlékeztetéssel mindössze érzékeltetni akartam: az élet számtalan jelensége konfliktusok lehetőségét hordozza magában. Ha a személyiség nem eléggé harmonikusan fejlett és kiegyensúlyozott, ha az élet jelenségeinek megítélésében nehezen igazodik el. A szemléletének meghatározó jegye az egocentrizmus, akkor a konfliktusos állapot s vele együtt a feszültség tartóssá válhat.
Azzal kezdtem, hogy a köznapi idegesség még nem neurózis. Ez alapigazság, de mereven, statikusan felfogva féligazság, sőt alkalmankint annál is kevesebb. Mert a sok idegesítő momentum halmozódása végül is átbillentheti a szubjektumot, az idegességet a neurózistól elválasztó határvonalon, maga is átalakulhat kórokozó tényezővé. Vagyis a mennyiségi felhalmozódás ezen a téren is minőségi ugrásba, ezúttal negatív előjelű változásba csaphat át. A dolgot tovább bonyolítja, hogy képtelenség a teherbírás valamiféle egységes határvonalát megjelölni. Az emberek a személyiség kialakulását meghatározó biológiai és főként társadalmi tényezőktől függően más és más kapacitásúak; ami az egyiknek sok, a másiknak meg sem kottyan. Egy kis túlzással azt lehetne mondani: ahány ember, annyiféle határérték.
– Vannak-e közelgő veszélyt jelző szimptómák és melyek ezek?
– Ha létezne ilyen határ előtti vészjelző, akkor csak szabatosan körül kellene írni, tudatosítani, bárki diagnosztizálhatná saját magát, s megfelelő előírások alapján megtehetné az ellenintézkedéseket. A valóságban az a bizonyos minőségi ugrás rendszerint olyan hirtelen következik be, mint amikor a villanykapcsoló elfordítása nyomán a szobára sötétség borul. A betegen fóbiás, kényszeres, deprimált hangulat lesz úrrá, s ezek az első jelzések nem csak szorongást, de egyenesen kétségbeesést, pánikot váltanak ki. A szubjektumot elárasztja a betegségtudat, s mivel ilyen körülmények között nem képes zavartalan teljesítményre, ez a betegségtudatot tovább fokozza. Ha gondolkodását különböző előítéletek (rosszul értelmezett szégyenérzet, a környezet vélekedésétől való félelem stb.) béklyózzák, szinte biztosra vehető, hogy nem idegorvoshoz fordul, hanem a körzeti orvosnál, belgyógyásznál vagy más szakorvosnál keres segítséget. Növeli a bizonytalan tapogatózás esélyeit, hogy a panaszok rendkívül sokszínűek és különböző szervekhez (szív, máj, epe stb.) kötöttek lehetnek. Az a válasz, amit egyes orvosoktól gyakran hallunk, hogy „megvizsgáltam és semmi szervi baját nem találtam” – nem válasz. Bármilyen orvosnak tudnia kell, hogy ilyenkor maga az állapot a betegség. Leszámítva természetesen az olyan szélsőséges eseteket, amikor krónikus munkakerülőkről vagy hasonlókról van szó.
– Ha nem lehet a kialakuló betegséget a huszonnegyedik órában megállítani, melyek a további megelőzés lehetőségei?
– A legfontosabb kérdés valóban a megelőzés. E tekintetben szükség van az általános mentálhigiéniai rendszabályok széleskörű ismertetésére, propagálására, a betegség epidemiológiájának és megelőzési rendszabályainak kidolgozására. Nálunk, sajnos, távolról sem lehet még elmondani, hogy a mentálhigiéniai ismeretek az általános műveltség szerves részét alkotnák. Olyan általános akcióra lenne szükség, mely a felnövő nemzedéket s az ezután következő nemzedékeket a legkisebb kortól kezdve megfelelő ismeretekkel vértezi fel. Módot kellene találni arra, hogy a családtól kezdve, az iskolán, szakiskolán át, a különböző más intézményes keretek útján a gyermekek és az ifjak elsajátíthassák azokat az elemi ismereteket, melyek a személyiség harmonikus fejlődését szolgálják, s az egyéni kibontakozást és a társadalmi beilleszkedést zavartalanná teszik.
– Megkérhetném arra, hogy egy-két fontosabb mentálhigiéniai szabályt ismertessen?
– Hogy puszta illusztrálásként egy-két példát felhozzak, a következőket mondanám: egyének és közületek általános szabályává kellene tenni, hogy embertársaik türelmével, lelki egészségével ne éljenek vissza. A jelszó az lehetne: ne bántsuk egymást fölöslegesen. Persze ez esetben is könnyebb a kívánalmat és a jelszót megfogalmazni, mint annak alkalmazását az élet minden területén biztosítani. Megesküdnék, hogy már az elv tudatosításával is jelentős eredményeket érnénk el, kapcsolataink és egymáshoz való viszonyulásaink emberségesebbekké, emberszabásúbbakká válnának.
Vagy hogy még praktikusabb és megfoghatóbb példát hozzak fel: rendkívül fontos volna objektíven, precízen meghatározni, hogy kitől mit várhatunk el. A mindennapi életben egyes emberek, sajnos, nem számolnak azzal, hogy a különböző társaikkal szemben támasztott igények és elvárások távolról sem lehetnek azonosak, hogy az embereket nemigen lehet büntetlenül beskatulyázni. Nem csak az a kérdés, hogy pillanatnyilag valaki valamit el tud-e végezni vagy sem, s ha el tudja végezni, milyen szinten teszi ezt. Ugyanilyen fontos az is: tudja-e azt a tevékenységet folyamatosan, huzamosabb ideig is jól végezni? Vagyis a dolgokat nem csak az adott pillanatban, hanem hosszabb távlatban is látni és mérlegelni kell. Ezeknek az elveknek a figyelembe vétele rendkívül fontos a pályairányításban és más, hasonló gyakorlati kérdésekben.
Ez volna a gyakorlati teendők egyik csoportja. A másik: az egészségügyi főhatóság a pszichés megbetegedések egyre nagyobb jelentőségét és a társadalmi igényeket felmérve különböző mentálhigiéniai szervek, lelkigondozó egységek létrehozásán fáradozik (románul: Serviciul de Sănătate Psihică). Ezek hivatása lenne az is, hogy gondoskodjanak a gyógyult betegek megfelelő elhelyezéséről, szakmájuk esetleges megváltoztatásáról, az új szakma elsajátításáról és a további egészségügyi ellenőrzés biztosításáról. A feladatok sokrétűségét szem előtt tartva a tanácsnak nemcsak idegszakorvos, hanem pszichológus, sőt jogász tagjai is lesznek.
– Ez lenne tehát a kívánalmak, tennivalók egy része.
– Ezen kívül a gyakorlati előírások között szerepelnie kellene még – mint ahogy az Egészségügyi Minisztérium tervezetében is joggal kapott helyet – az orvosképzés és továbbképzés bizonyos fokú módosításának, a követelményekhez mért változtatásának. Véleményem szerint az orvosi lélektannak nem az utolsó éven, hanem korábban be kell épülnie az egyetemi, főiskolai tananyagba. Azt is természetellenesnek tartom, hogy az orvos-lélektan nem kötelező, hanem fakultatív tantárgy, s csak az utóbbi időben történtek egyes kísérletek oktatásának bevezetésére.
– A mentálhigiéniai ismeretek elsajátításán kivül hárul-e az egyénre valamilyen más szerep is a neurózis megelőzésében?
– Véleményem szerint az egyén szerepét a lelki egészség megóvásában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mindenki tehet arról, hogy egészséges, harmonikus, kiegyensúlyozott életmódot folytat-e vagy sem, hogy mozog-e, jár-e friss levegőn vagy sem, kirándul-e időnként vagy füstös szobákban tölti idejét. De mást mondok: abban a tekintetben, hogy a neurózis leküzdésében be kell-e vonnunk a beteget a harcba, az orvosnak mintegy szövetségesévé kell-e avatnia őt vagy sem – a vélemények meglehetősen megoszlanak. Én magam az eddigi tapasztalatok alapján azt vallom: a megelőzés is, a gyógyulás is legalább 50 százalékban az egyénen múlik. Ha csupán a kétségtelenül jelentősen fejlődött s ma már hatásosnak mondható gyógyszereink és saját terapeutikánk erejében bízunk, de a beteget nem igyekszünk kiragadni passzivitásából, lehetőségeink feléről mondunk le.
– Mi a különbség neurózis és pszichózis között?
– A neurotikusnak egyik fő jellemvonása a hangsúlyozott, sőt gyakran aránytalanul túlhangsúlyozott betegségtudat. Ez sokaknál „a megőrüléstől való félelemmel” jár együtt. Tegyük mindjárt hozzá: meglehetősen alaptalan félelemmel. Mert igaz ugyan, hogy az elmebetegség, a pszichózis, az enyhétől a hevenyebb esetekig rendkívül sok fokozatot mutat, s bizonyos könnyebb megbetegedési formák a kezdeti stádiumban betegségtudattal járhatnak, a minőségi megkülönböztető jegyet azonban a neurózis és a pszichózis között az adja, hogy az utóbbi esetben a szubjektum híjával van a betegség belátásának, saját magáról alkotott téveszméit, színes érzéki csalódásait tartja valóságosaknak, a környezetbe való beilleszkedés képessége csődöt mond, egyszóval a pszichózist a környezetnek kell észrevennie és segítségért minél előbb szakorvoshoz fordulnia, a beteget intézetbe szállítania. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni ezt a néhány szót: mielőbb, már az első jeleknél. Több szempontból is: egyrészt a pontos kórismézés, a súlyos neurotikus és pszichopatoid esetek elkülönitése csak a szakintézetben válik lehetségessé.
Másrészt a betegség korai felismerése, a beteg akut profilú intézeti, klinikai, kórházi kezelése az eddigi várakozásokat messze felülmúló eredményeket hozott máris, és megfelelő feltételek mellett még nagyobbakat hozhat a közeljövőben. A legnagyobb morbiditású körnél, a szkizoid megbetegedések nagy csoportjánál például, az enyhébb esetekben megfelelő intézeti kezeléssel biztosítható a teljes gyógyulás, a krónikus esetekben pedig rövidebb-hosszabb ideig tartó kezelés mellett elméletileg szinte minden esetben elérhető, hogy a beteg kisebb-nagyobb defektusai ellenére gyakran be tudjon illeszkedni környezetébe, társadalmilag is hasznos tevékenységet tudjon folytatni.
A modern elmegyógyászat perbeszáll a fátumszerűen sújtó betegségekről alkotott vélekedésekkel, a „Sárgaház”, a „Tébolyda” legendáival, és költött, legtöbb esetben épelméjűek által kikerekített humoros történeteivel, de racionálisabb elképzeléseinek keresztülvitele érdekében meglehetősen nehéz küzdelmet kell vívnia egyrészt, hogy biztosítsa a hatásos és szükséges tárgyi és másfajta feltételeket, másrészt, hogy leküzdje a közvéleménybe berögződött babonákat és téveszméket, melyek adott körülmények között rendkívül károsak lehetnek.
– Intézetük figyelemreméltó eredményeket ért el a szkizoid betegségek differenciáltabb diagnosztizálásában, s az országban Marosvásárhelyen használták először rendszeresen és következetesen az elektroencefálográffal folvtatott vizsgálatokat a kórisme megállapításában.
– A pontos kórisme megállapítása – ha lehet így mondani –, árnyalása, a súlyos neurotikus esetek és a pszichózisok különböző fajtáinak szétválasztása és körülírása világviszonylatban is a modern elmegyógyászat egyik fontos kérdése. Az 1969-es országos pszichiátriai konferencián a különböző jelentésekben, társjelentésekben, közleményekben, belföldiekben és külföldiekben egyaránt ez a kérdés úgyszólván refrénszerűen tért vissza. Érthető, mert a kérdésnek jelen esetben nem csupán elméleti a jelentősége. Összehasonlíthatatlanul nagyobb horderejű problémáról van itt szó, mint a hasonló jellegű szemantikai vitákban. A pontos diagnosztizálás, a különböző kórformák pontos körülírása egyben a terápia kezdőlépése, sok esetben a gyógyulás lehetőségének egyik lényeges feltétele, tágabb értelemben pedig a szakmai tapasztalatcsere sine qua non-ja.
Mi 1960 óta használunk rendszeres elektroencefalográfiás vizsgálatokat a kórisme megállapításában. Ezek segítségével újabban (1969 óta) sikerült nagyon sok krónikusan neurotikusnak jelzett állapotot, más esetekben hisztériás pszichopátiának vagy oligoszimptómásnak minősített kórformát minor szkizofréniás esetekként vagy szkizoid reakcióként kórismézni. Hasonlóképpen jártunk el különböző epizodikus, temporális pszichózisok esetében már 1960 óta. Jelen esetben az EEG-vizsgálatok azért bizonyultak döntő jelentőségűeknek, mert más a neurotikus és más a kezdődő pszichotikus betegség kezelési módja. Különböző minor szkizofréniások például súlyos neurotikus tünettanuk ellenére rövid ideig tartó aktív gyógymód után annyira feljavult állapotban hagyták el az intézetet, amit a neurotikusok esetében használt gyógymóddal évek során se lehetett elérni.
– Van-e a gyógymódok tekintetében gyökeres különbség a modern elmegyógyászat eljárásai és a hagyományos eljárások között?
– Van, méghozzá valóban lényegbeli. A hagyományos kezelés meglehetősen tétlen, inaktív, magába zárkózó, sőt már-már a tehetetlenség elismerésének határát súroló felfogásból indult ki, s a teendőket jórészt csupán az ápolásra korlátozta. A beteg – mint mondani szokás – lyukat ült a nappali és az ebédlő egy-egy megszokott helyén. Ha megszólalt, leírta érzéki csalódásokból összeszövődő világát vagy fennen hirdette téveszméit, melyek egyesekben a kuriózumok iránti kíváncsiságot csigázták fel, a jobbérzésűekből és a szakorvosokból szánalmat váltottak ki. Aktívabb, szakszerűbb viszonyulásra azonban rendszerint nemigen adódott lehetőség. Ezért történhetett meg, hogy ha például egy krónikus hajlandóságú „szkizós” bekerült egy zárt intézetbe, „berozsdásodott” betegségébe.
A modern felfogás nem korlátozódik pusztán az ápolásra, hanem az aktív foglalkozást biztosító ergoterápiás módozatokat is segítségül hívja. Az ergoterápiás gyógymód a berozsdásodás helyett az erőihez mért feladat elé állítja a beteget, akit minden egyes feladat impulzusként ösztökél az „önköréből” való kilépésre, s még részleges sikerélmények forrása is lehet. Nálunk minisztertanácsi határozat szabályozza az aktív profilú ergoterápiás foglalkoztatási intézetek működését. hogy a modern elme-gyógyászat princípiumait mennyire sikerül alkalmaznunk, az jórészt attól függ, hogy az Egészségügyi Minisztérium szaktanácsadó elmegyógyász-bizottságának már említett javaslatai, melyek a minisztertanácsi határozatnak is alapját képezik, milyen mértékben és milyen gyorsan valósulnak meg gyakorlatilag. Az elképzelés és a megvalósítás között ugyanis pillanatnyilag elég nagy űr tátong.
Mindenekelőtt intézeteink nagy része még a régi, csupán ápolásra szorítkozó koncepció alapján nyerte el mai formáját s így ágylétszáma rendkívül nagy, több százat tesz ki, a szakorvosok száma viszont nagyon kicsi. Nem nehéz elképzelni, hogy ott, ahol 300-400 beteg van néhány szakorvos gondjaira bízva (s e tekintetben csak viszonylag jobb helyzetről beszélhetünk egyik vagy másik intézettel kapcsolatban, de reális szükségleteknek megfelelő lehetőségekről alig), a leglelkiismeretesebb, legodaadóbb munka mellett sem kielégítő az aktív foglalkoztatás üteme. A modern koncepció szerint ugyanis kisebb ágylétszám, több ergoterápiás intézet, műhely stb. kellene, és főként több szakorvos, pszichológus, ergoterápiában járatos szakember és segédszemélyzet. Az aktív kezelés után, az elért eredmények tartósításának periódusában ugyanis nem az intézet az elsőrendű fontosságú tényező, hanem a gondos felügyelet és a foglalkoztatás. Hasonlóképpen kívánatos volna, hogy a betegség jellegének, a beteg haladásának, rehabilitációjának mértékében – és erre is kiterjednek a javaslatok, illetve az előírások – differenciált ápolási és foglalkoztatási formákat találjunk. Részleges eredményekre jutott, de elhúzódó betegségben szenvedő szubjektum esetében a jelzett lelkigondozó reális anyagi támogatása, szakszerű tanácsadása és felügyelete mellett meg lehetne honosítani a családi gondozás módozatait.
Ez itt csupán néhány példa. Nem tagadható, hogy mindezeket az elképzeléseket csak nagyobb anyagi áldozatokkal és fokozatosan (a megfelelő szakemberek kiképzésének arányában) lehet megvalósítani, viszont állítom, hogy nagyobb távlatban tekintve – megvalósításuk nemcsak hatásosabb, de két szempontból is kifizetődőbb: egyrészt az intézeti kezelési idő lerövidül, és az adott, illetve az újonnan kialakított kereteket kevesebb költséggel, jobban ki lehet használni, másrészt a társadalom számos hasznos, munkára alkalmas embert nyer vissza.
– Vannak-e olyan…
– Egy pillanat! Kénytelen voltam kissé részletesebben kitérni az elképzelések gyakorlati megvalósítási lehetőségére, mert a dolog igen jelentős mértékben ezen áll vagy bukik, de nem fejeztem be még a modern elmegyógyászat terapeutikai eljárásaira vonatkozó fejtegetéseimet. Föltétlenül szólni kell arról, hogy az aktív foglalkoztatáson és a pszichoterápián kívül az elmegyógyászatnak még különböző hagyományosabb és kevésbé hagyományos fegyverek is rendelkezésére állanak. Az ötvenes évek elején a pszichotrop gyógyszerek felfedezésével – melyeknek manapság már se szeri se száma – kétségtelenül igen jelentős fegyvert kaptunk a kezünkbe. Ennek alapján sokan az inzulinsokk, az elektrosokk és más hasonló eljárások szükségességét kezdték vagy kezdik kétségbevonni. A magam részéről azt vallom, hogy minden pszichológiai – még inkább: pszichologizáló – óvatoskodás ellenére, adott esetekben, akut profilú gyógyintézetben kellő körültekintéssel alkalmazva, az elektrosokk is a korszerű elmegyógyászat hatásos fegyverei közé tartozik. Mondjak egy példát: a melankólia például enyhébb formáiban olyan elmebetegség, mely gyakran spontán módon is gyógyul. Mégsem olyan jámbor, mint ahogy első pillanatban tűnhetne. Mert igen gyakran nagyon kifejezett öngyilkossági hajlandósággal párosul, s ez lehet olyan intenzív, hogy nemcsak a családban, hanem még zárt intézetben is tragikus önpusztítássá alakulhat tíz percnyi felügyelet híján. Az ilyen fajta – hangsúlyozom – akut profilú intézetben, kellő körültekintéssel és rövid ideig alkalmazott elektrosokk-kezelés hozzájárul ahhoz, hogy a beteg már egy-két nap után „elfelejtse” téveszméjét, pár nap múlva megszűnjék az önvádlás és tíz nap alatt visszanyerje kedélyállapotát. Ahogy a belgyógyászat jelentős fejlődése nem teszi szükségtelenné bizonyos esetekben a sebészi beavatkozást, ugyanúgy a pszichotrop gyógyszerek sem szoríthatják ki egyelőre ezeket a radikális eljárásokat, melyek segítik a rövid lejáratú memóriát fő szerepének, a felejtésnek a gyakorlásában, hogy a hosszú lejáratú memóriába csak megszűrt, ismételten motivált ismeretek és emlékek raktározódjanak el. Ideális volna, ha a „sebészi” módszereket is helyettesíteni tudnánk pszichotrop gyógyszerekkel, amíg azonban ilyen pszichotrop gyógyszerünk nincs, a bizonytalankodás, a halogatás végzetes lehet. A pszichotrop gyógyszereknek az ilyen esetekben később van szerepük az eredmények stabilizálásában.
Azért szükséges – nézetem szerint – ezekről az eljárásokról, lehetőségekről nyíltan beszélni, mert a mentálhigiéniai nevelés akkor lesz igazán hatásos, ha előbb-utóbb mindenki arra a meggyőződésre jut: az idegbetegségek, a pszichózisok döntő többségükben éppúgy gyógyíthatók, mint a gyomor-, bél-, szív-, ér- és egyéb bántalmak.
– Ezek szerint a mai elmegyógyászat minden, a körébe tartozó betegséget gyógyítani tud?
– Kétségtelenül vannak olyan elmebetegségek, melyek súlyos agypusztulás miatt (érelmeszesedés, az elbutulás különböző formái, organikus progresszív elmekárosodások stb. ) nem illeszkednek bele a haladó szellemű elmegyógyászati optikába, ezek azonban az esetek összehasonlíthatatlanul kisebb százalékát teszik ki, másrészt nem is tartoznak szorosan véve az általános pszichiátria körébe, hanem inkább a gyengeelméjűek szakszerű ápolásának, illetve a geriátriának az esetei. A többször idézett javaslatok ezekre az esetekre is kiterjednek. Itt ugyanis nem volna már célszerű a családi ápolás, hisz meg sem valósítható rendesen, ezen felül lekötné a család valamelyik aktív tagját, s végül rossz családi mintát jelentene, csökkentené, sőt károsítaná a család nevelőszerepét. Az ilyen esetekben a legcélszerűbb megoldás a népjóléti hatóságok felügyelete mellett működő otthon, mely az ápolás mellett az elhagyott családi légkört is biztosítani tudná.
*
Megköszöntem az interjút, s miközben a város központja felé tartottam, az jutott eszembe, amit Csiky professzor egy alkalommal elmondott: ő annak idején tulajdonképpen véletlenül lett ideggyógyász. Ott volt éppen hely. Milyen érdekes volna egyszer egy ilyen ember külső és belső küzdelmeinek, kudarcainak és győzelmeinek sorát megírni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.