Aki művét valamennyire is ismeri, meghökkenve veszi tudomásul: 120 éve született. S bár a tényekkel vitatkozni nem lehet, egy kérdést mégsem fojthatunk magunkba: igaz ez, biztos, hogy több mint egy évszázad telt el azóta?
A kérdést nemcsak az indokolja, hogy művei tízezres példányszámokban terjednek, s a legjobb rendezők és színészek vígjátékaiban újabb és újabb alkotási lehetőségeket, korszerű megformálási módokat fedeznek fel; nem is csak az, hogy a román színjátszás betörése az európai élvonalba szorosan kapcsolódik Caragiale nevéhez, ahhoz a diadalsorozathoz, amit a bukaresti Nemzeti Színház az ötvenes évek elején az Elveszett levéllel, a Lucia Sturdza-Bulandra Színház pedig 1969-ben a Farsanggal ért el Párizsban a Nemzetek Színházában. Nem kis dolgok ezek, s nem lebecsülendő az sem, hogy legjobb prózai írásait számos európai nyelvre fordították le, az Elveszett levelet pedig nemcsak Európában ismerik és játsszák, hanem bemutatták már Tokióban és Buenos- Airesben is. De a kérdést még sokkal indokoltabbá teszi az a lényegi vonatkozás, amiért művei nagy példányszámokat érnek el és nemzetközi vonatkozásban is széles körben terjednek, amiért a színházak újabb és újabb mondanivalót fedeznek fel színpadi alkotásaiban: szemléletének, problémamegragadásának, témakezelésének meglepő korszerűsége. Szinte azt merném állítani: ritka az olyan tizenkilencedik századbeli író, akinek látásmódja annyira huszadik századi, mint a Caragialéé.
Az irodalomszociológia és a szociológiai beállítottságú irodalomtörténetírás pontosan számbavette, kikkel hadakozott és kikkel nem hadakozott. Megállapította, hogy megsemmisítő iróniájának nyilait a bojárokra, uradalmi bérlőkre, hajcsárokra, gyárosokra, felkapaszkodni vágyó kereskedőkre irányította, főként pedig az úri politika minden rendű és rangú képviselőire: a királyra, miniszterekre, fő- és alispánokra, jegyzőre, szócsavaró, demagóg ügyvédekre és kortesekre, a külvárosok pocsolyáiban lubickoló műveletlen vezérekre; de soha nem gúnyolta ki és egyetlen sértő szóval nem illette a munkásokat és a parasztokat. Együttérzésének bizonyságául megírta a Román árendás című karcolatát, 1907-ben pedig, berlini emigrációjából is, szenvedélyes érdeklődéssel fordult a parasztság forradalmi megmozdulása felé, jelentős publicisztikai sorozatban örökítette meg és kommentálta az eseményeket.
Művének jellegzetes vonásaként rendszerint azt is ki szokták emelni: Caragiale nem a 48-as eszményeket támadja – mint ahogy annak idejéi rosszakaratú értelmezői állították –, hanem a polgári demokratikus eszmények elárulását, a földesuraknak és a feltörő kapitalistáknak azt a történelemből ismert szörnyszövetségét, melynek eredményeként a demokrácia üres szólammá vált, még mielőtt megszülethetett volna, a reális gazdasági és politikai haladást pedig üres frázisok, ostobán és anakronisztikusan összehordott, de teljes biztonsággal ejtett szóbuborékok helyettesítették.
Ennek a jellegzetességnek a kidomborításával érkezünk el az esztétika határvonalára. Caragiale ugyanis akár a választások komédiájáról ír, akár az ostobaságot, a beletörődést, az eszem-iszomos eszménynélküliséget, a korrupciót, a népámítást, a tunyaságot ostorozza, soha nem ragad meg a felszíni hámrétegeknél. A legapróbb részletekig ismeri a környező világot, megmerül benne, de kritikai szelleme megóvja attól, hogy el is merüljön, eggyé is váljon vele. Karcolataiban és színpadi műveiben egyaránt a legbensőbb rétegekig hatol, ott fedezi fel az ellentmondásokat, a léleknyomorító, riasztó ürességet. A magabiztos szónokkal ellenállhatatlan komikumú, tartalmilag teljesen ellentmondó szavakat mondat: „…igenis módosítsuk az alkotmányt. Nagyon helyes! De akkor egyetlen betűt se változtassunk rajta… Vagy pedig ne módosítsuk. Nagyon helyes! De akkor hajtsunk végre itt is, ott is változtatásokat… márpedig a lényeges pontokon…” (Elveszett levél) Se szeri, se száma a köztudatba átment mondásainak a „tisztára alkotmányos” rendszerről, a „nemzetvédő” múltbeli politikusokról. Úgy tűnik, neki a kör négyszögesítése is sikerül, mert se előtte, se utána senki nem adott hősei szájába olyan hitellel, meggyőző erővel ilyen mondatokat: „Tisztára piszkos!”
Caragiale nem szakad el a termőtalajtól, korának valóságától, de a kérdések lényegének megragadásában olyan mértékben sűrít, hogy alakjai egy-egy jellegzetes magatartás- és gondolkodásmód, életfelfogás képviselőivé válnak. A tömörítés, a sűrítés fokában emelkedik magasan kortársainak többsége fölé, ezért van az, hogy egyes visszahúzó jelenségekben és anakronisztikus viszonyulásokban, viselkedési módozatokban egy évszázad s annál is lényegesebb strukturális társadalmi változások után ma is felismerjük az általa kidomborított vonásokat. A földbirtokosok, a kapitalisták, a történelmi pártok képviselői végleg letűntek a színről, de Caragiale ma is harcostársunk abban a harcban, melyet a bürokrácia, a csűrés-csavarás, a dolgok megkerülése, a döntések elodázása ellen, egyesek felelőtlensége, gyávasága vagy demagógiája ellen folytatunk. Trahanache „egy pindurka türelmet” kért a forrongó választási tömegtől, s bár ma Trahanachék már nincsenek, hányan mondogatják magukban, amikor valamiről felelősségteljesen kellene dönteni, ki kellene állni: ne hamarkodjuk el a dolgokat, holnap is nap van s engedélyeznek önmaguknak „egy pindurka türelmet”.
Hogyha Oscar Wilde-hoz vagy Bernard Shaw-hoz hasonlítjuk Caragialét, szellemisége nem olyan könnyed és színes, mint amazoké, de nyugodtan állíthatom – téma megragadása mélyebb és átütőbb erejű. Wilde és Shaw paradoxonra épülő színműveit ma már kissé kívülről kell nézni, sok igazságukat meg kell kérdőjelezni, mint ők is tették annak idején a maguk korában, hogy alkotásaik frissen hassanak. Caragiale műveiben csak el kell merülni és kibányászni belőlük az értékeket. Jellegében, indulatában az ő szatírája sokkal inkább a Gogoléhoz hasonlít. Fogásokat tanult Feydeau-tól és Labiche-tól is, de hol vannak ezek fajsúlyban az ő vígjátékaitól! Egy-egy visszatérő motívum Caragialénál nemcsak a változatosság eszköze, hanem az ábrázolt világ zártságának, perspektívátlanságának kifejezője is. Az Elveszett levél – jól tudjuk – a kisváros nagyméretű riadalmával indul egy elkallódott szerelmes levél miatt, s amikor a helyi boncok torkára fagyasztja a szót a fővárosi döntés: központilag kiválasztott képviselőjelöltet állítanak a kerületben, akkor derül ki a jellegében hasonló, de még nagyobb disznóság. Az agyalágyult központi jelölt szintén egy elveszett érzelmes levélkének köszönheti a döntést, csakhogy ő nem adta vissza azt tulajdonosának, továbbra is zsarolja vele. Nem olyan zárt és komor ez a világ, mint a mostanában nagyon divatos Kafkáé, kedélyesebb és barátságosabb, de a lényegben Caragiale sem ismeri a tréfát, íme, ezért vallhatja elődjének még Ionescu is.
Prózai írásai mutatják, mennyire valóban drámai alkat volt. Hosszabb elbeszélései közül A húsvéti fáklya, vagy a Kir Ianulea szinte úgy drámai mű, ahogy ő megírta. De erre vall karcolatainak hihetetlen sűrűsége is. A négy-öt oldalas írásokban sehol egy helyén nem való szó, sehol a környezet vagy táj festésére szolgáló fölösleges szín. Mindent a lényegre, a gondolkodásmód és a magatartás érzékeltetésére koncentrál. Ez a helyzet a Kánikula véget nem érő magabiztossággal párosuló hülye fecsegéseinek ábrázolásában és a már említett Román árendás leleplező indulatában. Caragialét mindig a mechanizmus, a magatartás, a gondolkodásmód lényege, a modellje érdekli. Mivel ilyen hallatlan töménységre törekszik, nem csoda, hogy műve oldalszámokban nem rúg ezrekre.
Művének és szemléletmódjának lényegi megközelítéséhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy kiket támadott és kiket nem, hanem az is: milyen műveiből kiolvasható vagy mögöttük érzékelhető eszmények hevítették alkotóerőit, életfelfogását, hogy ennyire a dolgok lényegéig hatolt. Számos megnyilatkozása s műveinek szelleme is bizonyítja: magasrendű demokratikus eszményei és a félmegoldásokkal meg nem elégedő hajthatatlansága óvják meg a jelenségekbe alámerülő írót attól, hogy átvegye az átlagos gondolkodás- és szemléletmódot.
Szinte képtelenségnek tűnik a szemünkben, hogy nemcsak ellenfelei, de barátai között is akadtak, akik apolitikusnak mondták. Az elkötelezettség vagy el nem kötelezettség az ő esetében fel sem merül. „Ne hidd, hogy felcsaptam az elkötelezett művészet hívének – írta a maga szellemes, paradoxonokat meg nem vető módján egyik levelében –, az vagyok ma is, akinek ismertél: a művészettel párosuló elkötelezettség híve”. Ezt a maga hangsúlyozta társítást igen fontosnak érzem.
Már százhúsz év telt el a születése óta? – kérdezzük elámulva, de kérdésünkben árnyéka sincs az aggodalomnak. Caragiale művei továbbra is tíz- és százezreket hódítanak meg nemcsak az irodalomnak és a színháznak, de – a következetes, céltudatos, értelmes életnek is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.
