Pálffy Endre, a román irodalom avatott ismerője és népszerűsítője, a budapesti Eötvös Loránd tudományegyetem román nyelv és irodalom tanszékének tanára, számos tanulmánnyal, többek között 1961-ben megjelent A román irodalom története című művével tette ismertté nevét. Megállapítása szerint a napjainkig megjelent tanulmányok sok kérdést tisztázatlanul hagytak mind Coșbuc életrajzát, mind költészetét illetően. Új elemzésének tengelyébe ezért ezeknek a tisztázását állította.
Kezdeményezően korszakolja Coșbuc költői pályáját, és olyképpen vázolja fel, hogy az életműve lényegét a költői pálya egyes szakaszaiból, a fejlődés törvényszerűségeivel szoros kapcsolatban bontakoztassa ki. Fejtegetései során külön figyelmet szentel a coșbuc-i formavilág elemzésének, a költő verstechnikájának, méltatja Coșbuc gazdag műfordítói munkásságát, egybevetve a fordításokat az eredeti szövegekkel; Dante Isteni színjátékának tolmácsolását beható elemzés keretében Babits Mihály fordításával állítja párhuzamba. Alapjaiban vizsgálja Coșbuc és Arany János eszmei rokonságát, s részletesen foglalkozik Coșbuc költői művének magyar fordításaival. A költőnek, aki azt vallotta, hogy „nemzetem lelkében lélek vagyok“, méltó emléket állít a szerző. (mt)
A két költő közötti eszmei rokonságra – anélkül, hogy ez részleteiben alátámasztást nyert volna – már többen rámutattak. A kérdés kifejtést érdemel, hiszen a magyar és román irodalom jeles képviselőiről van szó, akiket az eddigi sommás jelzéseken túlmenően több rokon vonás közelít egymáshoz.
Amikor Arany (1817–1882) befejezi életét, Coșbuc (1866–1918) még csak gimnáziumi tanuló, aki stúdiumai során minden bizonnyal megismerte Arany költészetének egyes aspektusait, jóllehet ennek Coșbucra gyakorolt hatása hitelt érdemlően nem mutatható ki. Elismert viszont Petőfi iránti rajongása. Diákéveiben két költeményét fordította le, illetve dolgozta át, több ízben elragadtatással nyilatkozott a magyar forradalmár poéta géniuszáról, élete folyamán többször elzarándokolt Petőfi sírjához.
Ennek ellenére Coșbuc mégis Arannyal tart eszmei rokonságot, s ennek okai között elsősorban a korszakot kell említeni, amelyben éltek és forrongó eszme- és érzelemvilágát kifejezték. Mindketten akkor kezdik vagy folytatják tevékenységüket, amikor az irodalmi életre a kiábrándultság, reménytelenség nyomja rá bélyegét.
Elég itt Kemény Zsigmond „finitizmus“-elméletére hivatkozni, vagy a „tragikus magyarságról“ szóló (s még a két világháború között is felbukkanó) tanításra utalni. A román irodalmi életet pedig Coșbuc fellépésekor az Eminescu utáni epigonok valódi vagy vélt világfájdalma, a vakvágányra tévedt lírikusok gyógyíthatatlannak tűnő pesszimizmusa uralta. Ilyen válsághullámból bontakozik ki mindkettőjük költészete, új színeket, más ízeket, népi ihletettséget hozva az irodalomba. […]
A két költő gyermekkorának legmaradandóbb élményei a falusi élethez tapadnak, s ezek végig is kísérik pályájukat. Zsenge gyermekkorukban találkoznak a falu mondáival, hagyományaival, mesekincsével, s ezek válnak majd költészetük megtermékenyítőivé. Arany apjától hallja az „édes igéket“, Coșbucnak anyja mesél régi történeteket. Amott a Hajdúság tradíciói, emitt a Határőrvidékhez fűződő hagyományok bűvölik el a fogékony gyermeki lelket s alakítják a későbbi költői mondanivalót. […]
A két költő életének fontos, eredményekben gazdag fejezete az a néhány év, amelyet egyformán erdélyi városokban töltenek. Arany a „színész kaland“ után Nagyszalontán telepszik le, másodjegyzőséget vállal, megnősül, magányában művelt, buzdító társra talál Szilágyi Sándor személyében, s a szalontai évekhez jelentős művek (Az elveszett alkotmány, Toldi) keletkezése fűződik. És Coșbuc? Miután otthagyta a kolozsvári egyetemet, Nagyszebenben vállal állást, mjnt a Tribuna c. napilap munkatársa. Számos barátra lelt itt, s ezek között elsősorban Ion Slavici írót és irodalomszervezőt kell említenünk. Ösztönző, alakító hatással volt Coșbucra, aki itt és ekkor érett költővé, és saját bevallása szerint ezek voltak élete „legtermékenyebb évei“.
Ha Arany neve mint vidéki költőé viszonylag korán ismertté válik, Coșbuc szebeni évei a jelentős alkotások ellenére sem hozzák meg a megérdemelt elismerést. Valójában mint ismeretlen költő érkezik Bukarestbe harminchárom éves korában.
Arany negyvenhárom éves, amikor letelepszik a fővárosban, ahol eleinte örömét leli a társasági életben, a hullámvölgybe került irodalmi élet fellendítését célzó törekvéseit azonban csalódások kísérik. A Szépirodalmi Figyelőnek képtelen munkatársakat szerezni, a Koszorú az előfizetők csökkenése miatt megszűnik. Ezt követően, s főként élete utolsó éveiben Arany elkülönül, magányossá válik. Toldy Ferenc üresen maradt katedráját hiába ajánlják fel neki, nem fogadja el, az Akadémiától is megválik. Ellenérzéssel szemléli a kapitalizmus tülekedő zsibvásárát, elrettenti az „új életstílus“. Mindezekhez hozzájárul az a tény is, hogy már a 60-as évektől kezdtek teret nyerni az Arany-ellenes megnyilatkozások. A Nővilágban Zilahy és Tolnai támadták a költőt, hevesen bírálták irodalmi állásfoglalását.
A Bukarestbe került Coșbuc elidegenedésének, magányának számos jelét őrzik az emlékezések. Rövid életű folyóiratok alapítása (Vatra, Foaia Interesantă) mutatja az irodalmi élet fellendítésére irányuló szándékát. Irányukban a közönyt, az értetlenséget képtelen feloldani. Hamarosan népszerűvé válik költészete révén, nem késnek a hivatalos elismerések sem, az Akadémia is tagjai sorába választja. Mindez azonban nem enyhíti magányérzetét. Ennek eredőit kutatva Aranyra kell emlékeztetnünk. Coșbucot nyugtalanítja a vezető rétegek kozmopolitizmusa, viszolygással tölti el a Mammon körüli kerge tánc s a kapitalista világ számos ellentmondása.
Másfelől pedig Coșbuc hamarosan heves támadások pergőtűzébe kerül. Grigori N. Lazu nyitja meg ezt plágiumvádjaival, amelyekhez rövidesen A. Bacalbașa és Al. Macedonski is csatlakozik.
Arany és Coșbuc költői tevékenységére egyaránt bénító hatással volt a magánéletükben bekövetkezett csapás. Arany 48 éves, amikor életének „öröme, fénye huny ki“ leányának, Juliskának halálával. Coșbucot 49 éves korában éri a nagy veszteség, fia halálos kimenetelű gépkocsibalesete.
Az életrajzi adatok e vázlatos egybevetése után vegyük szemügyre a két költő szemléletében, életművében fellelhető néhány hasonlatosságot.
Ismeretes, hogy Aranyra valószínűleg hatással volt Erdélyi János kritikus és népköltési gyűjtő 1842-ben tartott előadása, amelyben a kora íróit arra szólította fel, hogy tanuljanak a néptől, merítsék témáikat a nép életéből. Hasonló indítékkal szolgált Coșbuc számára a kolozsvári egyetem tanára, Grigore Silași, aki példaként állította kortársai elé a román nép életét, hagyományait, költészetét. Az ő hatása alatt fedezi fel Coșbuc a román folklór kincseit, a népszokásokban rejlő költőiséget, a népi gondolkodásban, szólásokban, közmondásokban felbukkanó bölcsesség gazdag példatárát.
Aranyban Petőfi tudatosítja a népköltészet igazságába vetett hitet, s levélben ismeretlenül e szavakkal üdvözli a Toldit: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá.“ A nép életéből merített téma, a népi hangvétel irányítja Slavici figyelmét Coșbucra, s a fiatal költőt kéziratai vétele után levéllel keresi fel, verseiről elismerően szól, további kéziratokat kér tőle, majd munkatársul veszi maga mellé.
Ha döntőnek tartjuk Petőfi hatását Aranyra, ugyanezt állapíthatjuk meg Slavici-nak Coșbucra tett hatásáról is. A népies-nemzeti irányzat problémakörét itt nem kívánjuk kifejteni, elégedjünk meg azzal, hogy Arany a népiességet közvetítő lépésnek látta az össznemzeti irodalomhoz, Coșbuc pedig úgy tekintette, mint az egész román irodalom megújulásának, a nemzeti jelleg érvényesítésének legfőbb eszközét. Ez az alapállás magyarázza mindkettőjük igényességét az irodalmi alkotások eszmei és formai követelményében. Koruk irodalmi életét nyugtalansággal szemlélik. […]
Rokonítja a két költőt az a körülmény, hogy költői vénájuk, epikus tehetségük mintegy predesztinálta őket hosszabb lélegzetű, nagy epikai művek alkotására. Nemzeti hősköltemények helyett azonban mindkettőjüknél csak töredékek születtek. Arany így vall erről: „Az idő, amelyben e töredékek nagyobb része kelt, nem vala alkalmas hosszabb költői dolgozatokra.“ […] A mentegetőzés kap helyet Coșbuc egyik vallomásában, amikor megállapítja többek között, hogy „amióta Romániába jöttem, más dolgokkal kényszerültem foglalkozni, nem költészettel, s sokszor a nyomorúság hajtott, hogy poémák helyett ódákat írjak“. […]
A magyar és a román irodalomban a ballada a romantikában gyökerezik, s a két költő fellépésekor már hagyományokra tekint vissza. Elég itt Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Garai balladáira emlékeztetnünk. Ámde az esztétikai értelemben vett ballada megteremtése Arany nevéhez fűződik, s ilyen alkotásai egyedülállóak a magyar irodalomban. A románoknál a műfajt I. H. Rădulescu, D. Bolintineanu, V. Alecsandri művelték, kiteljesedését, művészi színvonalra emelését azonban Coșbucnak köszönheti, s balladái csúcsot jelentenek a román irodalomban.
Így aztán Arany és Coșbuc tehetségének, vérmérsékletének kedvelt kifejezési formájává lesz a ballada, s a két költőnél egyformán nemzeti jelleget ölt. Ha Aranynál, „a ballada Shakespeare“-jénél e költemények a hitvesztésből, a Világos utáni reménytelenségből a kivezető utat jelentették, s ezekkel a nemzeti öntudatot akarta erősíteni, példákat kívánt nyújtani a feladatok vállalására, akkor Coșbucnál is hasonló indítékok fedezhetők fel. A nemzeti és társadalmi elnyomás feltételei között, amely az erdélyi románság egy részében a reménytelenség érzésének adott helyet, Coșbuc – a Tribuna népies irányzatával összhangban – a népben rejlő kiapadhatatlan erőforrásokra akarta irányítani a figyelmet. Mindkét költőben a világirodalmi példák, a skót balladák olvasása érleli meg az e műfajcsoporthoz tartozó alkotások megírásának gondolatát, közrejátszik azonban magányuk, befelé fordulásuk is. […]
Arany és Coșbuc balladáinak közös jellemvonása – a műfaj ismérveivel adekvát módon – a lélektani mozzanatok mélyreható elemzése, a komor, tragikus színezet, a szerkezet világossága, a sűrített cselekmény, a nyelvezet helyenkénti archaizmusa. Nem esünk túlzásba, ha azt állítjuk, hogy mindketten inkább az ábrázolásra tartják képesnek magukat, mint saját érzelmeik kifejezésére. Bizonyító erejűek e vonatkozásban balladai életképeik, amelyeket költőinknél hellyel-közzel az előforduló motívumok is rokonítanak. […]
Így érkezünk el műfordításaikhoz.
Arany a szabadságharc bukása utáni időszakban, borongó kedélyállapotban „a személyét elleplező fordítás“ területére lép, amely költői tevékenységének igen értékes fejezetét nyitja meg. A közélettől megcsömörlött, a nagyvárosban magányba zuhant Coșbucnál is hasonló jelenség tanúi vagyunk. Menekülésnek szánja a műfordítást, egyre-másra ülteti át kedves költőit, s egyre inkább elmélyed Dante-tanulmányaiban, évtizedeket szentelve az Isteni Színjáték fordításának. […]
Coșbuc utóéletét – akárcsak az Aranyét – félreértések, néhol hamisítások kísérték. Hosszú ideig eredetiségét vonták kétségbe vagy csak idillikus költészetét állították előtérbe, majd egyoldalúan csak lélekábrázoló erejét hangsúlyozták, mindvégig azonban tudatosan hallgattak forradalmi és társadalombíráló költészetéről. Egy időben a hivatalos irodalom fóruma, a Junimea próbálta megnyerni őt, s ez arra a törekvésre emlékeztet, amellyel Aranyt az irodalmi Deák-párt próbálta kisajátítani. A felszabadulást követő években Coșbuc forradalmi verseinek előtérbe kerülésével költészetének más oldalai kerültek háttérbe. Ma már Coșbuc is – akárcsak Arany – elfoglalta az őt megillető helyet, az irodalomkritika a lényeges kérdéseket tisztázta, s verseiért bizonnyal további generációk lelkesednek majd. Beteljesedett a két költő jóslata, amelyet Arany a rá jellemző szerénységgel a Honnan és hová?-ban fejezett ki, Coșbuc pedig az utókor elismerésébe vetett hittel fogalmazott meg A költő c. versében.
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.