Egy 34 éves, szőke férfi érkezett 1947-ben Berlinbe, norvég állampolgársággal és német nyelvvel meg szívvel. Bár a német főváros még jócskán magán viselte a két évvel korábbi kataklizma nyomait, a lakosok élni akarása és kitartása, valamint a közélet pezsgése lenyűgöző hatást tett a hazatérő emigránsra, aki azt írta feleségének, Rut Hansennek: „Régebben sohasem szerettem Berlint, de azt hiszem, jól fogom itt érezni magam.”
A norvég sajtóattasé, megfontolván, hogy hazájának és a szociáldemokrata mozgalomnak inkább hasznára válhat odahaza, mint választott hazájában, Norvégiában, rövidesen visszaveszi a német állampolgárságot. Ő Willy Brandt, született nevén Herbert Ernst Karl Frahm. Neve korántsem ismeretlen a szociáldemokrata mozgalomban. Németországban, Norvégiában és Spanyolországban is küzdött a hazáját rabigába döntő nácizmus ellen, inkább tollal és szóval, mint fegyverrel, miközben éjszakákon át vitatkozott elvtársaival a szocializmus jövőjéről.
Willy Brandt, az antináci és antifasiszta harcos, a berlini főpolgármester (1957-1966), a koalíciós Kiesinger-kormány külügyminisztere és kancellár-helyettese (1966-1969), az első szociáldemokrata párti kancellár (1969-1974), a Szocialista Internacionálé elnöke, a politikai gondolkodó harminc éve, 1992. október 8-án hunyt el. Halálát a kortársak mérföldkőnek tekintették, és valóban az is volt: a munkásmozgalom utolsó harcosa hunyta le a szemét. 2002-ben, éppen Brandt halálának tizedik évfordulóján a Focus közvélemény-kutató intézet azt firtatta, a németek kit tartanak példaképnek a XX. századi német politikusok közül. Talán nem mondunk meglepőt azzal, hogy az akkor aktív vezető politikusok a lista végén kullogtak.
Angela Merkel és Gerhard Schröder, azaz a Kereszténydemokrata Unió elnöke és a szociáldemokrata párti szövetségi kancellár a lista aljára szorult, 6, illetve 5 százalékkal. Még a Zöldek arca, Joschka Fischer is rájuk vert, igaz, ez esetében is csak 9 százalékot jelentett. Sem Ludwig Erhardot, sem Helmut Schmidtet nem találjuk ott a tízes mezőnyben. Összességében elég kiábrándító a kép, és a németek nagyfokú illúzióvesztéséről tanúskodik. De hogy rátérjünk a lényegre, és ne csigázzuk a kíváncsiságot: Willy Brandt vezette a listát, 34 százalékkal. A nagy ellenfél, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer alig maradt el 29 százalékkal. Mindez sokat elárul Brandt és Adenauer emlékezetéről, de egyúttal arról is, hogy a németek mélységesen negatív attitűddel viseltettek a jelenbeli politikusaik iránt. Valószínűleg persze más országokban is hasonló lenne a tendencia.
Nem mutatom be az évforduló apropóján Brandt teljes életpályáját. Csak arra keresem a választ, miért jelentős a szociáldemokrácia történetében, és mit nyújthat nekünk ma, Magyarországon. Ha Brandt eszmei fejlődését reálisan akarjuk vázolni, akkor nagy jelentőséget tulajdoníthatunk a norvégiai tartózkodásának. Ugyan Hitler elől menekülve az emigráció kényszerű volt, de Brandt hasznára vált. A fiatal német emigráns nemcsak új hazáját és első feleségét találta meg Norvégiában, hanem a Norvég Munkáspárt révén megismerkedhetett egy új, a némettől gyökeresen különböző szociáldemokrácia-fölfogással.
Miben tért el a német és a norvég szociáldemokrácia? A német szociáldemokrata párt egy forradalmi párt volt, amely hagyományaiban, retorikájában, dalaiban és rítusaiban teljesen elhatárolódott a hivatalos Németországtól. Szociáldemokratának lenni annyit jelentett, mint opponálni a hivatalos, polgári-nemesi Németországot, annak hazafiságával, militarista hagyományaival, hadseregével, zászlajával egyetemben. Ez a harcosan ellenzéki álláspont óhatatlanul kialakított egy türelmetlen attitűdöt, amely nagymértékben gátolta, hogy a szociáldemokrácia beilleszkedjen a polgári társadalomba.
A norvég szociáldemokrata párt más utat járt. A Norvég Munkáspárt volt az egyetlen szociáldemokrata párt, amely testületileg belépett a Kominternbe – talán ez kellett a kijózanodáshoz. Amint fölmérték, hová keveredtek, ki is léptek. A következő szakaszban a norvég szociáldemokraták lassan szakítottak az egyoldalú munkáspárti jelleggel, és elkezdték magukat az „egész nép pártjaként” definiálni. A norvégok követték svéd elvtársaik példáját, akik az 1932-es választást a „kisemberek pártjaként” kampányolták végig.
Mind a norvég, mind a svéd szociáldemokraták lemondtak a forradalomról, a monarchia fölszámolásáról, a király nyugdíjba küldéséről, a föld és a termelőeszközök közösségi tulajdonáról és az állandó hadsereg fölszámolásáról, továbbá Marx és Engels prófétaként való tiszteletéről – egyszóval mindarról, amiben a német szociáldemokraták hittek és bizakodtak. Helyette a pragmatizmus jegyében törekedtek a szegénység megszüntetésére és egy széles körű társadalombiztosítási rendszer kialakítására, valamint a teljes foglalkoztatottság megteremtésére. A marxizmus helyett a kereszténység és a kantiánus filozófia volt a skandináv szociáldemokrácia eszmei alapja. Brandt észrevette, hogy a norvég szociáldemokraták számára a hazafiság nem szégyelleni való dolog. Lehet valaki jó szociáldemokrata, szocialista és jó hazafi. Sőt, jó szocialista és jó polgár!
Amikor Brandt hazatért, a hazafias norvég (és általános skandináv) szociáldemokrácia példájából indult ki. Ebből az alapállásból élesen bírálta azokat az amerikai és angol politikusokat, akik a németség kollektív bűnösségét vallották. Brandt visszautasított minden törekvést, amely célul tűzi ki a német szocialisták hazafias fordulatának megakadályozását. Márpedig a németség átnevelése veszélyezteti ezt a célt. Brandt visszautasított minden átnevelést. Köszönjük, majd mi neveljük magunkat demokráciára, ez a mi dolgunk! A mi ügyünk a leszámolás Hitler örökségével, a nyugati politikusok, akik hagyták nagyra nőni Hitlert, ne bélyegezzenek minden németet bűnösnek.
Ugyanakkor Brandt a másik irányba is ütött: jól látta a Szovjetunió bűnét. Emlékezett arra, milyen kiábrándulást érzett az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum miatt, látta közelről spanyolországi tudósítóként a trockisták elleni irtóhadjáratot, és norvég állampolgárként, norvégok között élve átérezte a skandinávok félelmét a közeli Szovjetunióval szemben. Brandt elfogadta a NATO-tagságot és a német haderő újjáalakítását erős NATO-kontroll alatt. E tekintetben Brandt jó partnernek bizonyult az egyébként élesen szociáldemokrácia-ellenes, Brandtot is rendszeresen bíráló Konrad Adenauer számára. Brandt és társainak törekvése a szociáldemokrata párt reformjára elvezetett az 1959-es Bad Godesberg-i programhoz.
Összességében miért fontos Brandt? Ő lett az arca annak a szociáldemokráciának, amely már nem akart forradalmat, hanem békés átalakulást. Nem a polgári társadalom és kapitalizmus fölszámolására kell törekedni, hanem a társadalmi helyzet állandó, napi munkával való javítására. Nem opponálni kell állandóan a hazafias, nemzeti célokat, hanem normális módon összeegyeztetni a nemzeti célokat a világgal. A német szociáldemokrácia 1966-ban a hatalom részese lett – 76 év ellenzékiség után!
A magyar szociáldemokráciának sajnos nem adatott elég idő, hogy kövesse a számára mindig zsinórmértékül szolgáló német testvérpárt példáját. Ha 1945 után másként alakul a történelem, bizonyosan akadt volna egy magyar Brandt, egy magyar Helmut Schmidt. Bizonyosan lett volna egy magyar Bad Godesberg. Az 1945-47 közötti rövid életű parlamentarizmus – a lopakodó szovjetizálás ellenére – elvben lehetőséget és megfelelő keretet teremtett volna egy ilyen fordulatra.
Elvben csupán, mert úgy adódott, hogy a szociáldemokrácia ekkor kormányon volt. Túl gyorsan került a hatalomba, egy olyan helyzetben, amelyet a kommunisták machinációi miatt nem látott át teljes egészében. A politikai hatalomból való részesedés, különösen gyors átalakulások idején, gyakran akadályozza egy szervezet belső reformját. Még több időt kellett volna ellenzékben tölteniük. Ám a kommunista fordulat miatt erre nem kerülhetett sor.
Néha sok időt kell ellenzékben lenni ahhoz, hogy egy szervezet önmagával foglalkozhasson.
egjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. október 10-én.
