Legalább 91 halott, 20 ezer letartóztatott, több ezer lerombolt vagy fölgyújtott bolt, üzlet és zsinagóga. Ez volt röviden az 1938. november 9-én kezdődött zsidóellenes pogromsorozat, az ún. „kristályéjszaka” szomorú mérlege. Ezt követően megkezdődött a németországi zsidóság elhurcolása a koncentrációs táborokba, mintegy hat év gyűlölködésének betetőzéseként.
Az akcióra hivatalosan az adott ürügyet, hogy egy Hermann Grünspan nevű diák merényletet követett el a párizsi német nagykövetség diplomatája, Ernst Eduard vom Rath ellen. Rath belehalt sebesülésébe, de a halála még nagyobb tragédiát idézett elő. Amely valószínűleg Grünspan tette nélkül is bekövetkezett volna, csak talán lassabban, hiszen Hitler számára a zsidókérdés fontosabb volt, mint az, ami a német átlagpolgárnak szempont volt: a szociális kérdés és a német érdekek (lehetőleg békés) érvényesítése. Hitler erőszakkultuszában és háborúra fixált gondolkodásában békének és kompromisszumnak nem volt helye.
Nagy kérdés, miként volt lehetséges, hogy egy társadalom számára a hatalom képes volt ellenségként föltüntetni egy olyan csoportot, amely integrálódott a társadalomba és a német nemzet szerves részét képezte. A zsidóság 500 ezer főt tett ki, a német társadalom 0,1 százalékát. A zsidóság tevékenyen hozzájárult a német kultúrához. Schiller kiemelte, hogy Berlinben csak a zsidó nők szalonjai érdekesek. Ha az ember érdekes emberekkel és izgalmas művészeti alkotásokkal akar találkozni, ezeket a házakat keresi fel.
1813-ban a porosz király fölhívására népfelkelés kezdődött a napóleoni Franciaország általi megszállás ellen. Az önkéntesek között 700 zsidót találunk, ami 13 százaléka az összes népfelkelőnek. A zsidóság önérzetesen küzdött a német demokrata mozgalomban az egységes Németországért. Olyanok, mint Johann Jacoby ügyvéd, aki Poroszországot képviselte az 1848-as frankfurti nemzetgyűlésben és porosz liberálisként Bismarck kemény ellenfele volt. Vagy Ferdinand Lassalle, a német szociáldemokrácia atyja. Az antiszemita mozgalmak sokkal gyöngébbek voltak a XIX. századi Németországban, mint a korabeli Franciaországban (amely frusztrált, ellenségkereső állapotban volt, mert a porosz-francia háborút követően ugyanolyan helyzetben volt, mint a későbbi weimari Németország), nem beszélve a feketeszázas mozgalmat szülő Oroszországról. Mi történt 1938-ra?
Induljunk ki abból, hogy – miként Franciaország helyzete mutatja – az antiszemitizmus mindig akkor lobban föl, amikor sokféle válság együtt jelentkezik: szociális, politikai, külpolitikai. 1871 után Franciaország, 1918 után Németország volt olyan helyzetben, hogy kereslet támadt a bűnbakokra. Másodszor: a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt elképesztően rövid idő alatt kiépítette az egypártrendszert. Ami nem is annyira Hitlernek, mint inkább az őt alábecsülő, taktikázgató és így egymást nagy „ügyesen” tönkretevő ellenfeleinek köszönhető.
1938-ra Németország túl volt Adolf Hitler kancellárrá kinevezésén (1933. január 30.), ami nem sikerült volna a német gazdasági elit, a jobboldal és személyesen Hindenburg birodalmi elnök példátlanul szánalmas szerencsétlenkedése és gyávasága, valamint személyesen az elnök fia, Oscar von Hindenburg aljas cinkossága nélkül, amelynek fejében Hitler szemet hunyt apja és nagybirtokos (junker) barátainak gyanús korrupciós ügyei fölött.
Továbbá a német közvélemény túl volt a Reichstag égése nyomán bevezetett felhatalmazási törvényen (1933. március 23.), a szociáldemokrata és kommunista ellenzék betiltásán, a konzervatív és liberális ellenzék önfelszámolásán, a belső ellenzék leverésén (a „hosszú kések éjszakája”, 1934. június 29-30.) és Hindenburg halálán (1934. augusztus 2.). Utóbbival – talán a hadsereg vezérkarán és az egyházakon kívül – az utolsó akadály is eltűnt Hitler útjából a teljhatalom felé. A német társadalom csak a fejét kapkodta ennyi radikális, viszonylag gyorsan bekövetkező fordulat láttán.
A történettudomány azóta kiderítette, hogy Hitler – hasonlóan más diktátorokhoz – nem volt olyan magabiztos, mint ahogyan láttatta a népgyűléseken. Valójában több forrásból tudható, hogy a Führer nagyon is elégedetlen volt a német nép reakcióival. Több radikalizmust, szélsőséges, kegyetlen tettet várt volna a német lakosságtól. Zavarta, hogy keresnie kell a német nép kegyét az általa mélyen megvetett szociális programmal meg a béke állandó hangoztatásával (amit gyakran ma is túlértékelnek, pedig csak kirakat volt a külpolitikai játszmákban). A náci fajelmélet kevéssé érintette meg a lakosság széles rétegét. Erre vonatkozóan intő példát jelentett, hogy sokan nem értettek egyet az 1933. április 1-jei egynapos ún. zsidómentes bojkottal.
Ezért Hitler és faji fanatikus társai lépésről lépésre haladtak a zsidóság jogfosztása tekintetében. 1933 áprilisában már kimondták a zsidó felekezetűek (és/vagy származásúak) foglalkoztatásának tilalmát az állami szektorban. Innen jutott el az ország az 1935-ös nürnbergi törvényig, amellyel az állam(párt) belépett a polgárok magánszférájába. És végül eljött 1938!
Még 1938-ban sem volt állítható, hogy a német lakosság nagy többsége rokonszenvezett volna a kirekesztéssel. A hangulatjelentésekből kihámozható, hogy az emberek inkább döbbenten figyelték a barnaingesek randalírozását. Ám a lakosság többsége passzív maradt. Kevés volt az aktív résztvevő és az aktív ellenálló, a nagy többség csak szemlélő volt. Ezzel azonban, öntudatlanul bár, de asszisztált a rendszerhez. A passzivitás beleillett a rendszer logikájába, akkor is, ha Hitler és az SS vezetője, Heinrich Himmler szívesebben vette volna, ha több az aktív elkövető, és a gyűlöletpropaganda termékenyebb talajra hull.
Azóta is sokan kérdezik: miért nem volt aktívabb ellenállás. Az egyik magyarázat a német demokratikus nevelésben, pontosabban annak hiányában látja az okot. A német lakosságban kevesen éreztek magukban elég erőt és képességet arra, hogy szembeforduljanak a mindenkori hatalommal. A lázadás szelleme 1918-ban is csak a spontánul föllázadt katonatömegekben és a hozzájuk csatlakozott munkásokban volt meg, ami a háborús szenvedés nélkül nem is érthető. Ilyen rendszerellenes hullámot 1938-ban nem lehetett várni. 1918-ban egy vereség szélére sodródott, éhező Németországot láthattunk. 1938-ban viszont a német lakosság – kicsivel ugyan, de – jobban élt már, mint 1918-ban, pláne, mint 1929-ben, a válság éveiben. Ha az emberek jól élnek, ritkán lázadnak a fönnálló rendszer ellen, kivéve azokat, akiket a fönnálló hatalom valamely okból amúgy is irritál. Utóbbiak viszont 1938-ban már vagy börtönben, vagy emigrációban, vagy a koncentrációs táborban voltak.
Nyilván minden faluban, például a schleswig-holsteini Geest régió falvaiban (ahol a nácik átlagosan 80 százalékos szavazatarányt értek el 1933-ban) is akadt három-négy kommunista frontharcos veterán, egy-egy szociáldemokrata szaki vagy tanár, esetleg egy pap, akit zavart a náci egyházellenesség és a rendbontás. De ők zárványt alkottak a politikailag nem tudatos, mindent passzívan tűrő helyi társadalomban. A három-négy kommunista frontharcos börtönbe került, esetleg a Szovjetunióba, ahol jó eséllyel áldozatul estek a sztálini tisztogatásnak. (Mert a különböző színű diktatúrák, éles ellentétük dacára, többnyire jól megférnek egymás mellett, ugyanis jobban gyűlölik a belső ellenséget és különösen az ideológiai elhajlókat, mint egymást.) A szociáldemokrata tanárt vagy szakit megfenyegették, vagy hallgat, vagy börtönbe kerül. A lelkipásztor tétlenül nézhette, hogy az általa nevelt ifjúságot beterelik a Hitlerjugendbe.
Nem emelték föl a szavukat egymásért. A zsidó az egyiknek a kisburzsoá kereskedőt jelentette, a másiknak a nagyburzsoá bankárt, a harmadiknak egyszerűen nem volt fontos, egyébként sem élt egy fia zsidó sem a faluban. Tehát könnyen lehet, hogy mindannyian vállat rándítottak a nácik fajelméletére, mint valami távoli és irracionális jelenségre. S végül a vállrándítás eredménye, hogy külön-külön mindannyian eltűntek a rendszer útjából. Ami nem következett volna be egy olyan társadalomban, ahol van hagyománya az ellenállásnak.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 9-én.
