Ötven évvel ezelőtt, 1971. április 19-én az első űrállomás pályára állításával az űrkutatás újabb mérföldkőhöz érkezett. Az úttörő jelentőségű műszaki bravúr az űrkutatásban meghatározó szerepet betöltő Szovjetunió szakembereit dicséri, akiknek ezzel újból sikerült előnyt szerezniük az Egyeült Államokkal szembeni versenyben. Az ameriakiaknak ugyanis csak két évvel később sikerült hasonló létesítményt üzembe helyezniük.
Az Üdvözlés (mi több: Díszlövés!) nevet viselő Szaljut-program kezdetét Gagarin repülésének tizedik évfordulójára időzítették. Ennek keretén belül 1971 és 1991 között hét katonai és polgári célú állomást juttattak az űrbe.
A Szaljut–1 orbitális állomás működése során két űrhajót fogadott: a Szojuz–10-et és a Szojuz–11-et. Mindkét űrhajó legénységének a küldetése az volt, hogy mikrogravitációs körülmények között tesztelje az űrállomás elemeit, és vizsgálja a tudományos kutatások és kísérletek lehetőségeit.
A Szojuz–10 nem vitte sikerre küldetését, mivel az űrhajósoknak az irányítóközpontból nem tudták kinyitni az űrállomás ajtaját. Öt és fél órás együtt-repülés után az űrhajót leválasztották az állomásról, és az visszatért a Földre. A fiaskóról a korabeli sajtó szemérmesen hallgatott; az eseményről pedig így számolt be: „Az űrhajó és a Szaljut űrállomás össze- és szétkapcsolását gyakorolták, új szerkezetet próbáltak ki.”
A Szojuz–11 kozmonautái (Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Ivanovics Pacajev) nagy mennyiségű műszaki, csillagászati, meteorológiai, földkutatási, orvosi és biológiai megfigyelést és kísérletet végeztek. Hazatérésük tragédiával végződött. A Föld légkörébe való belépéskor, műszaki hiba miatt, kinyílt egy biztonsági szelep, az űrhajóból megszökött a levegő, és az űrhajósok – mivel nem viseltek szkafandert – megfulladtak. A leszállás után a mentőegységek a legénységet a helyükön ülve holtan találták. A három űrhajóst Gagarin mellé, a Kreml falába temették. A szerencsétlenség következtében változtattak a repülési szabályzaton. Bevezették, hogy az indulás és a visszatérés során a személyzetnek kötelező szkafandert viselnie, mivel az saját levegőéllátó rendszerrel van felszerelve.
1971. október 11-én a Szaljut–1 űrállomás irányított módon berepült a Föld légkörébe, és megsemmisült.
Az orbitális állomás pályára helyezése új perspektívákat nyitott az űrkutatásban. A létesítmény valóságos űrlakás, égi laboratórium, kozmikus kisüzem, ugyanakkor szerelőműhelyként áll az űrhajósok rendelkezésére; a jövőben akár átszállóhely vagy üzemanyagtöltő állomás szerepét is betöltheti a bolygóközi utazásra induló rakéták számára. Mennyire távoli ez a jövő? Nehéz megjósolni. A múlt század nyolcvanas éveiben még olyan vélemények láttak napvilágot, hogy az első bolygóközi utazás az évezred végéig mindenképpen megvalósul. Nem így történt.
A szerkesztő megjegyzése
A Szaljut program megnyitotta az utat az „állandó” űrállomások számára, amelyek – miután az űrállomások hermetikus térfogata a többszörösére növekedett – égi laboratóriumként, később „átjátszó állomásként” bolygóközi utazásokhoz, távlati tervekben akár űrvárosok „magjaként” is szolgálhatnak.
A Szaljut– 1 fontosabb adatai
- lehetséges űrhajósok száma: 3 fő
- elfoglalt napok: 24 nap
- villamos teljesítmény: 1000 W
- bruttó tömege: 18 210 kilogramm
- hossza: 15,8 méter
- belső hossza: 13,6 méter
- hasznos tér: 9,80 méter
- átmérő: 4,15 méter
- hermetikus terek légköbmétere: 82,5 m³
- folyamatosan használható szabad terek: 47 m³
- fordulatok száma: 2929
- megtett távolság: 118 602 524 kilométer, 73 696 192 mérföld
Az űreszköz öt részből tevődött össze
- az első a passzív dokkolórendszer a zsilipkamrával (hossza 2, átmérője 1–3 méter). Egyetlen zsilipkamra és dokkolószerkezet volt, ezért csak egy űrhajót fogadhatott.
- a második, a nyomás alatt lévő fő rész (átmérője 4 méter; 7 munkahellyel), rajta 20 ablakot kiépítve,
- a harmadik nyomás alatt lévő rész tartalmazta: a vezérlő, a kommunikációs, az áramellátó, a létfenntartó rendszereket, valamint egyéb kiegészítő berendezéseket,
- a negyedik részben (átmérője 2 méter, nyomásszabályozás nélkül) helyezték el a hajtóanyag tartályt, a pályaelemek biztosítását szolgáló motorokat, az éjszakai (földárnyék) energia ellátását biztosító kémiai akkumulátorokat, az oxigén tartályt, a vizet és a regenerációs rendszereket.
- az ötödik terület: az űrállomás testére (balra és jobbra) szerelték a 4 darab (szilícium fotocellák) napelem paneleket (fesztávolságuk 16,5 m), kint kapott helyet hőszabályzó rendszer, a helyzetmeghatározó egység, egyéb berendezések.
Megjegyzendő, hogy a Nemzetközi Űrállomás, amelynek fedélzetén rengeteg űrhajós, kutatómérnök, dolgozott, huszonharmadik éve teljesít szolgálatot.
Pályára állított űrállomások
- MOL (Manned Orbiting Laboratory) – kísérleti űrállomás, nem fogadott űrhajósokat (USA, 1966)
- Szaljut – szovjet űrállomás-program
- Szaljut–1 – az első lakott űrállomás (Szovjetunió, 1971)
- Szaljut–2 – sikertelen indítás (Szovjetunió, 1973)
- Skylab – az első amerikai lakott űrállomás (USA, 1973)
- Szaljut–3 – (Szovjetunió, 1974)
- Szaljut–4 – (Szovjetunió, 1974)
- 1975-ben Föld körüli pályán összekapcsolódott az amerikai Apollo–18 és a szovjet Szojuz–19 űrhajó. Ez volt az első kísérleti nemzetközi űrállomás, amelynek fedélzetén két szovjet és három amerikai űrhajós két napig dolgozott. Az Apollo és a Szojuz közös repülése egyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti űrverseny jelképes lezárását is jelentette.
- Szaljut–5 – (Szovjetunió, 1976)
- Szaljut–6 – több dokkoló szerkezettel ellátott űrállomás (Szovjetunió, 1977)
- Szaljut–7 – (Szovjetunió, 1982)
- Mir űrállomás – az első modul-űrállomás (Szovjetunió, 1986)
- Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) – (nemzetközi, 1998)
- Tienkung–1 – (Kína, 2011)
- Tienkung–2 – (Kína, 2016)
