Esik
Csak az asszony-alakú felhőket szerettem,
Mindeniknek nevet tudtam adni.
Az egyiket elneveztem anyámnak,
A másikat szerelemnek,
A Harmadikat szerelemnek,
A negyediket szerelemnek,
Az ötödiket – mit tehettem volna? – Szerelemnek.
És mérhetően nőtt a fű és bolyhosodón
A bokrok levele. Néztem az égre szimatoló
Szomjas fákat.
Néztem a felhőket s tudtam.
Egyszer megpihenek nálad.
Azóta az asszony-alakú felhők
Kerek, meleg pöttyökkel köszönnek.
A legkarcsúbb kinyújtózik: „Várlak”.
S amit én nem tudok már, megteszik
Helyettem is. Siratják anyámat.
Óda feleségem első fehér hajszálához
Ringattam én, becéztem már hajszálakat,
Szőkét vagy feketét, a napok állásától függőn
nyári vagy sötét egek alatt.
Csak azt nem láttam még. Fehér hajat
homlokod fölött, hol igazság szerint
az idő megálljt mutat és lenne hatalom
mely szerint a szerelem ütőerében is
az örökkévaló élet kering.
Csak ezt nem tudtam még. Barackos bőröd
hamvason tekint az őszi napra és
szerelmem ég akár a nyár. De félek nagyon
hogy ölni is tud ilyen szerelem.
Dér ül már látod – nyári hajadon.
Ringatom tovább a múltat s ezt a szép jelent,
s érzem, még mindig milyen hálátlan vagyok,
hiszen e hajszál nékem szerelmet jelent.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.