Ötven évvel ezelőtt július 26-án UTC (egyezményes koordinált világidő) szerint 13:34-kor indult útjára az Apollo-15 legénysége. A küldetés sok szempontból mérföldkövet jelentett az űrutazás történetében. A három űrhajós olyan műszaki megoldásokat használhatott, mint azelőtt még senki. Számos tudományos mérést és vizsgálatot végezhettek, amelyet addig még egyik Apollo-küldetés sem. A tizenhárom nap során annyi tudományos-technikai és egyéb tapasztalat felhalmozódott, hogy felsorolni is lehetetlen.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi óriást.
A három űrhajós – David Scott, Alfred Worden és James Irwin – egy Saturn-V rakéta fedélzetén indult a Holdra, ugyanarról a 39 A jelzésűz indítóállásról, amelyről a történelmi első küldetés, az Apollo-11. Az Apollo-15 egy teljesen más küldetési osztályba tartozó eseményként szerepelt a NASA tervei között, hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelentett. A Saturn-V rakéta tetején az Endeavour űrhajót és a Falcon holdkompot tekinthetjük egy sok tekintetben módosított űreszköznek.
Az Apollo-15 a program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan küldetés, melynek során űrhajósok szálltak le égi kísérőnk, a Hold felszínére. A misszió fő feladata a már megkezdett tudományos kutatások folytatása, valamint számos különleges, eddig még végre nem hajtott tudományos mérés és kísérlet elvégzése.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi rakétaóriást.
A repülés programjában is eszközöltek változtatásokat. A Föld körüli pályát alacsonyabbra, 166 kilométeres magasságra helyezték. A biztonsági üzemanyag mennyiségét is csökkentették, hogy ezzel a változtatással is tovább éghessenek a hajtóművek. A változtatásokkal a mérnökök elérték, hogy közel 500 kg többletsúlyt képes legyen eljuttatni a rakéta a Holdra. Ismerve a rakományt, erre a teljesítményre szükség is volt.
Az Apollo-15 rakétája bizonyos értelemben egy már sztenderdnek nevezhető parancsnoki modult és holdkompot vitt magával. Igaz ugyan, hogy a holdfelszínen való hosszabb tartózkodás miatt több készlettel és oxigénnel látták el a Falcont, hogy az űrhajósok 68 órát tölthessenek az égitesten. És egy eddig még nem használt közlekedő eszközt is elhelyeztek a holdkomp „csomagtartójában”.
A NASA kezdetek óta két nagyobb csoportba sorolta a Holdon végzett expedíciókat. A gyalogos felderítés mellett mindig is tervben volt valamilyen közlekedő eszköz használata. Sokáig a repülő, illetve guruló eszközök álltak versenyben egymással, ám a NASA vezetői végül a négykerékkel ellátott guruló járművet választották. A holdautót a General Motors egy leányvállalata készítette el. A cél az volt, hogy egy könnyű, elektromos meghajtással működtethető, terepen való közlekedésre alkalmas geológiai kutatójárművet készítsenek.
A tervező csapatot a magyar származású Pavlics Ferenc vezette. Számos prototípus után végül olyan holdjáró született, mely egy rugós mechanizmussal könnyedén összehajtható volt. Természetesen azért készítették ilyennek, hogy elférjen a holdkomp rakterében. A négykerekes eszköz úgy lett megépítve, hogy minden kereket külön elektromos motor hajt. Az eszközt vezető űrhajós, ha szükségesnek érezte, mind a két tengelyt képes volt kormányozni. De egy kapcsoló segítségével váltogathatott is a kormányzandó tengelyek között.
De nem csak ezért nem volt szokványos eszköz ez az autó. Földi társaival ellentétben ezen nem találnánk sem kormánykereket, sem pedig gumiabroncsot. A kerekek titánhálóból készült abroncsokat kaptak, s a holdjármű irányítása botkormánnyal lett megoldva. A Holdon hagyott autó összesen több mint 27 kilométert tett meg a poros, regolitos holdfelszínen és nagyobb területet voltak képesek bejárni háromnapos tartózkodásuk alatt, mint eddig bármelyik küldetés űrhajósai. Hozzá kell tenni azt is, hogy biztonsági okokból azért hét kilométernél messzebbre sohasem távolodtak el a Falcontól.
De nem csak a holdautó volt az, mely lehetővé tette a hosszabb Holdon tartózkodást. Legalább ilyen fontos volt az űrruhák átalakítása is. Hiszen az Apollo-15 előtti küldetések szkafanderei sokkal merevebbek voltak, melynek első sorban biztonsági okai voltak. Ezekben a nehéz öltözetekben az űrhajósok képtelenek voltak lehajolni vagy akár letérdelni. Ezért is dolgoztak hosszú szárú szerszámokkal. A terveknek megfelelően az új szkafanderben az asztronauták akár hét órát is képesek voltak a holdfelszínen tölteni. A ruhákat deréktájban teljesen átdolgozták, hogy az őket viselők képesek legyenek leülni benne. Ez a holdautóval való közlekedés miatt volt nagyon fontos.
Ugyanakkor az Apollo-15 tudományos tevékenysége nem csak a holdfelszínre korlátozódott. Miután a Falcon levált az Endeavour űrhajóról és megkezdte ereszkedését a Holdra, az égitest körül keringő űrhajó is megkezdte tudományos munkáját. A küldetésre a NASA egy teljesen új műszeres egységet tervezett, mely a SIM (Scientific Instrument Module) nevet kapta. A tudományos műszerek a parancsnoki modul alatti műszaki egységben kerültek elhelyezésre. Érdekes, hogy a korábbi Apollo-küldetéseken a modulnak ezt a részét csak ballaszttal töltötték ki. Ez volt az első alkalom, hogy műszerek kerültek ide. A korábban titkosított kémműholdak fotografikus eszközeit felhasználva a mérnökök olyan nagy teljesítményű fényképezőgépeket helyeztek el az említett részben, amellyel lehetőség nyílt minden eddiginél részletesebb felvételek készítésére. Helyet kapott a SIM egységben még számos más eszköz is, mellyel igazán pontos tudományos méréseket végezhetett a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden. SIM (Scientific Instrument Module)
Ugyancsak a SIM rekeszben kapott helyet egy kisebb műhold. Ezt az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a Hold körül. A Föld irányú gyújtást megelőzően került pályára ez a kis 78×36 cm-es nyolcszög alapú hengeres testbe épített szatellit, mely az űrhajó távozását követően is folytatta a méréseket. A műhold önálló meghajtás vagy helyváltoztatás nélkül pályáján keringve mérte a napszél részecskék energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező tulajdonságait.
Kétségtelen, hogy az Apollo-program egyik legtermékenyebb küldetéseként az Apollo-15 legénysége rászolgált arra, hogy a történelem örök részeként tanulságot tegyen arról, hogy mire képes az ember, ha igazán kíváncsi.
Kiemelt kép: Művészi ábrázolás az Endeavour űrhajóról a SIM műszerekkel és a holdszatellittel
Forrás: Spacejunkie.hu
