Nem véletlen, hogy Móricz szövegéhez nyúlt Bocsárdi László, mert amit a magyar realista próza mestere a két világháború közötti Magyarország urambátyámjairól írt, teljesen aktuális a vármegyés, főispános, nemzetiszínekben tobzódó mindennapjainkban is. Nem a múlt dzsentrivilágát mutatja meg nekünk az előadás, hanem az érdekszövetségektől behálózott, korrupciótól átitatott mindennapjainkat, ahol a legtisztább szándék is elvetél vagy megfojtják. A nemzeti zöld ötven árnyalatában felvonuló szereplőkben felismerjük polgármestereinket, politikusainkat, a hatalomhoz dörzsölődő opportunistákat, a kenetteljes szövegek mögé rejtőző cinikus papokat, a populista szólamokat hangoztató akarnokokat, akiknek egyetlen életcéljuk: működtetni a rendszert, amely eltartja őket.
Oltásellenes előadás, nemzeti összeborulást megcélzó Tamási-darab, az összeesküvés-elméletes Prométheusz ’22 után végre ismét olyan előadást sikerült színre vinni a kolozsvári magyar színházban, amely a teljes alkotócsapat dicséretére válik. Társadalomkritika és mélylélektan fonódik össze a Bocsárdi-rendezésben. A főszereplő színrelépésével a néző is belekerül a korrupció és emberi becsvágy által gerjesztett örvényekbe, amelyekből nincs kiút. Kopjáss István mindent megkap és mindent elveszít, mi pedig Benedek Levente plakátját nézve eldönthetjük, hogy milyen gyakran használjuk felmutatott középső ujjunkat, ha a pénzt, hatalmat, címeket és tisztségeket osztó politikai szereplőinkről akarunk véleményt formálni.
A történet Kopjáss István főügyésznek való kinevezése éjszakáján/hajnalán kezdődik. A jelentéktelen hivatalnok „a véletlennek köszönhetően” magas beosztású személlyé, befolyásos tisztviselővé válik Zsarátnokon, a képzeletbeli kisvárosban, ahol mindent két kulcsfigura, a polgármester és a bankigazgató tart kézben. A vezető pozícióba történő kinevezéssel Kopjáss hirtelen belecsöppen az általuk manipulált valóságba, abba az úri társaságba, ahol nem szokás megkérdezni, kinek honnan van pénze, miből vásárol villákat, miből futja kaszinózásra, cigányzenére, kártyázásra. A városvezetők fokozatosan vonják be Pistát a maguk világába: Béla bácsinak kell szólítania a polgármestert, Kardics bátyámnak a bankigazgatót, aki hirtelen valami rokonsági szálat is felfedez közte és a frissen kinevezett főügyész között.
Kopjáss, miközben fogadkozik, hogy felszámolja a korrupciót, kideríti a város sertéstenyésztője körüli piszkos ügyeket, egyre inkább beleszédül az új világba: imponál neki, hogy újdonsült gazdag barátai meghívják zártkörű estjeikre, hogy alacsony áron kínálják neki megvételre azt a villát, amelyet a sertéstenyésztőből elsikkasztott pénzekből építtetett fel a volt igazgató, Boronkay.
Az urizáló Kopjáss figyelmét nemcsak a villa köti le, hanem annak lakója, Magdaléna is. Pista, akit magával ragad a pozícióváltás szédülete, mindent meg szeretne szerezni, amit ez a nő jelképez. Kardics és a polgármester, akiknek kezében összefutnak a szálak, tesznek arról, hogy Kopjáss egyre inkább belebonyolódjon abba a helyzetbe, amelyet ők teremtettek. Hiába dönti el tehát a főügyész, hogy felfedi a sertéstenyésztő körüli piszkos ügyeket, mert végül a polgármester megzsarolja, és kénytelen engedni neki. Amikor Kopjáss számára kiderül, hogy őt csak eszközként használták fel ahhoz, hogy befolyásos szereplők magukat menthessék, a kompromittáló helyzetből nem lát kiutat, öngyilkos lesz.
Zsarátnok társadalmának a rokonság az alapja. Ez egyrészt a nemzetséget jelenti, vagyis a szegény, tehetetlen rokonokat, akik sorra jelentkeznek Pistánál segítségért, ugyanakkor azokat is, akik a panamában rokonok. Ez a rokonság egyetlen, meghatározhatatlan kiterjedésű szörnyeteggé terebélyesedik, amit találóan jelenítenek meg az előadás csoportos szereplői. Pistát a városháza folyosóján szó szerint behálózzák az újdonsült ismerősök, a helyi elit szokásos csütörtöki estélyén pedig úgy tornyosulnak a feszengő házaspár fölé, hogy azok valósággal eggyé válnak a kanapéval.
Ez a sokfejű szörnyeteg, amelynek számtalan keze, lába van, nemcsak az arctalan csoportos szereplők esetében érzékelhető, a főszereplők is ugyanennek a monstrumnak a különböző részei. A szereplők ruházata is arról árulkodik, hogy ebben a világban mindenki egyforma, mindenki rokon. A zöld egyenöltönybe bújtatott tisztviselők, akik belakják Zsarátnok városát, megerősítik a nézőben azt az érzést, hogy itt nem önálló egyéneket lehet látni, mindenki összetartozik: a nemzeti színbe bújtatott korrupt tisztviselők, a nepotizmust csúcsra járató nagybácsik és unokaöcsök, a kétgyermekes családanya és a gyermektelen díva is ugyanannak a kasztnak, családnak, érdekszövetségnek a részei.
Ha egy-egy újabb ember kerül képbe, behálózzák, kijelölik helyét az idomtalan, sokfejű hüdra testében. Jelképesen az új embernek is zölddé kell válnia: Kopjáss, amikor először megpillantjuk a színpadon, még a kinevezése utáni borgőzös állapotban dülöngél egy gyűrött fehér ingben. De aztán jön a másnap reggeli józanság, és azzal együtt az öltöny is, amelyet magára öltve máris belesimul a környezetbe.
A döntéshozók maguk közé emelték, most már ő is családtag, barát, rokon, aki abban a körben, amelyben mozog, ugyanazzal a kontraszelekciós technikával újabb és újabb rokonokat emelhet a körön belülre.
A nemzeti zöld, amely a cipőktől a nyakkendőkig minden ruhadarabról visszaköszön, időnként arany kesztyűkkel és monoklikkal egészül ki. Az arcot félig eltakaró, világító kukkerek, a Kopjásst végigtapogató, maguk közé vonó aranykesztyűs kezek látványa egyértelművé teszi, hogy innen nincs szabadulás. A végtagok egymással versengve simogatnak, tapogatnak, mosolyognak és vigyorognak, felzabálják és kiköpik áldozatukat. Időnként a karok, fejek, lábak visszavonulnak a függöny mögé, amelynek hullámzása eltakarja, hogy mi történik a háttérben, de tudni véljük, hogy a függöny állandó mozgása mögött ott él, lélegzik és várja újabb áldozatát a szörny.
A zsinórfüggöny mögül bukkannak elő folyamatosan a guruló bútordarabok is, amelyek az állandóan változó időt és teret jelzik. Nincs éles határ a különböző idősíkok és helyszínek között, átjárás van a szereplők között is, többen is több karaktert alakítanak, a színészi játék is állandóan alakul a burleszkszerű, túlzó mozdulatoktól egy-egy csendes, őszinte mondatig. Minden állandó mozgásban van, a körvonalak bizonytalanok, akárcsak egy álomban, és ehhez a hatáshoz a monokróm környezet is hozzájárul.
A közönség is a játéktér része, nem csak azáltal, hogy a szereplők gyakran hozzánk beszélnek, erre játszik rá a fényhasználat is, például a már említett világító monoklik, amelyek nem csak Pistára szegeződnek kellemetlenül, hanem időnként ránk is, sőt néha a kényelmes nézőtéri sötétséget is megszakítja egy-egy felkapcsolt reflektor.
Kopjáss Istvánt, a jelentéktelen hivatalnokból lett főügyészt Viola Gábor alakítja, akinek magabiztos szerepformálása nyomán egy naiv, segítőkész, a nagyvilági élet iránt vonzódó, de ugyanakkor becsületes, lelkiismeretes ember vergődése jelenik meg előttünk. A hajnali részegség, az előadás nyitóképe, amikor Pista a pezsgőspohárral egyensúlyozza be magát a színpadra, és a zárójelenet között megismerjük a megfelelni vágyó, ugyanakkor a korrupciót leleplezni szándékozó ember állandó megosztottságát.
Miközben pontosan látja, hogy a tényleges rokonai és az őt maguk közé fogadó városvezetők is csak saját hasznukat tartják szem előtt, nem tud nemet mondani sem családjának, sem azoknak, akik a titulus mellé pénzt, villát és mindenféle földi jót kínálnak.
Annak ellenére, hogy Kopjáss örül a kinevezésének, és hosszasan ecseteli a feleségének, hogy teljesen váratlanul érte őt ez a szerencse, egy pillanatig sem gondol arra, hogy a váratlanul érkező magas beosztás mögött kőkemény háttérérdekek lehetnek. Amint az előadás ismertető szövegében is jelzik az alkotók: „Mit jelent egy előreléptetés? Érdemeink miatt léptetnek előre, vagy azért, mert valakinek, valahol éppen hasznosak vagyunk? Ha előreléptetnek, sokszor elesünk. Az esés sebet ejt. Vannak, akik talpon maradnak. Őket irigyeljük. A gúny, sokszor irigység. Ha gúnyolnak, reagálunk rá. Összezavarodunk és elesünk.”
Még akkor sem válik gyanússá Kopjáss számára a helyzet, amikor a polgármesterrel való találkozóján a városvezető, miután felkéri, hogy szólíts őt Béla bácsinak, gyakorlatilag kiszabja számára, hogy mettől meddig mozoghat: „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” – jelenti ki a polgármester, és ez lesz az a cím, amellyel a helyi újság is hozza az első Kopjással készült interjút.
Aztán lassan kibomlik a történet, kiderül, a kinevezésnek alapos háttéroka van, a városi sertéstenyésztő körüli panamának a felfedését kell meggátolni. A bankigazgató és a polgármester, akik nyakig benne vannak a történetben, úgy ítélik meg, hogy Kopjáss eléggé korlátolt és megvásárolható, ahhoz, hogy terveik tökéletes végrehajtójává váljon.
Annak ellenére, hogy Kopjáss a tökéletes balek, akit már kezdettől fogva sikerül átverni, időnként mégsem irányítható, önálló gondolatait nem sikerül teljesen kiírtani, és ebben feleségének is nagy szerepe van. A Györgyjakab Enikő által remekül felépített Lina az egyetlen szereplő a történetben, aki valamilyen szinten megőrzi a józanságát, és nem akar többet, mint amennyi becsületes munkával elérhető. Kicsit olyan, mint Pista lelkiismerete – és végleg eltűnik a függöny mögött, amikor Pistának a maradék erkölcsi gátlása is felszámolódik.
A Bács Miklós és Dimény Áron által megformált karakterek, Béla bácsi és Kardics, a bankigazgató a zsarátnoki Cosa Nostrának az irányítói. A zöld ruhás szörny az ő intésükre támad fel és követ el újabb és újabb rémtetteket. Azok az emberek, akiket ők irányítanak, bármire képesek, hogy fenntartsák élősködő életformájukat. Érdekházasság, lopás, bármilyen bűncselekmény elfogadható a szempontjukból, csak hogy kiváltságos pozíciójukat megőrizzék. Még a Bíró József által sziporkázóan megjelenített barátságos Berci bácsi is, aki a rokonok gyöngyének tűnik, az első adandó alkalommal átveri unokaöccsét, aki azáltal, hogy a nagybátyja csalását próbálja elsimítani, zsarolhatóvá válik, és fel kell adnia arra vonatkozó elképzelését, hogy a sertéstenyésztő ügyleteit nyilvánosságra hozza.
Ekkor tudatosul Kopjássban, hogy mennyire mélyre süllyedt, és tudja, hogy semmi esélye nincs legyőzni azokat, akik összezártak előtte.
Bár Bocsárdi hangsúlyozta, hogy társadalomkritika megfogalmazása helyett inkább Kopjáss István összeomlása érdekelte, számos olyan mozzanat bekerült az előadásba, amely nagyon ismerős lehet a mai magyar közbeszédből, például az idegen kultúrák alsóbbrendűsége vagy a gyermektelen nők értéktelensége. Egy kocsmai beszélgetés erejéig felbukkan a parlament, ahol a honatyák többsége nem az ülésteremben tartózkodik, a dolgok ugyanis nem itt dőlnek el, és ahol az ellenzék alig rúg labdába.
Beszédes az a jelenet is, amelyben a Farkas Loránd alakította Martinyt, az újságírót váratják vég nélkül a polgármesteri előszobában, később pedig a polgármester hosszan értekezik a frissen kinevezett főügyésznek arról, hogy hogyan kell egy interjút „korrektúrázni”, és mintegy mellékesen megjegyzi, hogy nincs olyan szöveg, amit ő megjelenés előtt ne látna. Mint kiderül, a rendszer része az újságíró is, aki csak akkor koppint a hatalom körmére, ha ehhez érdeke fűződik.
Az előadást játsszák: Viola Gábor Kató Emőke, Györgyjakab Enikő, Bács Miklós, Dimény Áron, Farkas Loránd, Orbán Attila, Bíró József, Imre Éva, Varga Csilla, Kicsid Gizella, Kiss Tamás, Gedő Zsolt, Bíró Gergő, Fazakas Hunor, Filep Gergő, valamint Tulogdi Botond. A Rokonok létrehozásában a rendező alkotótársai voltak: Kali Ágnes dramaturg, Bartha József díszlettervező, Cs. Kiss Zsuzsanna, jelmeztervező, Bezsán Noémi koreográfus, valamint Bányai Tamás világítási tanácsadó.
