2025. szeptember 2-án (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki hivatal pool/Alekszandr Kazakov)
E sorok szerzője régóta meg van győződve, hogy mind Oroszország, mind Kína esetében megfigyelhető egyfajta ciklikus történelmi dinamika, mely alapjaiban határozza meg a két nagyhatalom külpolitikai mozgásterét. Míg Kína esetében egy-egy dinasztia – és alapvetően a kínai kommunista párt is felfogható egy dinasztiaként – a kezdeti, expanzív időszak után idővel mindig az izolacionizmus, a külfölddel való kapcsolatok minimalizálásnak és az ezzel járó hosszú romlás útjára lépett, addig Oroszországban egy-egy rendszer összeomlása általában akkor jött el, amikor már nem volt tér további terjeszkedésre.
A három összeomlás
Utóbbi tézist kifejezetten jól foglalja össze Janusz Bugajski lengyel származású, idén elhunyt politológus és külpolitikai szakértő, a Szabad Európa Rádió korábbi munkatársának egy 2022-es írása – melyet itt szemléztünk – illetve 2023-as könyve. Röviden, Bugajski három példát hoz fel Oroszország korábbi felbomlására, melyek közül az első a 17. század elejére tehető. Ebben az időszakban a Moszkvai Nagyfejedelmség több bel- (éhínség) és külpolitikai (lengyel-litván betörések) kihívással nézett szembe. Utóbbiak hatására a korábbi vérvonalat megszakítva lényegében egy parasztlázadás következtében 1611-ben az első Romanov került hatalomra, aki ekkor viszont már csak Moszkvát és annak szűk vonzáskörzetét ellenőrizte.
A második példa az 1917-es bolsevik puccs vagy forradalom, amikor a cári Oroszország szintén darabjaira hullott szét, több országrész kikiáltotta a függetlenségét, német megszállás vagy a fehérek irányítása alá került, és a kommunisták által ellenőrzött terület újfent csak az európai Oroszország egy részére terjedt ki kezdetben.
A harmadik eset pedig az 1989-91-es periódus, amikor a Szovjetunió bomlott fel, és vált függetlenné annak több korábbi részköztársasága, miközben Oroszország külpolitikai befolyása a minimálisra csökkent. Alapvetően Putyin 1998-as hatalomrajutása és az azt követő 2. csecsen háború – amikor is a kvázi független Csecsenföldet Oroszország megszállta és ezzel helyreállt az ország területi integritása – tekinthető e folyamat végének vagy egyfajta fordulópontnak, amit követően Oroszország globális és regionális súlya újra növekedni kezdett. Putyin nem titkolt, nyilvánosan vallott célja, hogy visszaállítsa a korábbi szovjet érdekszférát.
Bugajski egyébként itt egyenest húz, és szerinte a szovjet-orosz birodalom szétesése 1991 óta folyamatosan tart, Putyin pedig csak elnyújtani tudja azt. Bár ezt kissé nyugati szempontból túl „optimista” történelemszemléletnek tartom, demográfiai szempontból az orosz etnikum súlya valóban drámaian csökkent 1991 óta a posztszovjet térségben. Bár Oroszország lakossága csak enyhén csökkent azóta, az oroszországi oroszok száma 2001-ben még 115 millió volt, míg 2021-ben már csak 105 millió, mindez az etnikai oroszoknak a környező országokból való folyamatos „visszatelepülése” mellett. Kazahsztánban például 1991-ben még 6 millió orosz élt, ma viszont már csak körülbelül 3,5-4 millió, miközben a kazahok száma folyamatosan nőtt.
Ha viszont a korábbi trendekből indulunk ki, akkor az expanziós folyamat elakadása vagy lelassulása – melynek értelemszerűen ha nem is Ukrajna teljes megszállása, de annak destabilizálása, „failed stat-té” tétele jelenti az éppen aktuális fázisát – az orosz központi hatalom meggyengülésével fog járni. Fontos aláhúzni, hogy ez nem feltétlen jelenti az ország szétesését, ugyanakkor egy nagyobb katonai fiaskó – lásd az 1853-56-os krími háborút vagy az 1904-05-ös orosz-japán háborút – szinte mindig belső felfordulással és forradalmakkal járt, a „megoldás” pedig az orosz expanzió irányának megváltoztatása volt (1856-ban a Boszporusztól a Távol-Keletre, majd 1905-ben a Távol-Keletről a Balkánra).
Oroszország terjeszkedése ma már eleve kizárólag Ukrajnára koncentrálódik, minden más befolyási övezetben – Afrika, Közel-Kelet, Közép-Ázsia – az ország súlya folyamatosan csökken, ami tovább erősíti a „hanyatlás” narratíváját. Délen, a Kaukázusban az azeri-örmény konfliktus akár egy orosz-török proxyként is felfogható, ahol az azeri fél továbbra is jelentős előnyben van az orosz csapatkivonások miatt, és a robbanásveszély állandó. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ezúttal nincs lehetőség az expanzió irányának megváltoztatására, hiszen azt Törökország és Kína blokkolja. Az orosz-ukrán háború tehát végső soron arra fogja megadni a választ, hogy Oroszország folytathatja-e expanzív korszakát.
Katalizátorok
Bugajski szerint az Oroszország területi integritására leselkedő legnagyobb veszélyt Putyin esetleges halála jelentené, hiszen az utódlás kérdése teljesen megoldatlan jelenleg, és szinte garantálhatóan egy kvázi-polgárháborús vagy anarchikus időszakhoz vezetne. Ezt tetézi, hogy a papíron föderatív orosz állam 83 egységből áll, melyek vezetői sok esetben kvázi vazallusi alapon a Putyinhoz való lojalitásuk miatt lettek kinevezve.
Bugajski szerint ugyanakkor Putyintól függetlenül, a nemzetiségi-vallási-regionális feszültségek tetőzése végett is sorra kerülhet az ország kisebb államokra való szétesése, melyeket az országba irányuló közép-ázsiai muszlim bevándorlás – számuk ma már 7-8 millióra rúg, ráadásul az elhelyezkedésük is erősen koncentrált a nagyvárosokban – illetve a sorozások etnikai jellege folyamatosan tetéz.
Ne feledjük, hogy a kormányzó Egységes Oroszország párt már a háború előtt is körülbelül csak 20-30 százalékos valódi támogatottsággal bírt, a parlamenti kétharmad pedig kizárólag csalás útján volt megoldható, a Putyin számára korlátlan mandátumszerzést lehetővé tevő 2020-as alkotmánymódosításról szóló népszavazás során pedig a nemek aránya az etnikailag nem orosz régiókban volt a legmagasabb.
Különösen a „végek” és határvidékek, így a muszlim többségű, észak-kaukázusi területek számítanak kritikusnak, ahol 1991 táján több tagköztársaság is a kiválást fontolgatta vagy éppen mondta ki. Törökország nem zárható ki, hogy – akárcsak a 90-es években – a rokonnak tartott észak-kaukázusi vagy éppen volgamenti tatár népek függetlenedését is támogatni fogja, mely mozgalmak közül sokakat Ukrajna már most is szimbolikusan segít. Bugajski szerint a tárgyalt gócok közül ráadásul elég, ha az egyik robban, melyet kvázi dominóként a többi régió követ majd.
A függetlenségi törekvések részleges felerősödése 2022 óta már érezhető, ahogy például egy-egy régióban le kellett állítani a sorozást a helyi lakosság ellenállása miatt. Az orosz válasz az ellenállásra mindig a nagyobb elnyomás, a helyi vezető elit korrumpálása és/vagy moszkvai ejtőernyősökre való kicserélése, mely viszont a helyi lakosság sérelmeit tovább tetézi majd. A frontról visszatérő, kiábrándult és sokszor megnyomorodott katonák (illetve azok látványa) természetesen már önmagában a feszültségek fokozására alkalmas. A háborús konfliktusok ráadásul mindig a lakosságnál tartott fegyverek és a (szervezett) bűnözés növekedésével járnak, mely Oroszország esetében sincs másképp, mely problémát az FSZB vezetése is elismerte már. Ez viszont azt is jelenti, hogy az adott esetben függetlenedni vágyó nemzetiségek is könnyebben juthatnak fegyverekhez majd.
A muszlimlakta vidékekhez hasonlóan „problémás” régió Kelet-Szibéria és az orosz Távol-Kelet is, melynek csekély – mindössze 10-12 milliós – lakossága döntően a korábbi etnikailag orosz telepesek leszármazottja, míg az észak-szibériai területek őshonos lakosságát Moszkva csak részben tudja ellenőrizni. Szibéria lakói mindig is ferde szemmel tekintettek a moszkvai/pétervári központi kormányra. Ennek elsődleges okai kulturálisak, hiszen itt sosem volt jobbágyság, így a demokratikus, önkormányzati hagyományok is erősebbek, ráadásul itt az újprotestáns felekezetek az ortodox egyház dominanciáját is meg tudták kérdőjelezni, újfent pedig az elmaradó infrastrukturális beruházások is kritikaként jelennek meg. A feszültségeket jól szemléltette a 2020-21-es habarovszki tüntetéssorozat, melynek kiváltó oka a népszerű helyi ellenzéki kormányzó eltávolítása volt, mely a Navalnij-féle tüntesékkel később párhuzamosan folyt.
Kína helyzetben
A mostani, a szigorúan vett kelet-ázsiai színtértől elkalandozó írás apropóját elsősorban az Ukrajnáról szóló diskurzus kissé egyoldalúvá válása adta. Az ugyanis mintha figyelmen kívül hagyná, hogy az orosz központi hatalom bukásához – például az első világháború végefelé, 1917 eleji „polgári” (tehát még nem bolsevik) forradalmakor, vagy a Szovjetunió esetén az afgán háború ilyen – nem volt szükség az orosz hadsereg teljes megsemmisülésére, és az látszólag mintha bármilyen közvetlen kiváltó ok nélkül történne meg.
Kína szerepét Oroszország (közel)jövőjét illetően ezzel együtt nem lehet túlbecsülni, ugyanakkor az orosz történelemből ismert összeomlások spontaneitása miatt kínai biztonsági erők Oroszországba vezénylése nélkül azok nem tűnnek megakadályozhatónak. A kínai-orosz tandem a gazdaságuk eltérő fejlettségi szintjei miatt jelenleg egymás természetes komplementerei – Kína messze a világ legnagyobb ipari termelője, miközben az orosz nyersanyagkincs páratlan – szerencsére viszont a két fél közti bizalmatlanság ennek a teljes kihasználását megakadályozta eddig, és a nagyobb kínai támogatás nem tűnik valószínűnek.
Ezzel együtt ne legyenek illúzióink afelől, hogy Oroszország Urálon túli, szibériai területei egy anarchiaközeli állapotban nagyon gyorsan a kínai érdekszféra részévé válnának, ahogy Közép-Ázsia államai is már-már megkérdőjelezhetetlenül azzá váltak 2022 óta. A nemrég elfogadott, újabb vezetékfejlesztés (Szibéria ereje 2), mely a szibériai gázt Kínába szállítaná, illetve a hasonló projektek továbbá egyre valószínűbbé teszik, hogy Kínának szakítani kéne be nem avatkozási politikájával, és adott esetben békefenntartó szerepet is vállalni fog.
A fentiek alapján tehát legjobb esetben csak az feltételezhető, hogy Oroszország orientáció szempontjából két részre bomlik fel, és európai területein legalább részben egy EU-barát entitás jöhet létre. A közvetlen orosz fenyegetés elhárulásán túl viszont a Szibériát saját vazallusaként kezelő Kína még a jelenleginél is komolyabb erőközponttá válhat majd.
