„Magyarország elvesztette a bányáit, elvesztette az erdőit, elvesztette az olajmezőit, tehát Magyarországnak nincs természeti erőforrása…” – hangzott el a pénteki észosztón. Noha lassanként megszokjuk, hogy miniszterelnökünk új ismeretekkel lep meg bennünket, most hiába böngésznénk a régi térképeket az olajmezőkért, mert ilyenek nem voltak a százöt éve elcsatolt országrészeken. Bár az is lehet, hogy ő Etelközre gondolt, igaz, azt meg mi hagytuk el.

Volna azonban helyette más tanul­ságos mező. Az ír Thomas Moore Forget not the field című versét három jeles költőnk is átültette. Vörösmarty így indította: „El ne feledd a mezőt, ahol ők elhulltanak, a hűk / És a legvégsők a haza jobbjaiból…” Petőfi így közelített a lezáró tanulsághoz: „…de bár a történetben / Ottan áll a győző-név ragyogva, / Átkozott az a dicsőség, amely / A szabadok szíveit tapodja.” Végül az ír költő halála évében, 1852-ben Arany János befejezésül bátran ezt fordította: „Sokkal becsesb a sír, vagy börtön, / Melyből egy honfinév ragyog, / Babéritoknál, ti, szabadság / Romján emelkedett nagyok.”

Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 47. számának Páratlan oldalán 2025. november 28-án.