A rendszerváltás első ellenzéki napilapja, a Dátum 1989. március 14-i számában # aláírással jelent meg a fenti című cikk.
„»Adatokat és okmányokat kérsz tőlem közéleti tevékenységemről? Ilyesmi nem létezik. Igaz, hogy képviselő vagyok, de csak merő tévedésből« – írja az egyik honatya a levelében. S aztán elmeséli, hogy földijei kérték föl arra, legyen képviselőjük, de ő ezt elutasította, ám később a miniszterelnök levélben próbálta ugyanerre rábeszélni. Ezt már nem lehetett egyszerűen félretenni, ezért személyes kihallgatáson mondta el neki – saját szavai szerint »mennyire alkalmatlan vagyok a képviselőségre, és mennyire képtelen volnék indulatos türelmetlenségemben végighallgatni a hosszú beszédeket, amiket néha le kell nyelni a képviselőházban«. A miniszterelnök ugyan kinevette, de azért mégis rábeszélte, hogy elinduljon a választáson, illetve a választásokon, mert másodszorra futott be. Eleinte becsülettel bejárt az ülésekre, majd – utazásai miatt – szinte soha. »Többször is le akartam mondani – írja –, de egyszer, mert nem lett volna helyes akkor pótválasztást tartani, másszor más ok, és mindig valami kifogás miatt még ma is képviselő vagyok, minden kívánságom ellenére, bár sérti ízlésemet és semmi tehetségem nincs hozzá.«
Kemény és önkritikus szavak, s bizonyára kíváncsi rá a Tisztelt Olvasó, vajon ki vetette őket papírra. Elárulom: Giuseppe Verdi írta ezt 1860 és 1865 közötti politikusi szerepléséről. Persze nemcsak ezt írta, hanem például a Végzet hatalmát. Ennek egy speciális magyar változatát adják elő az Országgyűlés mai ülésén: A hatalom végzetét. Ez sem rossz darab…” Talán ma sincs másképp.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 13. számának Páratlan oldalán 2026. március 27-én.