A lakó – Kirch Kálmán hegesztő – éjjel háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve. Hűtőzködött. Újra csöngetett.
A házmesterben benne maradt a soron következő horkolás. Szájába, mint egy keserű íz, föltódult a düh. Gyűlölte az embereket. Gyűlölte a lakókat, kiváltképp a későn járó hegesztőt; imáiban gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat imádkozott, mert egy olyan szekta tagja volt, mely nem fogadott el mást, mint az evangéliumot, és a szombatot ülte meg a vasárnap helyett.
Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket. Az Erzsébet-hídon dolgozott mint délutános. Utána beült egy kis büdös zenés helyre, és megivott három dupla szatmári szilvát. Három dupla szatmári szilva után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:
– Jó estét, aranyos Hornák úr.
– Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó – válaszolta a házmester nem túl hangosan, úgyhogy elment köszönés helyett.
Ha éjfél előtt csöngették fel, még csak elaludt valahogy. Szerencsére itt, az új lakótelep legújabb házaiban, csupa korán kelő lakott, munkás- és tisztviselőcsaládok. Csak ez a disznó verte őt fel minden hajnalban részegen. Ilyenkor már csak elkábulni tudott, elaludni nem. Halkan párnájába dünnyögte, mint egy altatódalt: „Dögölj meg, taknyos, szőke disznó, dögölj meg.”
Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára vetkőzött. Állandóan mámoros volt egy kicsit. Négy-négy hegesztő bontotta a hidat, három műszakban. Aki lentről nézte őket, frászt kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála engedett. De ők odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csak fölöttük volt magasság. A kék fénnyel besugározták egész Budapestet; ha akarják, hozzáhegesztik a földhöz az eget… A nők mindjárt libabőrösek lettek, ha megtudták, hol dolgozik: ez is tetszett Kirchnek. Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami jólesett, megmámorosította egy kicsit.
Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegőnek hó- és malterszaga volt, s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva szaga is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést előrelépett.
A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A kapualjban lógott ugyan egy cédula: „Az erkélyre kilépni szigorúan tilos” – és Kirch mindennap elolvasta ezt a cédulát, mégsem tudta, mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellő frissessége jólesett, még egy lépést tett előre. Aztán még egyet. Aztán lezuhant.
Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és jólesően zuhant. A szél úgy átfújt pizsamáján, hogy szinte meztelennek érezte magát. Csinált egy szaltót, aztán belezuhant egy hókupacba. A hó magasra felkúszott pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt. Felnevetett. Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról a havat, és újfent becsöngetett.
Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt hasmánt, a sötétbe meredve. Dühe rögtön fellángolt, abban a hiszemben, hogy hátha a hegesztő csönget, de mindjárt ki is aludt, mert eszébe jutott, hogy az a részeg disznó már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre nadrágot húzott, rá a télikabátot, arra a sált. Kicsoszogott. Mikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg állt a hátába, ereiben megaludt a vér.
– Jó estét, aranyos Hornák úr – köszönt a hegesztő.
Beszállt a liftbe. A lift búgásától nem hallotta, hogy Hornák úr eszelősen ordítozik az utcán, letépi magáról a sált, a kabátot, a nadrágot és végül a hálóinget. A mentők pokrócba csavarva vitték be az ideg- és elmeklinikára, ahol mély álomba merült, miközben erősen dobálózott, és csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméletén.
