Nincs más igazi téma: a COVID-járvány. Igazából pontosan nem tudni, hányadán állunk. Azt olvastuk például a hét nyitónapján, hogy a második oltás nélkül az első semmit sem ér – na most ehhez minimálisan szigorú nyilvántartás és tudatosság szükséges; ezeket pedig Romániában nemhogy számon kérni, de említeni is röhejes. (Itt most a vita a közszolgálati televízió szilveszteri humoros adása körül folyik, amelyben kicsúfolták a vakcinát és azokat, akik megpróbálnak vigyázni magukra.)
Eszembe jutnak a Barabási Albert Lászlóval készített interjúink, amikor a világ „döntéshozói” még rá se rántottak a vírusra, a róla szóló hírekre; a román robot a választásokat nyomta, az amerikai celeb a sületlenségeit a Twitteren, a magyar szabadságharcos Sorossal, a migránsokkal, az ellenzékkel és Brüsszellel harcolt. Egy ideje pedig most valami egészen furcsa módon a végső győzelem diadalmámorában égnek.
A világhírű hálózatkutatót a nemzeti ünnep körül csíptük el egy rövid levélinterjúra. Tudják, mi volt a címe? Ez a vírus állandóan velünk lesz.
„– Általában hogyan segítheti a hálózatkutatás az epidemiológiát, illetve konkrétan a COVID-19 esetében?
– A COVID-19 hálózatbetegség: a kontakthálón keresztül terjed és a sejthálót fertőzi meg, így csak hálózatelméleti eszközökkel lehet hozzá közelíteni. Az előrejelzések, amelyeket a világ kormányai használnak, mind hálózatelméleti eszközökre építenek. Ez nagyjából tíz éve vált lehetségessé kollégám, Alessandro Vespignani munkássága nyomán. Ezeket az eszközöket vetették be akkor is, amikor az volt a kérdés, hogyan lehet a járványt megállítani.
– Válhat a mostani pandémia emberi társadalom léptékű szelekciós – általában evolúciós – tényezővé?
– Persze, sokan emlegetik ezt. Nyilvánvaló, hogy minden vírus mögött van egy szelekciós elv. Viszont én sokkal inkább random folyamatokban gondolkodom: minden évben több millió új vírus keletkezik, és csak néhány jut el hozzánk. Elég random, hogy milyen vírus keletkezik, nem random az, ahogy melyik tud terjedni.
– Romániába az utóbbi hetekben százezrek jöttek haza külföldről – ez milyen kockázatot jelent?
– Óriásit. Ezelőtt három héttel Romániára nézve azt mutatták a modellek, hogy le lesz maradva, későn ér oda a vírus. Ezzel a népvándorlással viszont berobban.
– Megfékezhető ez a járvány?
– Nem, de vissza lehet tartani, le lehet csökkenteni a terjedését és a betegek számát.
– Meddig tarthat?
– Ez egy endemikus vírus, vagyis nem irtható ki. Állandóan velünk lesz, csak sokakban kialakul az immunitás, így lelassul majd a terjedése. És lesz idővel orvosság, oltás is, bár valószínűleg később.
– Milyen végkifejletre számíthatunk?
– A jövőben megtanulunk együtt élni a vírussal, mint ahogy együtt élünk a himlőkkel és sok másik vírussal. Ez az év kemény lesz.”
Aki nem talál benne újat, annak még egyszer: ez volt az első hazai interjú, az első bejelentés a sajtóban, hogy emberiség méretű ragályról, pandémiáról van szó, és az első, amelyik előrevetítette, hogy hosszú ideig fog tartani.
Három hét múlva Barabási a Hősök Tere Karantén Szalon meghívottja volt. Pandémia, oltás, nyájimmunitás című élménybeszámolónkban felidéztük az első levelezést: „Összefoglalóm előtörténete – ha nem megyünk vissza az időben több mint három évtizednyit, a megismerkedésünkig, A Hét és a TETT hasábjain megjelent első ismeretterjesztő cikkeiig – idén januárban kezdődik, amikor is arra a kérdésemre, hogy „…véleményed szerint van esély rá, hogy a kínai koronavírus okozta járványból pandémia legyen?”, azt válaszolta: „Már az, csak még nem vallják be!” Január 30-án, amikor – és még sokáig! – az Egészségügyi Világszervezet pont az ellenkezőjét állította, a politikai vezetőkről Romániától és Magyarországtól Nagy-Britanniáig és az USA-ig nem is beszélve…”
A továbbiakban sem tehetünk jobbat: idézünk abból az április 10-ei élménybeszámolóból. Előtte talán, mégis, említsük meg, hogy felléptek már akkor tisztán látó, világos fejű „vírusszkeptikus” gondolkodók a kommentariátus képviseletében, akik kifejezték egyet nem értésüket, erélyesen cáfolták a tudósok megállapításait… Persze, példaképük maga Trump volt…
„Bejelentkeztem, kérdést is küldtem, kedden este pedig izgalommal figyeltem számítógépem képernyőjén a gyülekező közönséget; jó érzés volt olyan nevek társaságában lenni a fórumon, mint Polgár Judit vagy Bródy János; a jelenlévők utolsó bejelentett száma a kapacitás felső határához közelített, a világ minden tájáról, például Ausztráliából is „eljöttek”. (…) A moderátor első kérdése: „Hogyan éled meg azt a helyzetet?” Nem lehet egyetlen élményként rögzíteni, hetente drasztikusan megváltozik, ki hogyan éli meg, mondja Barabási. Az intézetben teljesen átálltak az új igényekre, mindent a járvány és az ellenszer kutatására vetnek be, remélte, hogy utoléri magát… (Eszembe jut, mennyire hiányozhattak neki az én leveleim, kérdéseim.) Az „egymillió dolláros kérdésre”, hogy meddig tart a járvány, kifejti: hosszadalmas folyamat lesz minden országban, amelynek során a fő kérdés az, hogyan tartjuk a fertőzöttek számát egy bizonyos határ alatt. Fontos, hogy ebben a törekvésben milyen eszközök állnak rendelkezésre – a tesztekről, a szűrésről van szó elsősorban. Bizonyára többen felkapjuk a fejünket, amikor Barabási azt mondja, ideális volna, ha a közösség hét-nyolc százaléka folyamatosan meg lenne fertőzve. Nyár végére ugyanis így alakulhatna ki a nyájimmunitás, hogy aztán a járvány várható újabb kitörése minél kisebb mértékű legyen. Mindez azért fontos, hogy a döntéshozók a társadalom számára (iskolák, munkahelyek, üzletek, sportesemények, vendéglők stb.) a legmegfelelőbb intézkedéseket hozhassák meg. Lelkileg arra kell felkészülni, hogy lazább és szigorúbb megszorítások felváltva követik egymást. (…) Barabási hangsúlyozza az internet szerepét, hogy milyen szerencsénk van az általa nyújtott kommunikációs lehetőséggel. Kiemeli azt is, hogy a fertőzöttek tényleges számához (nagyjából a közöltek tízszereséhez) képest az elhalálozások aránya tulajdonképpen nagyon alacsony. (Miközben beszámolómat írom, a világ igazolt fertőzötteinek száma meghaladta a másfél milliót, kimagaslóan nagy részük amerikai. Ugyanakkor egyre erősebbek a hangok, amelyek szerint a COVID-19 elleni védekezés miatt bűnösen háttérbe szorul az általános betegellátás, többen halhatnak meg „alapbetegségeikben” – kemény dilemma. Eszembe jut a „svéd modell”: a koronavírus fertőzésével szembeni kevésbé szigorú fellépés egyrészt a normális élet, életmód fenntartását, másrészt az immunitás kialakulását biztosítandó.) Lehetett volna sokkal rosszabb, mondja Barabási, és itt következik a véleményem szerint a legsúlyosabb látlelete. Óriási gazdasági és szociális ára lesz ennek az egész dolognak, „nem én leszek az egyedüli, aki azt fogom mondani, hogy a vírus miatt elhalálozottaknál sokkal nagyobb lesz azoknak a száma, akik nem fertőzésben fognak meghalni, hanem a gazdasági, szociális, társadalmi változások következtében nem élik túl a krízist.” Mintha kissé szenvedélyesebb Barabási Laci hangja, amikor a hálózatkutató központról beszél, Alessandro Vespignani kollégája szűkös eszközeiről, azzal összefüggésben, hogy figyelmeztetéseiket még januárban sem vették figyelembe a döntéshozók, sőt sokan még március sem hitték el, milyen nagy fenyegetést jelent ez a járvány. „Ezt agyilag fel kellett dolgozni.” (Megírtam azóta nem egyszer, hogy a végén csak felmerül a felelősség kérdése a késve meghozott intézkedésekért, a társadalom – igen, a szavazók, ha nem éppen az igazságszolgáltatás – benyújtja a számlát.) Kínában, a halálozási arány tulajdonképpen alacsony) stb. Oltás? Lesz, majd. (…) Amúgy a jóslást megnehezíti, ha kevés az adat, hiszen akkor természetszerűen nagy a zaj. „Fontos kérdés, hogy mikor ijesztegetsz, mikor lehet őszintén beszélni.” És hát igen, szép új online-világ… „Hogyan lehet társadalmi adatokat úgy visszaadni a társadalomnak, hogy személyi jogok ne sérüljenek.” Az emberi kapcsolatok nem szűnnek meg, a kapcsolathálózat fennmarad, de átalakul. Gyorstalpaló szükséges, hogy a világ tudjon hatékonyan kommunikálni online; ez átírja, hogyan kezeljük a teendőinket. Szociális szakadás: aki tud online-ul, óriási versenyelőnnyel indul, aki nem, menthetetlenül leszakad. Most kezdődött a huszonegyedik század – ahogy John Lukács szerint a huszadik század 1914-gyel, az első világháború kitörésével kezdődött –, szerencsére most nem fegyveres háborúval, de mindenképpen fontos beintéssel. Figyelmeztetéssel többek között arra nézve, hogy a biológiai diverzitás mellett meg kell őriznünk az intellektuális diverzitást is. (…)”
Kibírták, kedves olvasók? Ugye minden benne van még a mostani helyzetből is, a kezdetek mindenestül? Csak a politika nincs benne. Közben megkerülhetetlenné vált, de alig került elő, önmagával és a csapásnak a maga hasznára való fordításával volt elfoglalva.
Az orvosok és a betegellátók hősök, többnyire csakugyan azok; a politikusok azt sem tudják, mit csinálnak, hát még hogy mit csináljanak. A legnagyobb csalódás pedig az úgynevezett nép. Menthető a világ? Természetesen igen. Az a része, amelyik képes gondolkodni, együttérezni, felelősen, racionálisan cselekedni. Akik nem, sokunk vesztét fogják okozni.