A szekusdossziékat, úgy értve, a követési dossziékat közlő és kommentáló, feldolgozó könyvek csak látszólag egyformák. Illetve az, amiben egyformák, árnyalásra alig szoruló képet mutat a titkosszolgálatok, a „gépezet” működéséről. Elolvastunk néhány ilyen könyvet, mi tagadás, nem a teljes lehallgatási dokumentációval, a jelentések szövegével együtt (azok jó része egyszerűen banális, volt barátom, aki azt mondta, olyan, mintha az ember a naplóját olvasná), most munkatársi és baráti kapcsolat okán is kettőből emelnénk ki sajátos mozzanatokat.
*
Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban című könyve (2009, a cím utalás Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagy hatású versének egyik sorára) „célszemélyeként” megírt nagyívű tanulmány: a könyv alcíme szerint „Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába”. Megrázó a visszatekintés is, a befejező rész is, kordokumentumként a kettő által közrefogott Dosszié időben másfél évtizedet átívelő 95 jelentése, a lefotózott dokumentumok, de még a több mint háromszáz – számunkra többségében ismert – nevet tartalmazó névmutató is. Nem lehet megrendülés nélkül kézbe venni a dedikált kötetet a barát és munkatárs különben is tragikus sorsára gondolva; ami azonban a legmélyebb nyomot hagyja az emberben: az átkozott nyomozók kíméletlensége a gyermekekkel szemben.
Házkutatásai kapcsán, de elsősorban az egész reális, kemény ellenállása kapcsán ez a konok, vívódó, kétségektől gyötört, kiemelkedően okos és művelt, kiváló egyetemi tanár a könyve végén azt írja, kérdezi: „… gyakran gondolok arra: megérte-e bármely igazság azt az árat, amelyet ártatlan gyermekeim fizettek érte? Azt a lelki kárt, amit kislányomban okozhatott, hogy az első házkutatás az előszobánkban az ő iskolatáskájának a feldúlásával kezdődött? Azt az elképzelhető szorongást, amit az érettségi első napján, vizsgára induló fiamban kelthetett, hogy a második házkutatás végrehajtói számára neki kellette ajtót nyitnia?” Drámai dilemma, amelyik természetszerűen csak a „végén” merül fel. De belőle mindenképpen további kérdések sora születik és ágazódik tovább.
*
Egyre világosabb, hogy A Hét szerzőgárdájának – és nem csupán a fiatalabb nemzedéknek – a legértékesebb tagja Horváth Andor volt. Nem véletlen, hogy 1983-ban Huszár Sándorral egyetemben őt, a főszerkesztőnél is ártatlanabb helyettest is menesztették a mondvacsinált váddal.
Horváth Andor sorsa még drámaibbá vált néhány évvel később, amikor rászállt az Állambiztonság, a Szeku. Visszaemlékezéseiben – amelynek a Szekuról szóló része az Új Hétben mától teljességében olvasható – részletesen leírja a házkutatást, amelynek tétje az ő és a családjának a sorsa, szabadsága volt. Ugyanúgy, mint Gyimesi Éva esetében, az ürügy – ürügy volt.
„Tartok-e a házban fegyvert vagy valutát? Miután közöltem, hogy nem, gyorsan körbejárták a lakást, beletúrtak a szekrényekbe és fiókokba. Családom tagjait beterelték a szobámba. Végig ott kellett maradniuk, nehogy eltüntessék a bűnjeleket. Lányomnak másnap felvételi vizsgája van, jegyeztem meg, kérem, engedjék elvonulni. Megtagadták.” Igen, itt is a vizsgára induló gyermek… „A házkutatás – voltaképpen az én szobám átvizsgálása – körülbelül hat órát tartott. A légkör feszült volt, de nem különösebben vészterhes. Engem elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ami a legfőbb bűnjel lehetne, az már hamuvá égett a cserépkályhában.” – írja Horváth, de a legnagyobb fenyegetéssel később, a nyolc napi tartó kihallgatássorozat utolsó előtti felvonásán szembesül: „Ekkor következett e napok legkeményebb pillanata. „Tudja-e – folytatta –, hogy elég kiállítani egy parancsot, és maga máris az egyik alagsori helyiségben köt ki?” „Igen, tudom” – válaszoltam nem csekély szorongással, de higgadtan. „Hát azt tudja-e, hogy elegendő egy újabb parancs, és családtagjai is itt találják magukat?” „Igen, tudom, hogy azt is hatalmukban áll megtenni” – feleltem szinte gépiesen, miközben éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.”
Horváth Andort akkor utána békén hagyták (érdemes a történetet végigolvasni, hogyan). De elegendő lett volna egy újabb parancs, és a családtagjaival együtt – vajon a gyermekeivel együtt is? – egy „alagsorban köthetett volna ki”.
Horváth Andor tíz évre rá, 2018 tavaszán halt meg. A szíve vitte el, Szívritmuszavar, tachycardia.
*
Nem tudhatjuk, mi áll a Magyarországon a Szász János-ügy, a felzaklató rendőri beavatkozás hátterében, nyilvánvaló, hogy sem jellegében, sem súlyosságában nem hasonlítható össze a fenti esetekkel (remélhetőleg kiderül, miről is van szó, és az igazságszolgáltatásé teszi a dolgát), egy valamiben mégis párhuzamba állítható. Nem hisszük, hogy kell kételkednünk kellene a filmrendező szavaiban: „A fiamnak éppen online matematika órája volt, de kikapták a kezéből a laptopot.” És együttérzünk vele: „„Sosem fogom elfelejteni ezeknek az embereknek, hogy betörtek a gyerekem hálószobájába stukkerrel.” Erről van szó.
Mi szükség van erre? Kinek érdeke a gyermeklelkek megnyomorítása? (Shakespeare: „Ó, a gyermeket is?”) Milyen világ ez? Azt tudtuk, hogy az milyen világ, tudjuk, hogy milyen világ volt. De ez milyen világ?

Utoljára módosítva: 2021. 06. 18. – 01:05